A 14. Isztambuli Biennálé nyitóeseményét megelőzően két résztvevő, Anton Vidokle és Pelin Tan arra kérte fel a kiállítókat, hogy a sajtónapokat övező médiajelenlétet kihasználva tegyenek egy kézzel írott üzenetet munkájuk mellé: „Követelem a béketárgyalások folytatását”. A mindössze 15 perces „termékeny zavarkeltésre” felszólító levél az újra felélénkülő török-kurd konfliktusra, a Kurd Munkáspárt és a török parlament közötti tárgyalások mielőbbi folytatásának szükségességére szerette volna felhívni a világ figyelmét. Nem tudni, hogy hányan csatlakoztak a kezdeményezéshez, de a 15 perc talán túlságosan kevésnek, az írott szavak pedig halknak bizonyultak ahhoz, hogy átlépjék a média ingerküszöbét.
Anton Vidokle, Pelin Tan: 2084: a science fiction show
(A szerzők fotói)
Az előrehozott választások előtt állt Törökország, mindeközben az Európai Unió migrációs politikájának kulcsszereplőjét látja benne, amely kényszer-pozíciót nagylelkű pénzügyi támogatással és az európai uniós csatlakozás ígéretével igyekszik meghálálni.
A Carolyn-Christov Bakargiev által jegyzett, 36 helyszínen több mint 100 művészt bemutató idei kortárs művészeti esemény tehát egy meglehetősen érzékeny, konfliktusokkal terhelt geopolitikai környezetbe ágyazódik, amely a korábbi isztambuli biennálék esetében sem volt másként.
A már említett tiltakozók, Vidokle és alkotótársa, a szociológus Pelin Tan 2084: a science fiction show című filmtrilógiájának egyik fejezetét (The Fall of the Artists’ Republic) mutatták be egy luxusszálloda alatt megbújó ciszternában. A sci-fi történet 2084-ben játszódik, ahol a pénz helyett az információ jelenti a cserealap-valutát. A Művészek Köztársaságának helyszíne a valamikori Berlin városát idéző, Tripoliban található, Oscar Niemeyer tervezte, soha be nem fejezett utópisztikus (expo) épület. Az általuk irányított állam bukását pedig az élet művészetbe történő transzformálásának sorozatos kudarca okozza.
Francis Alÿs: The Silence of Ani
Ha a kurd kérdés explicit módon nem is jelenik meg a kiállításban, a mai napig érzékelhető örmény- török konfliktusokra több ízben is történik utalás. Az örmény művészek meghívása és a török kormány által hivatalosan még mindig el nem ismert örmény genocídium, a feloldhatatlan feszültségekkel terhelt szomszédos viszony és az Európában egykor fontos szerepet játszó örmény kultúra eltűnése több, a biennálén szereplő munka tétele.
Francis Alÿs új filmjében (The Silence of Ani) például a középkorban virágzó örmény főváros, Ani (ma Törökország területén található) romjai között gyerekek bújócskáznak. Kézzel készített fúvós hangszereket megszólaltatva madárhangokat imitálnak, egyszerre idézve fel a múlt emlékeit, miközben a jövőről álmodnak. Alÿs filmje a kiállítás koncepciója és az egész biennálét átitató gondolat, „a politikai esztétizálása“ szempontjából is kulcsdarabnak tekinthető.
Tehát a közösségi- és társadalmilag elkötelezett projekteket és a kiállítótérbe zsúfolt politikai állásfoglalásokat és önreflektív kurátori koncepciókat kedvelő kiállításlátogatók jobban tették, ha nem vették meg a fapados repülőjegyet a nemrég bezárt biennáléra. Az utóbbi évek biennálés tapasztalatai felől nézve talán túlságosan ezoterikusnak és esztétizálónak tűnik Carolyn Christov-Bakargiev koncepciója, és való igaz, hogy néhány, a kurátori statement igazolásául szolgáló opuszra még a legnagyobb jóindulattal sem lehet mentséget találni.
A megmagyarázhatatlan: Adrián-Villar Rojas installációja
Bakargiev már a Documentán is látványos magabiztossággal helyezte egymás mellé tudományos kutatások eredményeit, vagy éppen magát a kutatást és műtárgyakat, nem riadva vissza a láthatóvá tett tudományos eredmények és bizonyos művek formai párhuzamainak hangsúlyozásától sem. Ahogy Kasselben pl. epigenetikai vagy kvantumfizikai kísérletek szemtanúi lehettünk, úgy a biennále több helyszíne is tudomány és művészet „természetének” azonosságaira világított rá.
A Saltwater: A Theory of Thought Forms (Sósvíz: Gondolatformák elmélete) címet viselő 14. Isztambuli Biennále Annie Besant és Charles Leadbeater teozófusok 1901-ben megjelent könyvéből (Gondolatformák) kölcsönözte a címét és alaptézisét. Ez utóbbi szerint az emberi elme működése, a különböző érzelmek, ideák, hangok gondolati formákként írhatók le, amelyek a „teozófikus meditáció során láthatóvá is válhatnak”. A 19. század végén elterjedt teozófia a természettudományos nézetekre is nyitott volt, hiszen a fizikai és kémiai – korábban láthatatlannak hitt – jelenségek dokumentálhatóságában és ábrázolhatóságában a teozófiai alaptézisek beigazolódását látták.
Richard Ibghy – Marilou Lemmens: A próféták
Ennek jegyében az egyik fő kiállítási helyszín, az Istanbul Modern The Channel szekciójában Charles Darwin rajzai mellett (a művészeti közegben legalábbis biztosan ismeretlen) valamikori és kortárs elméleti fizikusok csomóelmélet-kutatásainak rajzos vázlatai bukkantak fel közvetlenül Jacques Lacan topológiai vizsgálódásai és feljegyzései mellett, mindjárt Émile Gallé organikus (bár üvegből készült) gyönyörű üvegvázáinak vagy Karl Blossfeldt close-up növényfotóinak szomszédságában.
A The Channel azon túl, hogy a Boszporusztól az agyi neuronok elektromos aktivitásáig számos asszociációra enged következtetni, spirituális szintézist hivatott teremteni a gondolatformák, a természettudományos kutatások, valamint a modern és a kortárs művészeti alkotások között. Ennek egyik leglátványosabb, ugyanakkor legérzékenyebb példája Richard Ibghy és Marilou Lemmens kanadai alkotópáros A próféták című installációja volt. A fából, műanyagból, drótból készített apró törékeny diagram-objektjek, gazdasági adatok vizuális info-modelljei akár egy míves, kreatív gyerekjáték elemei is lehetnének.
A beszámoló II. része hamarosan! Melyből többek között kiderül az is, hogy kerülnek a barna mezős helyszínek után luxushelyekre, vagy polgári életterekbe a művek?
„… Az elmúlt évek biennáléinak „barnazónás” területhódításai után Bakargiev új (vagy talán nagyon is klasszikus) vizekre evezve arisztokratikus, nagypolgári miliőbe helyez számos műalkotást. Luxusszállodák, villák, magánjachtok fogadják be a kortárs művészetet, amire, valljuk be, az utóbbi években nemigen akadt példa…”
William Kentridge filmje a Splendid hotelben
Nyitókép: Pelin Tan and Anton Vidokle 2084: A Science Fiction Show / Episode 2: The Fall of Artists’ Republic, 2014 video installation