Mindenkinek egyedi módot kell találnia ahhoz, hogy a hozzá rendelt terek és a neki ajándékozott emberek között bensőségességre leljen. Szilágyi Lenke fotóit nézve megérezhetjük ezt a légkört. Mindaz amit és akit ábrázol, valamilyen módon a helyén/valóságra, a helyen/létre utal. Nem amiatt, mert külsődlegességekben nyert el valamit – hiszen a körülmények láthatóan inkább ellene dolgoznak –, hanem azért, mert a mód ahogyan fotói megörökítik tárgyukat, az a belülről megtalált saját helyet és időt képes láttatni.

Vagy ami még valószínűbb: alkotójuk képes annak a pillanatnak a megragadására, amikor éppen ez az ismerős bensőségesség áttűnik a fényképezett objektumon. Fotói fel tudják idézni a kattintás pillanatát úgy, mintha egy üveglap szilánkokra törésének időpontja és hangja lenne egyszerre, s amely eredményeként sokkal tisztábban tűnik elő a felvillanásban megörökített kép. Legyen az akár táj, akár portré.
Erre a két pillérre épül a két kiállítás. A Nessimben válogatást láthatunk Viszonylag új képek címmel az 1980-as évek közepétől készült portrékból, a Memoartban pedig hegyekről készült fotók kaptak helyet. Tematikában és megközelítési módban a festészet hagyományához legközelebb álló műfajokról van szó, így Szilágyi Lenke fotói még szembetűnőbb cáfolatai annak a feltételezésnek, hogy kimerült volna, vagy elavult lenne bármelyik is. Ellenkezőleg: fotói teljessége és kiforrottsága inkább e műfajok még további lehetőségei felé mutatnak. A portrékon semmi tetszelgés, csupán a puszta arc, ahogy abszolút egyértelműséggel mozdul, vagy szembenéz a kamerával – immáron velünk, befogadókkal, akiket szinte meghökkent az a szuggesztivitás, ami sugárzik róluk, belőlük – mert minden arcban az Egyetlenegyet láthatjuk, még akkor is, ha többes portrékat nézünk. Rögtön ismerőssé válnak, és nem azért, mert ismert arcok – ezekből csak néhány került ki, és emiatt is dicsérendő a válogatás -, hanem mert valamilyenfajta immanensen az élethez tartozó bizonyossággal néznek vagy mozdulnak a kamerába, és mintha minket is magukkal vonnának világukba: szemünkbe nézésükkel vonzanak és faggatnak. 
 A tájképek horizontját a jó értelemben vett, újraértelmezhetőséget kereső romantikus beállítódás adja meg, amelyet a kiállítás-címadó Magasabb szférák című fotó messzemenő pontossággal jelez. A Caspar David Friedrich festmények alaphangulatát fénnyel felidéző és felülíró kép minden bizonnyal bekerül a sokat idézett fotók közé, ami persze egyben kanonizációját is jelenti. Biztos, hogy felejthetetlenül nyomot hagyó, a festőiséget hangsúlyozó és azt messzemenően vállaló fotó. Címe és témája pontosan körülöleli azt az értelmezési mezőt, amelyben Szilágyi Lenke fotói a transzcendenst, az immanenst és a konkrétat összeszövik. A hihetetlenül grandiózus hegyekben megragadott táj/kép éppen nagyon objektív, szikár megjelenítettségében képes megmutatni azt, hogy létezik még valami rajta túli is. Éppen ez a tiszta, lecsupaszított tárgyilagos fényképészeti nyelv és megközelítésmód teszi érzékelhetővé, hogy van a még (ennél is) nagyszerűbb; és hogy mindez Valaki számára létezik: hiszen a legridegebbnek vélt tájjal eggyé válva – ott az ember. 
’Elmélkedj úgy, mint egy hegy … azaz legyen súlyos a jelenléted.’ Ez az első feladat, amit az Áthosz hegyi Szerafim atya adott egy tanítványának. A fotók ’hangsúlyos ittléte’ és az alkotó ’súlyos jelenléte’ sugárzik Szilágyi Lenke alkotásaiból. Valószínű, hogy emiatt sikerül otthonosan ismerős világot teremtenie.