Belépve a Godot Galéria kiállítóterébe félhomály uralkodott, és a csupasz terem közepén egy felfordított asztal vonta magára a tekintetem, amelyet lábainál fogva erősítettek hozzá a plafonhoz.

Önmagában erős látványelem, amelyről még nem tudtam biztosan, mivel állok szemben: ez egy művészeti blöff, vagy zseniális geg!?

Beüzemelték a technikát, a két földre állított reflektort, a mennyezetre helyezett projektort, és egyszer csak kivetült a kép a szemközti falfelületre, ahol a kiállítótér tükörképe jelent meg saját magammal, amint csendes nyugalommal lógok lefelé. Az asztal pedig a földön állt, ahogy azt kell, ahogy, azt szokás. Ebből a szempontból tehát, aki most szalonképtelen lett, az jómagam, mert én mászkálok a plafonon. Hogy is van ez? Szellemesen rafinált, miközben pofonegyszerű maga az installáció, amely nemcsak megfordítja a látványt, az érzékelhető környezetet, hanem kibillenti és fenekestől felforgatja a látogató viszonyulását, előfeltevését is. A kép és a valóság egymás inverzeként feszül egymásnak. Vehetjük Platón nevezetes barlang-hasonlatának ironikusan szemtelen parafrázisaként, de az angol filozófus és mellesleg Wittgenstein atyai mentora Bertrand Russel asztal-példája is eszünkbe juthat A filozófia alapproblémái című munkából: „A valóságos asztal tehát (ha van ilyen) nem ugyanaz az asztal, mint amit tapasztalunk. A valóságos asztalt nem közvetlenül ismerjük meg, hanem csak következtetünk rá abból, amit közvetlenül megismerünk.” Visszacsatolva a bekezdéshez, a Helyreigazítás bár elsőre annak tűnhet mégsem csupán geg, sokkal több ennél, filozófiai allegóriaként sűríti magába az episztemológia (ismeretelmélet) évezredes kérdésfelvetéseit a tapasztalásról.

Tudniillik, mi a valóság tapasztalata, és az mennyiben releváns? Jelen esetben melyik az igazi, ahol az asztal a „helyén” áll, vagy ahol, a magasból lóg fejjel lefelé. Sőt, továbbgondolva, ki itt a normális: a mű, vagy a néző? Általában azt a szituációt szokhattuk meg, hogy rutinos kultúrafogyasztóként már eleve jóindulatú szánalommal közelítünk a műtárgyhoz. Nem arról van szó, hogy lesajnálnánk, vagy éppen megvetnénk, hanem elviseljük, türelmesen meghallgatjuk, mit akar mondani, és ha történetesen nem értjük, akkor legyintünk: művészet. Ezen a kiállításon, vagy az alkotók által hivatalosan megjelölt műfaját alkalmazva közérzeti installációban, hogyan legyintsünk fejjel lefelé? Valljuk be, komikus volna, még mi kerülnénk nevetséges helyzetbe, de már azt nem engedhetjük meg, hogy maga a mű szánjon minket. Nekünk is van önérzetünk!

Nincs olyan, hogy kint és bent, mert a kettő összecsúszik, a néző bekerül a műbe, szerves részévé válik. „Körülnéztünk, és azt láttuk, hogy minden a feje tetejére állt.” olvashatjuk a két művész, Baglyas Erika és Mátrai Erik koncepció-szövegében, és ezt az (köz)érzetet maradéktalanul meg is valósították a Bartók úti galéria emeleti terében. A projektor előtt egy vékony szál lóg, amelynek végén egy kis golyó található. Az „inga” árnyéka rávetül a falra, és ahol a golyó halvány sziluettje kirajzolódik a felületen, fekete lyukat vehetünk észre. Közelebb hajolunk, bizony ott egy beépített kamera objektívjét láthatjuk. Egyszerre megsokszorozódik a figyelő és az érzékelő pozíciók száma, ki figyel kit, ki érzékel kit. De ez a kiállítás mégsem a paranoiáról szól, sokkal inkább a kísérletről, az interakciókról, a tapasztalásról, egy olyan fordított világról, amelyben sok minden lehetséges. Így például az is, hogy a kritikus kézen álljon az asztal tetején.

 

Baglyas Erika–Mátrai Erik: Helyreigazítás (Közérzeti installáció). Godot Galéria, 2012. febr. 21.–márc. 17.