Svatopluk Mikyta: Narancssárga emberek
Az 1973-ban született, 2008-ban Szlovákiában az év képzőművészének megválasztott, 2011-ben pedig a nemzetközi STRABAG-díjat elnyerő Mikyta Magyarországon is viszonylag ismertnek számít, továbbá többek közt ő üzemelteti a selmecbányai vasútállomás épületében azt a művésztelepet, ahol számos magyar alkotó megfordult már. Bár 2009-ben a Millenáris Teátrum Piros-Fekete Galériában kiállító művészt a „szlovák művészet fenegyerekeként” harangozták be, az aktivizmusáról is ismert képzőművész soha nem élt olyan hatásvadász és drasztikus eszközökkel, mint például cseh „fenegyerek-társa”, David Černý (ezt a titulust tudjuk be a szétváló két ország napjainkig is továbbélő vetélkedésének). Munkái sokkal inkább a konceptuális művészet körébe sorolhatóak – ezt tapasztalhattuk már a 2011-ben a Trafó Galériában az Álombrigád és a Stúdió Galériában Vakuemlékezet címmel megrendezett csoportos kiállításokon látható művei esetében is.
Mikyta kézjegyére jellemző, hogy munkáinak kiindulópontja szinte minden esetben antikváriumokban bogarászott vagy ócskapiacon fellelt fénykép, képeslap, újság vagy illusztrált könyv. Ezek döntően a XX. század két totalitárius rendszerének képi lenyomat ai, amelyek a Berlinből és New Yorkból is hazatérő művész szemében inkább a folytonosságot, a keleti blokkban 1989-ig jellemző társadalmi identitás jegyeit „illusztrálják”/mutatják fel. Ezeket az általában visszafogott installációkban megjelenő, rejtett utalásokkal terhelt képeket a művész gyakran alig észrevehető módon manipulálja, azaz átrajzolja vagy átszínezi – ily módon persze munkássága kitűnően illeszkedik a kollektív emlékezet nyomait kutató/feldolgozó, manapság kurrens munkák közé.
Narancssárga emberek 8, 2013, rotogravur, 20×27 cm.
Fotó: Deák Erika Galéria
A Deák Erika Galériában látható kiállításnak (amely címében valamilyen érthetetlen okból megőrzi az angol, a szavakat nagy kezdőbetűvel jelző írásmódot) négy, egymással összefonódó, tematikai és stiláris előzménye van. Az egyik a Re-Portraits (Újra-portrék) címen futó, 2004–2009 között készült sorozat, amelyben könyvkiadványokban felbukkanó portrék egyes vonásait, azaz az egyéni identitás legszembeötlőbb és egyben legjobban meghatározó jellegzetességeit változtatta meg, egymás mellé helyezve a „roncsolt” (hiszen a nyomdai sokszorosítás miatt óhatatlanul is lebutított) eredetieket és a minimálisan megváltoztatott másolatokat. A másik a „szocialista” vörös szín totális vagy részleges beemelése a művekbe (Level, A wiew outside 2008; Morning Sun, 2009), a harmadik pedig (a néha szintén vörössel megdöccentett) 2004-es Big Chaos és a 2009-es Ritmus-sorozat; ez utóbbiak közös eleme, hogy több ezer embert megmozgató tornagyakorlatokon, élőképeken alapulnak. Ebben kétségkívül Csehszlovákia volt az élharcos, hiszen saját mintára, egészen 1860-ig visszanyúló hazai előképre támaszkodhattak, amit nyilvánvalóan felerősített a szovjet propagandagépezethez való igazodás igénye is: erről árulkodik, hogy az 1955-ben megrendezett, több napon át zajló szpartakiádon például hárommillió(!) embert (diákot, munkást, katonát) mozgattak meg. (Ezeket a grandiózus, koreografált tömegdemonstrációkat öt évente, egészen 1985-ig megismételték a 310 méter hosszú és 202 méter széles, a világon az egyik legnagyobb arénának számító strahovi stadionban.)
Mikyta mostani munkáinak kiindulópontja Hans Suren 1938-ban megjelent, a felsőbbrendű faj testkultuszát propagáló könyve, a Der Mensch und die Sonne. Érdekesség, hogy e könyv első kiadása szerepel a Ludwig-ban most megtekinthető, A Meztelen férfi című kiállításon is, mintegy párhuzamba állítva a XIX. század közepén/végén elterjedő testkultusszal, az „ép testben ép lélek” szlogen általánossá válásával vagy Leni Riefenstahl szintén itt látható fényképeivel. Bár a Suren-könyvben megjelenő fényképek és a német fotó- és filmművész munkái közt óriási a kvalitásbeli különbség, voltaképpen a hasonló beállításokon keresztül ugyanez a tökéletes emberi „faj” jelenik meg Riefenstahl Olympia című, az 1936-os berlini Olimpián leforgatott filmjében is. (A hatalmas anyagot csak 1938-ra tudták megvágni – a díszbemutatót Hitler 49. születésnapján tartották meg.) A sorozat negyedik előzménye a 2011-ben készült Society (Társasalom): itt jelenik meg először a narancssárga szín, méghozzá egy portrésorozaton. (Bár a Deák Erika Galériában szereplő munkák közül csak egy mű, a könyv szerzőjének arca van némiképpen „átszabva”.)
A kis méretű, manipulált képeken ( a legnagyobb is csak 21 cm széles) egészségtől kicsattanó férfiak és néha a nemzésre alkalmatos fiatal nők bukkannak fel (Ennek továbbélését mutatja „a szülés az asszonyoknak kötelesség, a lányoknak dicsőség” mondás az 50-es évekbeli Magyarországon.). A néhol kisebb csoportokban megjelenő (folyóparton futkorászó, gúlába rendező, sportoló), narancssárgára „festett”, leginkább meztelen férfiak mellett sok képen csak egyetlen személytelen, mert narancssárgába burkolt ember jelenik meg. (A munkáknak sajátos stichet ad a gótbetűs szövegből néhol kitüremkedő szavak és a képek furcsa összecsengése.) Ez Mikyta sorozatának legnagyobb érdeme, hogy a már keletkezésekor manipulált (mert a totalitárius eszme szolgálatába állított és felhasznált) személyek „képmásait” kiemeli a fekete-fehér fotókból: az egyénítés és a kiemelés folyamatos megismétlése azonban újabb tökéletes árjákat, újabb tömegembereket szül, újabb és újabb manipulált egyéneket teremt. A nyomuló narancskommandó egyrészt átírja//újraszabja a hitleri tömeggépezet mechanizmusát, másrészt párhuzamot von a náci és a szovjet propagandamechanizmusok között, harmadrészt viszont – hiszen e beavatkozást tekinthetjük úgy is, mint valami modern plasztikai sebészeti eljárást – utat mutat egy lehetséges jövő felé. Az persze más kérdés, hogy az effajta utópia nálunk már majdnem megvalósult.
Deák Erika Galéria, április 27-ig