2009. április 16-án a Műcsarnokban , mint arról már beszámoltunk, előadássorozatot rendeztek a Velencei Biennálékról. Az egyik nyitóelőadás P. Szűcs Julianna összefoglalója volt, melyet átadott az Artportál olvasóinak is. A cikk teljes terjedelmét a Források szekcióban olvashatják.
https://artportal.hu/forrasok/cikkek/muveszeti_irasok_az_artportalon/p_szucs_julianna_1942_1968_1984_1990_negy_pillanatke
„Feladatom elvben a Velencei Biennálé százéves magyar pavilonjában kiállított magyar képzőművészet rendszerváltás előtti története lenne – húsz percben elbeszélve és képekkel illusztrálva. Megbízóim jelezték: nem bánnák, ha az előzményekről is ejtenék néhány szót. A Maróti-épület előtti hőskorról, tehát amikor a Giardini Pubbliciban mindössze egyetlen ház állt, a Palazzo pro Arte késő-eklektikus stílusban tervezett kiállítóhelyisége1, és még a körvonalai sem sejlettek az azóta szintén elbontott Guido Cirilli féle szecessziós homlokzatú pavillonnak, valamint legfőbb díszének, a megőrzött – de hol kitakart, hol betakart Galileo Chini féle kupolafreskóknak.2
Ilyenformán szólnom kellene a daliás időkről, a negyedik, tehát az 1901-es kiállításról, amelyen Magyarország – mint ország, s nem mint a Monarchia része, először vett részt. Említeni illene az első kurátor, Lázár Béla tevékenységét, amely híven tükrözte a Szabadelvű Párt, s benne Wlassics Gyula kultúrpolitikai szándékát. Továbbá elemezni lenne fontos azt az 1905-re kialakult kultúrpolitikai helyzetet is, amelyben a markánsan jobbra átot vezénylő Berzeviczy Albert, az első Tisza-kormány kultuszminiszterének instrukciói szerint 3 e világszínpad immár nélkülözni kényszerült a korábban szerepeltetett Fényes Adolfot, Kernstok Károlyt, Réti Istvánt, Szinyei-Merse Pált, tehát a Münchenen átszűrt polgári párizsiasság ujítóit,viszont helyzetbe hozta a régen elhúnyt Paál Lászlót, a nemzeti dekoráció atyját, Lotz Károlyt és a kongóan üres posztakadémikus képeiről elhíresült Borúth Andort.