Hans Knoll 25 évvel ezelőtt elsőként nyitotta meg budapesti galériáját. A Bécsben és Budapesten is működő galerista most is az élen jár valamiben: galériája a klasszikus kereskedelmi funkciók mellett intézményi szerepköröket is magára vállal. Az artPortal nemcsak a múltról, vagy a jubileum megünnepléséről beszélgetett vele, hanem a jelen tapasztalatairól is. A bécsi Knoll-ban egyébként ezekben a hetekben a magyar Nemes Csaba, a budapestiben pedig az orosz Ivan Gorshkov kiállítása látható.
artPortal: Adódik a kérdés: hogy jutott eszébe 1989-ben kereskedelmi galériát alapítani Budapesten?
Hans Knoll (H.K.): Akkoriban én egy ideje már Bécsben tevékenykedtem a művészeti piacon, és egyre jobban azt éreztem, ideje lenne valami különlegességet mutatni, vagy egy speciális területre bemerészkedni, azért is mert a média jobban érdeklődik az olyan galéria iránt, ami nem ugyanazt csinálja, mint a többiek. Ebben az időben a galériák általában sokszorosított munkákat vettek a nemzetközi piacról és eladták a saját környezetüknek a lokális piacon. A nyolcvanas évek második felében a műkereskedelem kezdett unalmassá válni, ez az igazság, és ez nem csak a bécsi helyzetre érvényes, hanem a teljes nemzetközi szcénára. Kelet- Európában pedig még egyáltalán nem volt piac, amikor elkezdtem körbenézni, hátha felfedezek valakit, vagy találok egy különleges pozíciót. Lépésről lépésre haladtam, sorra néztem műtermeket, művészekkel ismerkedtem, először Csehszlovákiában, aztán Magyarországon és a környékén. Már akkor is az volt a jellemző, ami szerintem a mára még fookozottabban érvényes, és talán a két időpont között sem volt másképp, hogy az igazán érdekes dolgok az off-szcénában történtek. Prágában talán több volt a nonkomform művészet és az underground, mint másutt.
Hans Knoll interjút ad galériája első budapesti megnyitóján. Fotó: Knoll Galéria
Akkor miért nem Prágában nyitott galériát?
H.K.: Felmerült, már helyet is kerestem hozzá. De mindenképp az első galerista szerettem volna lenni az adott városban, így végül Budapestre esett a választásom. Azt gondoltam, ha én vagyok az első, az olyan mintha örökbérletet váltottam volna valahová a keleti blokkban, mert magam is úgy véltem, az a rendszer örökké tart majd, de legalábbis az én életemben végig.
Milyen kapcsolatai, művészbarátságai voltak akkoriban itt, Budapesten?
H.K.: Sok év előkészület előzte meg a színrelépésemet, következetesen készültem erre, tanulmányoztam a helyi művészetet, így sok művésszel és művészeit szakemberrel ismerkedtem meg. Ha konkrét nevekre kíváncsi, akkor Hegyi Lóránd, Birkás Ákos, Bernáth András, Klimó Károly, Bak Imre, Nádler István többek közt, főként ez a generáció.
Hogyan jellemezné az elmúlt 25 év változásait a magyar művészeti szcénában?
H.K.: A legfontosabb markáns változás, hogy akkor nem volt piac, ma pedig már van. Gyűjtők sem léteztek. Öt évvel ezelőtt, a húszéves évfordulónkon felidéztük az első projektünket, azt, amelyikkel nyitottunk. Az első műtárgyakat szándékosan egy szimbolikus gesztussal adtuk el Magyarországon. A művész, akit választottam nem véletlenül Joseph Kosuth volt. Minden egyes nyomatáért egységesen ezer egységet kértem, a vásárló pénznemében, szigorúan ellenőrizve az útlevelüket. A helyi vevők támogatása is benne volt ebben, mint valami speciális emancipációs gesztus. Mindenképpen azt szerettem volna, bárki megtapasztalhassa, milyen érzés műtárgyat vásárolni. Valkó Margittal dolgoztam együtt akkoriban –akinek azóta már saját galériája lett – és Kosuth-tal mindig azt kérdeztük tőle, mekkora az az összeg, amit egy helyi magyartanár, aki érdeklődik a művészet iránt, ki tud fizetni egy printért. Mennyit engedhetnek meg ők maguknak, mert én mindig a helyieknek akartam eladni. Joseph tréfának vette Margit válaszát, aki rendszerint azt válaszolta, ezer forint, amit egy tanár gond nélkül ki tud adni. Ez már akkoriban is kevés pénz volt, Joseph azon nevetett, New Yorkban dollárban adnak ennyit egy printjéért. Ám ez a megoldás a gyakorlatban mégis jól működött.
Joseph Kosuth és Hans Knoll Budapesten, 1989. Fotó: Knoll Galéria
A megnyitó után nem lehetett tartani ezeket a nyomott „emancipációs” árakat. Mi történt aztán? Hogyan alakult ki a hazai piac a következő időszakban?
H.K.: Olyan embereket kellett találnom, akik belevágnak a gyűjteményépítésbe. Akik értik a művészetet, együtt élnek a művészettel és értékelik is azt. Eleinte persze leginkább cégeket találtunk, de szép lassan elkezdtek magánemberek is gyűjteni. Kezdetben printeket, sokszorosított művészetet is forgalmaztam, mert az embereknek kevés pénzük volt, azokat viszont jó nevű művészektől, mint John Armleder, vagy Joseph Beuys. Bevallom, át kellett esnem az illúzióvesztés időszakán, mert többnyire a valódi értéküknél sokkal alacsonyabb árakon adtuk el ezeket. Az első időkben főként művészek vásároltak, akik felismerték a művészi értékekeket, tudták, ez színvonalas művészet, és megértették mit akarok. Természetesen azt is realizálták, nagyon jó áron jutnak hozzá a munkákhoz, ha 60 euró környékén veszik, merthogy ebben az időben a nyugati piaci áruk ennek a pénznek jó tízszerese volt. Lassan -lassan kezdett kialakulni az első gyűjtőkör: néhány idősebb művész, vállalkozók, menedzserek, közülük a legfontosabbak az itt dolgozó külföldiek. Nem úgy értem, hogy számomra a legfontosabbak, hanem a piac alakulása szempontjából. Egyszerűen segített a jelenlétük, elsősorban a nemzetközi tapasztalatuk volt fontos, az a számukra természetes tudás, hogy a művészet érték. Nemcsak szellemi, de kereskedelmi értelemben is. A rendszerváltás után ennek fel kellett épülnie Magyarországon.
A folyamat talán még manapság sem ért a végére.
H.K.: Ma a gazdasági helyzet miatt egyre nehezebb. Ráadásul a magyar művészeti piacnak nem sikerült beilleszkednie a nemzetközi színtérbe, pedig ez alapvető volna. Magam is sokat dolgoztam ezért, számos külföldi vásárra vittem magyar művészeket, és noha néhányuknak sikerült nemzetközi ismertségre szert tenni, egyelőre csak kevésnek. Sajnos azt kell mondanom, extrém módon kevésnek. Még akkor is, ha tudom, nem könnyű beilleszkedni a nemzetközi kontextusba művészként sem egy olyan országból, mint Magyarország.
A magyar galeristák azt mondják, hogy ehhez először fel kell épülnie a helyi, támogató belső piacnak.
H.K.: Ez is igaz, a támogató belső piac nagyon fontos. Ahogy az is helytálló megállapítás, miszerint a nemzetközi színtér nagyon belterjes, nehéz oda bekerülni. Ennek ellenére, vagy ezekkel együtt kell mégis megugrani a lécet.
A tulajdonos és a galárivezető: Hans Knoll és Pilinger Erzsébet. Fotó: Knoll Galéria
A jelenlegi helyzet másik, sokat emlegett oka, hogy mivel nem épült ki itthon átfogó piac, ezért különösen kártékony volt itt a válság, nagyon gyenge állapotunkban ért.
H.K.: Ígéretes dolgok látszódtak éppen a válság előtt, még azt is ki merem jelenteni, működött a helyi piac. Egy olyan galéria mint a miénk, átlagosan évi 6-7 vásáron vett részt. Volt olyan évünk, amikor – beleértve a bécsi és a budapesti rendezvényt is – 11 art fairre jutottunk el, ez azt is jelenti, hogy a tevékenységünk hatósugara tág volt, szereplői lettünk a nemzetközi művészeti világnak. Ennyi vásár, ilyen nagyarányú nemzetközi jelenlét azonban nem volt fenntartható a helyi bevételekből, viszont ez az időszak nemzetközi vevőket hozott a magyar művészetnek. A kilencvenes években idejöttek Budapestre, a galériánkba nemzetközi látogatók, múzeumigazgatók, kurátorok, újságírók, szakmailag kvalifikált hozzáértők, mert érdekelte őket a kelet-európai művészet. Később a légkör megváltozott, ma oda kell vinni nekik, amit mutatni szeretnénk. Ez jelentős változás.
A Knoll Galéria jellemzője a kezdetektől, hogy intézményi funkciókat is vállal. Miért?
H.K.: Mert soha nem gondoltam, hogy egy galéria szerepe pusztán annyi lenne: ülünk és várjuk a vásárlókat. A galéria működtetése összetett tevékenység, a művészetet kommunikációval kell támogatni, értékét és megbecsültségét terjeszteni, kapcsolatokat építeni, edukációs tevékenységet folytani, a művészeinknek pedig új ötleteket, inspirációkat adni. Az általam szerkesztett, 2002-ben megjelent kötet, A második nyilvánosság erről az izgalmas munkáról szólt, de emellett talán segített átjárót építeni a társadalom és a művészek közt, a hivatalos nyilvánosság és a művészek társadalma közt. Amikor idejöttem, a művészek nem tudták, hogyan kell kommunikálni a közönséggel, nem voltak felkészülve arra, miként kell egy megnyitón vagy műteremlátogatáson beszélgetni az érdeklődőkkel. Pedig ez ugyanúgy a kommunikáció része. Persze a látogatók sem tudták, hogyan közelítsék meg a művészeket. Ráadásul nem elég csak egymással kommunikálni, az intézményi háttér sem hagyaható figyelmen kívül. A művészeti célú utazásokat is a kommunikáció részének tekintem, mert a közönség látóterét szélesítik, arról nem beszélve, hogy kurátorokat is utaztatunk. A nyolcvanas – kilencvenes években Magyarország a keleti blokk legnyitottabb, legfejlettebb országa volt, gazdaságilag és kulturálisan is messze a többiek fölött. A művészeti területen is minden könnyen ment, azt gondoltuk, örökké így marad, el se hittük volna, ha valaki figyelmeztet, fejlődni kellene, nem csak ülni és várni. Nagy félreértés volt a teljes budapesti szcéna részéről, hogy nem mozogtak eléggé a világban, nem hoztak létre elég közös projektet nemzetközi szereplőkkel. Most, az ukrán események kezdetekor, nagyon gyorsan, csaknem azonnal elindítottunk egy projektet Bécsben. Azóta is minden vasárnap tartunk egy estet, ahová meghívunk politikai szakértőket, történészeket, a demokratikus kezdeményezések szószólóit, progresszív politikai szerepvállalókat, és elemezzük velük Ukrajna helyzetét. A sorozat Oroszországgal és Magyarországgal folytatódott. Az ukrajnai események idején mi voltunk az elsők Bécsben, akik igyekeztek mélyebb tájékoztatást nyújtani a kívülállók számára kevéssé érthető eseményekről, ehhez ukrán művészbarátaim nyújtottak segítséget.Egy galériának leginkább széles látókörre van szüksége, beszélgetéseket kell kezdeményeznie a társadalomról, ideákról, változásokról. Ez tesz érdekessé számomra egy galériát, arról nem beszélve, hogy ez a valódi kortárs gondolkodás.
Hans Knoll Birkás Ákos képe előtt, 2014. Fotó: artPortal
Az elmúlt időszakban megváltozott intézményi háttér befolyásolta-e a kapcsolatrendszerét vagy a tevékenységét?
H.K.: Természetesen figyelek és értelmezem a jelenségeket, ám olyan közvetlen, akár napi kapcsolatom, ami befolyásolná a munkámat, sose volt semmilyen intézménnyel. Függetlenek vagyunk. Ez nem változik.
A projekt, amivel a 25. évfordulóra készül, a kelet-európai régió rendszerváltás utáni gyűjtéstörténete. Ez is inkább intézményi feladat volna, nem? Hogy áll ez a munka és miért tartotta fontosnak?
H.K.: Az EEC – Eastern European Collectors- programot néhány évvel ezelőtt indítottuk útra, kutatásokat végzünk a gyűjtési szokásokról Kelet-Európában. Ilyen témában eddig tudtommal nem jelent meg átfogó könyv sehol sem a volt szocialista országokban és ráadásul, noha a kortárs műgyűjtés működéséről gyűjtünk adatokat, mégis az egész társadalomról szól a végeredmény. Tanulmányaink nemzetközi tapasztalatcserére, akár nemzeti identitásépítésre, vagy demokratikus diskurzusra is lehetőséget nyújtanak. Tulajdonképpen csodálkozom, hogy senki nem foglalkozik ezzel rajtunk kívül. Könyvet, konferenciát, kerekasztal beszélgetéseket tevezünk az őszre. Kilenc projektünk fut, amiből három-négynek még nem értünk a végére.
Vannak-e különbségek az országok között, és ha igen, mik azok?
H.K.: Vannak párhuzamok, néhány ponton pedig jelentős eltérésekre bukkantunk. Különbözőek a gyűjtésben megjelenő társadalmi rétegek. A nyugati országokban, ahol több évszázados, megszakítások nélküli múltja van a gyűjtésnek, minden társadalmi rétegből találunk gyűjtőket, akiknek általános jellemzőjük, hogy nemcsak helyi művésztől vásárolnak. A volt szocialista országokban hazai művészek munkájának gyűjtésével kezdődik a dolog és csak néhány bátor gyűjtő merészkedik a nemzetközi piacra. Egy társadalomban a nemzetközi gyűjtemények mennyisége és kvalitása jellemzi az ország gazdasági és politikai kapcsolódását a nemzetközi közeghez. Jellemző fokmérője annak is, hogy az adott ország mennyire része a világ politikai és gazdasági kapcsolatrendszerének, körforgásának. A gyűjtés tükrözi a társadalmi folyamatokat is, bármennyire privát szituáció, mégis jól mutatja az ország fejlettségét. Ez látszik is a volt szocialista országok elmúlt tíz évi gyűjtéstörténetében, de a kutatások is igazolják. Észtországban és Litvániában megfigyelhető, hogy a gyűjtés hozzájárult nemzeti identitásuk kialakulásához a Szovjetunió szétesése után. A Balti országokon kívül Magyarország, Románia, Bulgária anyaga már készen van, Szlovákia, Lengyelország és Csehország kutatási anyagai folyatosan készülnek. Nyitott kérdés Oroszország, mert az ő helyzetük egész más. Az 1910-es évek progresszív művészeti élete után csaknem száz év kommunizmus következett, ez külön tanulmányt érdemelne. Ugyanakkor az oroszok felfedezték ezt a projektet és sok e-mailt kapok fiataloktól, akik szeretnének részt venni benne, sőt néhányan el is kezdtek kutatásokat, tanulmányokat készíteni ennek hatására.
Mire lenne leginkább szüksége most a kortárs galériáknak?
H.K.: Megbecsültségre és edukációra. Nyitottságra a kortárs ötletek, innovációk, újdonságok iránt. A nyitott szemléletű országok, amelyek jobban rákapcsolódnak a kortárs áramlatokra, jobban fejlődnek, mint a többiek. Nagyon érdekes mindaz, ami a lengyeleknél történik, nyitottabbak mint a többi ország, a nemzetközi közönségre, kapcsolatokra fókuszálnak. Emellett több központjuk van, nem szenvednek a centralizáltság miatt. Krakkó nem vár Varsóra, a művészeti színtér szereplői döntéseket hoznak, külföldre mennek, bemutatkoznak, eladnak. Jó egy országnak, ha több kezdeményező centruma van, a különböző egyenrangú régiók egymás mellett élése nagyon is európai jelenség.