Történelme során Japánt gyakran hódították meg új és idegen ideák, majd a külvilágtól való elzárkózottság hosszú periódusai következtek. A japánok megtanulták előbb imitálni, majd asszimilálni az idegen kultúrák mindazon elemeit, amelyek illettek saját esztétikájuk világához.
Az esztétikai igényesség évezredek óta Japán egyik legfőbb jellemzője. A japánok számára a funkcionalitással és eredményességgel mindig legalábbis egyenlő fontosságú volt a tárgyi környezet, a megjelenés, viselkedés, akciók és reakciók szépsége, eleganciája. Ez az erős szépérzék minden kasztra, minden társadalmi rétegre kiterjedt. A funkcionalitáshoz és eredményességhez szorosan kapcsolódó japán esztétika mindig minimalista volt, s ha az idegen hatások néha eredményeztek is barokkos túlzásokat, azokat gyorsan levetkőzte a fegyelmezettségre, tiszta, egyértelmű közlésre törekvő helyi szellemiség.
Japán a Kr. e. 10. század óta lakott terület. Kultúrájának, mentalitásának kialakulására nagy hatással voltak a környező országok, elsősorban Kína és Korea. A közízlést diktáló japán arisztokrata dinasztiák többsége koreai származású volt. Kínától nemcsak az írásjegyeket, törvénykezési szabályokat és a máig élő vallások némelyikét vették át, hanem sokat tanultak a Mennyei Birodalom művészeitől is. A monumentális, szimmetrikusan kiegyensúlyozott, racionális kínai művészet Japánban miniatürizálódott, irregulárissá és jelentésileg sokrétegűvé, ugyanakkor letisztultabbá, egyszerűbbé vált. A japán művészetre és a mindennapi kommunikációra mindmáig egyaránt jellemző a direkt közlések kerülése, a sejtetés, a befogadó gondolkodását igénylő, komplex költői utalások, amelyek az európaiak számára megnehezítik a megértést.
A japán esztétikai kánon a Kr. u. 10. századra, az arisztokratikus Heian periódusban kristályosodott ki. Az elegáns egyszerűség lett a jó ízlés normája, amely a kor kifinomult, visszafogott shibui művészeti irányzatában manifesztálódott. A zen buddhista meditációs gyakorlatokból két elem, a szerény melankóliából származó nyugalom (wabi), és a szelíd szépség élvezetének méltóságos derűje (sabi) került át a művészi praxisba. A zen mentalitás fejlesztette ki a megvilágosodás lehetőségét kínáló meglepetések iránti igényt is. Ugyancsak a zen világlátásnak, különösen a koanok népszerűségének köszönhető a humor, a groteszk gyakori felbukkanása már a korai japán művészetben is. Noha a japán művészet a 17. században kezdődött Edo korszak óta gyakorlatilag szekuláris, a vallási eredetű hagyományos esztétika és művészképzés alapjai mindmáig változatlanok.
A történetmesélés Japán legerősebb kulturális tradíciói közé tartozik. A narratív szövegek és a részletgazdag illusztrációk párosításának hagyománya a világszerte rendkívül népszerűvé vált manga képregényekben és animációkban ma is él. A legendás hősök, csaták, háborúk romantikus történetei, a mitikus lényekkel, természetfeletti képességekkel felszerelt, fantasztikus állatokkal, kísértetekkel, démonokkal, szörnyekkel folytatott küzdelmek, a buddhista és shinto vallási események, csodák leírásai évszázadok óta izgatják a japán képzeletet.
A New York-i Metropolitan Museum of Art Storytelling in Japanese Art című kiállításán a történetmesélés 12.–19. század között született képzőművészeti példáiból láthatunk egy több mint 100 műből álló, rendkívül jól szerkesztett válogatást. Illusztrált könyvek, festett paravánok, játékkártyák, illusztrált tekercsek (emaki) jelenítik meg a korszak életét és eleven, intellektuálisan magasrendű szellemét. Különösen az utóbbiak – több mint 20 tekercs – szemléltetik érzékletesen a japán narratív ábrázolások rendkívüli változatosságát, gondolati és technikai tökélyét.
A Met ázsiai részlegének munkatársa, Masako Watanabe által szervezett és szerkesztett kiállításon bemutatott műalkotások egy része a múzeum állandó gyűjteményéből származik, más részüket a világ számos híres kollekciójából kölcsönözték. A jó értelemben didaktikus bemutató nemcsak a művek élvezetét teszi lehetővé, hanem a hozzájuk kapcsolódó szöveges magyarázatok, idézetek, diagrammok révén edukációs szerepe is erős. A bemutatott anyag olyan lenyűgözően gazdag és sokrétű, hogy érdemes többször is megnézni a kiállítást. Biztos, hogy minden egyes látogatás alkalmával fel fogunk fedezni olyan lényeges elemeket, amelyek korábban elkerülték figyelmünket. A többszöri látogatásnak az is értelmet ad, hogy az illusztrált tekercsek sérülékenységük miatt csak rövid ideig tehetők ki a fény hatásának. 2012. február 8.-án többet közülük újakra fognak cserélni, másoknak pedig korábban nem látott részleteit mutatják meg.
Az emaki, az illusztrált tekercsek készítésének művészete Kínából érkezett, eredetileg Indiából származó illusztrált szutrák, vallási, többnyire buddhista aforizmák nyomán, a 8. században alakult ki Japánban. A kínai tekercsek általában tájképeket ábrázoltak. A japán művészek a megfigyelő képességük erejéről árulkodó pontossággal megfestett tájképekbe változatos emberi drámákat helyeztek, a mai képregények valós időt és teret egyaránt megjelenítő megoldásaira, és a filmvágási technikákra emlékeztető stílusban. A tekercsek képeinek fluiditása, érzelmi kifejező ereje, az ábrázolt akciók lendülete, és a képekből áradó valódi élettapasztalat meghökkentően kortárs közvetlenséget ad nekik.
A kínai hatást jól mutatja a Kitano Tenjin kegyhely illusztrált legendái című, 13. századi, öt részes, tussal festett tekercs sorozat. A tekercseken a kínai és japán művészet szétválását a turbulens Kamakura korszakra jellemző, áttetsző színrétegek mutatják. Ebben az időszakban kezdtek népszerűvé válni a buddhizmus különböző iskolái, köztük a Jōdo shū, a Tendai és a Zen Japánban, ugyanakkor az ősi shinto vallás is tovább virágzott. A 947-ben, a megrágalmazott, majd száműzött Sugawara no Michizane (845–903) költő, államférfi és tudós dühös szellemének kiengesztelésére az ősi japán fővárosban, Kyotóban alapított Kitano Tenjin shinto kegyhely, szentély (japánul Kitano Tenman-gū) alapításához és történetéhez számtalan legenda fűződik, amelyeket a tekercsek mondanak el.
Michizane száműzetésben halt meg. Halála után természeti csapások és járványok sújtották Japánt, amelyek valamennyi rágalmazóját, ellenségét megölték. Szelleme megjelent tisztelőinek, akik kívánságára emelték a szentélyt, őt pedig az igaztalanul megrágalmazottak, valamint a mezőgazdaság, irodalom és zene égi patrónusává, a shinto vallás istenségévé nyilvánították. Az egyes tekercsek a történet különböző fejezeteit bontják ki.
A szent hős felnőtt fiúként bukkant fel a semmiből. Költői tehetsége gyorsan ismertté tette. Kiváló államférfivá vált, Daigo császár (885–930) kegyeltje lett. Az arisztokraták féltékenyen figyelték emelkedését. Politikai riválisa, Fujiwara no Tokihira (871–909) udvaronc rágalmaival elérte, hogy Michizanét az uralkodó a Kyushu tartományban lévő Dazaifuba száműzze. A száműzött hős tengeri útja során hiába panaszkodik ártatlanságáról az égieknek, nem kap választ. Összetört szívvel halt meg 903 második hónapjának 25. napján. A holttestét szállító szekeret húzó ökör Tsukushiba érve megállt, nem volt hajlandó tovább menni. A kísérők ezt úgy értelmezték, hogy a Michizane lelke testét itt akarja eltemettetni, amit meg is tettek. A temetés után a Viharok Istene jégesőt, villámokat és viharos erejű szeleket vezényelt a halott hős megrágalmazóinak elpusztítására. Egyikük, Kintada udvaronc, maga is költő csodálatos módon megmenekült. Beszámolt látomásáról az uralkodónak: látta Michizanét az alvilágban, ahogy ártatlanságát bizonygatta a Pokol Királyának. A bűnbánó uralkodó magas rangot adományozott a halottnak, majd kolostorba vonulva, buddhista szerzetesként fejezte be az életét, de az égiek büntetését így sem tudta elkerülni.
A tekercsekből értesülünk Nichizo szerzetes Paradicsomba és Pokolba tett utazásáról. Zarándokútja során meghalt, de egy titokzatos pap szentelt vízzel újraélesztette. Feltámadása után szerzetesek a hegyekbe vezették, ahol találkozott a tehetségéről híres Dajo Itokuten tábornok képében megjelenő Sugawara Michizane szellemével. Együtt utaztak tovább a tábornok palotájába. Nichizo szerzetes átkelt a Tsushita Mennyországon, ahol számos égi lénnyel megismerkedett, mielőtt alászállt a Pokolba. A Pokol nyolckarú szörnyeteg által őrzött kapuja mögött szörnyűséges infernó tárult fel. A szerzetes látta, ahogy a pokol tüzében égő Daigo császárt és szolgáit feketerigók kínozzák. A kínoktól szenvedő uralkodó elmondta a szerzetesnek, hogy miképpen lehet megbékíteni Michizane haragvó szellemét. Az emberek világába visszatérve Nichizo tájékoztatta a császári udvart a tennivalókról. Más jósok megerősítették Nichizo jelentését, a császár felépítette a halott hős szentélyét. Ez nem csillapította Michizane szellemének haragját. Miután leégett a császári palota, helyén deszka jelent meg, rajta a halott versével, amely azzal fenyegette meg a császári udvart, hogy a palotát a szellem újra és újra le fogja rombolni, amíg halálát nem bosszulják meg. A halott költőt és államférfit birodalmi kancellárrá (Dajo-daijin) nevezték ki és égi szellemként (tenjin) kezdték tisztelni. A szellem végül lecsillapodott, visszatért a béke Kyotóba. Kitano szentélyének szellemét azóta a tanulás és a kalligráfia patrónusaként is tisztelik.
A kiállítás célja nem a japán történelem bemutatása, hanem a különböző narratívák és képi megoldások, stílusok keveredésének szemléltetése. Az elrendezése egyszerre kronologikus és tematikus. Különböző korokban született műveket csoportosítva mutatja be, ahogy bizonyos történetek foglalkoztatták a képzeletet. A kiállítás anyaga arról győz meg, hogy méretéhez és lakosai számához képest Japán művészete óriási hatást gyakorolt a ma populáris kultúrájára.
Metropolitan Museum of Art, New York
2011. november 19.–2012. május 6.