Az
olasz tengerparttól a cseh erdőségekig, a tiroli Alpoktól Erdély pereméig
járták be a kor legkiválóbb akvarellistái a Monarchiát I. Ferdinánd osztrák
császár megrendelésére, hogy a kiterjedt birodalom távoli sarkait megörökítsék.
A legrégebbiek Eduard Gurk képei 1833-ból, aztán következett Jakob Alt és fia
Rudolf rendkívül termékeny és nívós periódusa, végül a történeti jelenetek
specialistája, Leander Russ zárta a sort 1849-ben, egy évvel az uralkodó
kényszerű lemondása után az 1848-as forradalom miatt.
A
bécsi Albertina a háromszáznál is több nagyméretű vízfestményből 227 példányt
birtokol, a többin az osztrák nemzeti könyvtár (Österreichische
Nationalbibliothek) képarchívuma valamint a prágai Konopiste kastély osztozik.
Így érthető, hogy megfelelő kölcsönzésekkel kiegészítve épp az előbbi lett a vendéglátója
a minden eddiginél átfogóbb bemutatónak, amely a két „főszereplő” miatt „Jakob
és Rudolf von Alt – A császár megbízásából” címmel látható május 24-ig. A
legmagasabb rangú megrendelő és az uralkodói óhajt végrehajtó festők szemmel
láthatóan nem szűkölködtek a szebbnél szebb ötletekben. A több mint másfél
évtizedes átfutási idő csak tovább növelte a tematikai változatosságot. A
természeti tájak mediterrán öblöktől a dúsan termő rónákig, gleccsertavaktól
vagy zabolázatlan vízesésektől rejtelmes barlangokon át az örök hótól fedett
sziklaszirtekig húzódtak. Urbánus környezetben egy-egy híres műemléképület
közelképe éppúgy felbukkan, mint utcák és terek kisegyüttese avagy
madártávlatból rögzített, széles várospanoráma. A korra jellemző, mozgalmas „népéletképek”
sem hiányoznak a falusi vagy városi hétköznapokon és ünnepeken, az egyes
népekre és nemzetiségekre jellemző, színdús viseletekben. Ehhez járultak még
ráadásként I. Ferdinánd 1835-ös trónralépésétől a fényes udvari ceremóniák
tömegjelenetei, a pazar történelmi öltözékekben pompázó arisztokrácia népes
csoportjaival éppúgy, mint az uralkodó hivatalos látogatásai kiterjedt
birodalmának félreeső zugaiban. A megjelenítés színvonalát tovább fokozta, hogy
ez volt az osztrák akvarellfestészet fénykora, a fotószerűen realisztikus
részletezésű és a szokásosnál sokkal nagyobb méretű lapokat pedig egy speciális
„kukkoló” szerkezetbe ( Guckkasten) helyezték, amely felerősítette a térhatást.
A
kétszáz oldalas, gazdagon illusztrált katalógus tanulmányai közül Maria Luise
Sternath két eszmefuttatása: Városkép és tájkép – A bécsi veduta fejlődése
valamint Csapatmunka egy nagymegrendelésre – Jakob és Rudolf von Alt
Gucckasten-képei címmel azokon a szövegeken alapúlnak, amelyeket fél évtizeddel
ezelőtt publikált az Albertina emlékezetes kiállítása kapcsán (Rudolf von Alt
1812-1905). Most merőben újat nyújt viszont Guckkasten-lapok vagy
„vízfestmények”? – A császári látkép-ciklus felhasználásáról szóló fejezete
éppúgy, mint Werner Telesko: Ferdinánd császár Habsburg koszmosza – Az
akvarell-sorozat jelentősége a 19. század vedutaművészetében című írása illetve
Patrick Poch: I. Ferdinánd műgyűjteménye és könyvtára elnevezésű
összefoglalása. A terjedelmes műtárgylistát egyrészt tematikus egységekre
osztották – a bécsi nagy árvíztől a természeti ritkaságokon, Laxenburg nyári
rezidenciáján vagy templomokon és kolostorokon át a mariazelli búcsújárásig -,
másrészt földrajzi tájegységekre bontották – az északi cseh-morva területektől
a közbeeső régiókon át a „talján csizma” legdélebbi sarkáig. Számunkra
természetesen Az északkeleti koronabirtokok és Magyarország elnevezésű fejezet
a legérdekesebb. Itt a jólinformált Eva Michel preciz és lényegretörő
képszövegeinek kíséretében gyönyörködhetünk Rudolf von Alt 1837-es akvarelljén
Esterházy Pál herceg hegyes-völgyes birodalmában, a csúcson épült
Rozália-kápolnától rálátással a középkori Fraknó várára, előtérben békésen
legelésző marhacsordával. Jakob von Alt jóvoltából viszont 1839-ből Lubló vára
magaslik a Tátra hófödte vonulatai fölé, premier-plánban egy ökrösszekérrel,
1840-ből pedig felvidéki parasztok járnak-kelnek festői viseletben az országút
mentén és a szelíd hajlatú völgykatlanban elénk tárul Bártfa-fürdő családiasan
hívogató házcsoportja. 1842-ben szintén az utóbbi kapta „ecsetvégre”
akvarell-sorozatában a szemközti Duna-partról, a kikötött csónakok felett
kibontakozó pozsonyi panorámát – középpontban a várral -, egészen közelről
pedig a gótikus székesegyházat, akkoriban még alacsony sisakú tornyával, a
téren ünneplőbe öltözött templombamenőkkel. Szintén az ő kezétől és azonos
esztendőből származik a pannonhalmi apátság távoli sziluettje, frappáns
kontrasztként a gémeskútnál delelő ménessel és csikósok csoportjával, míg a
veszprémi püspöki palota tövében mosónők hajladoznak a Séden átívelő híd alatt,
az öszvérpár-vontatta egykerekű taliga bakján pedig parasztasszony várja
türelmesen cifraszűrt hordó párját, aki egy városi cselédlánnyal diskurál… A
mai, rohanó világban léleküdítően hat ez a festői időutazás.