7728 Archives - artportal.hu

Mostantól örökké. David Bowie Groningenben

David Bowie is – Groninger Musem, március 13-ig

Azon a bizonyos hétfő délelőtt, ahogy médiafogyasztó emberek milliói, én is arra ébredtem, hogy David Bowie nincs többé. A bénító megdöbbenés után hiteles források után kezdtem kutatni, vajon nem hoax-e ez a gyomorbavágó hír.

Másnap este egy magyar zeneipari delegációval a hollandiai Eurosonic konferenciára indultam, busszal. Az utolsó pillanatban az egyik benzinkútnál csatlakoztam azokhoz, akik rekordhallgatottságot generáltak a hátramaradt lemezeknek a Spotify-on és letöltöttem a Nothing has changed – The best of David Bowie című lemezt.

Az osztrák és a német benzinkutak újságosállványain álló összes napilap címlapján Bowie. Mivel alig több mint két héttel korábban halt meg Lemmy Kilmister, ezért a magam számára is kissé nehezen igazolható módon, önkéntelenül is összehasonlítok: a Motörhead frontemberét nem gyászolta ennyi napi- és hetilap, David Bowie (pop)kultúrában betöltött – és eszerint az egész világon hasonlóan értékelt – szerepe egészen más.

Album cover shoot for Aladdin Sane, 1973 Design by Brian Duffy and Celia Philo, make up by Pierre La Roche Photograph by Brian Duffy © The David Bowie Archive and (under license from Chris Duffy) Duffy Archive Limited

A buszban nem tudunk nem beszélni az egy nappal korábbi hírről: mögöttem a MAHASZ elnöke ül, két nagy hallgatás között elmeséli, hogy egy online szolgáltatást használt kedd délután és ahogy írta be a rég használt jelszavát, megakadt, mert hirtelen szíven ütötte, hogy egy Bowie-szám címét gépeli.

Fotó: Marten de Leeuw / a Groninger Museum jóvoltából

Groningenben eleinte nyoma sincs annak, hogy Bowie meghalt: a konferencia területén sehol egy rögtönzött emlékhely, egy emlékkonferencia-panel.

Azonban a konferencia és a város más módon ugyan, de igenis emlékezik Bowie-ra: a lemezboltok kirakatában csak Bowie-lemezek, és hamarosan az előzetesen nem tájékozódó kollégák is mind tudják, a városi múzeumban december közepe óta, egészen márciusig (most már meghosszabbított nyitvatartással), a David Bowie is című kiállítást lehet megnézni.

Fotó: Marten de Leeuw / a Groninger Museum jóvoltából

A 2013-ban indult, többek között New Yorkban és Melbourne-ben is bemutatott, és Európából Tokióba készülő világvándor Bowie-tárlat nem véletlenül van a legnagyobb európai zeneipari konferenciával és vásárral egy helyen, egy időben. Mondhatni borítékolható volt, hogy a világ különböző pontjairól ide utazó promoterek, menedzserek és koncertszervező ügynökök örömmel látogatják meg az immár harmadik éve folyamatosan úton levő kiállítást.

Mivel az előző esti showcase koncertek után a konferencia panelbeszélgetései csak délben indulnak az Oosterpoort nevű szakmai helyszínen, szobatársammal péntek reggel tízre veszünk jegyet a Groningen Múzeumba. Később olvasom, január 11-én, hétfő lévén zárva tartott volna, de a tragikus eseményre való tekintettel megnyitotta a kapuit, és rengeteg gyászoló rótta le kegyeletét.

Fotó: Gerhard Taatgen / a Groninger Museum jóvoltából

Péntek reggel, múzeumnyitás után pár pillanattal lépünk be az előtérbe, ahol két hatalmas, egész alakos fekete-fehér Bowie-fotóval találjuk szembe magunkat. A bal oldali képen kötőjellel két dátum, születés és halál időpontja, a kép előtt egy asztal, rajta fekete keretben egy Bowie-portré, vendégköny, az asztal előtt szék, a földön virágcsokrok. Az akkor még szinte üres múzeum előterében szívfacsaró élmény ez: a gyász nem az életműnek, hanem a mögötte álló személy, David Jones halálának szól, és teszi az egész helyzetet zavarbaejtően személyessé és mélységesen szomorúvá.

A kiállítás címe – David Bowie is – egészen más jelentést nyert 2016. január 10-n. David Bowie is – azaz valamit tesz, valamilyen: jelen időben van a csonka mondat. „David Bowie van”, fordítanám kissé sután és helytelenül, ha nem tudnám, hogy a kiállítás termeinek elrendezéséből visszafejthetően ez mondatkezdet csupán, és az angol nyelvben folyamatos jelenben ragozott igével vagy melléknévvel, esetleg főnévvel együtt lenne teljes mondat.

Fotó: Gerhard Taatgen / a Groninger Museum jóvoltából

Ez a nyelvi szerkezet az, ami kiállításszervező elemmé válik, hiszen a tárlaton a teremcímek az adott kiállítási tárgyak, anyagok szervezőelvére utalnak, úgymint David Bowie is not David Jones (David Bowie nem David Jones – a civil személy megszületésétől a David Bowie-ikon születéséig tartó korszak); David Bowie is crossing the border (Bowie átlépi a határt – többek között nemi szerepekkel való művészi játékainak és a művészeti együttműködéseinek terme); David Bowie is wearing what he wants (vagyis azt viseli, amit ő akar – színpadi és videóklipjelmezek); David Bowie is someone else (Bowie valaki más – film- és színházi szerepek terme); David Bowie is on stage (Bowie színpadon – a koncertek terme).

Az életműkiállítás Bowie halálának pillanatában hiányos emlékkiállítássá is vált, és ezért a tárlat címe 2016. január 11. óta kinyilatkoztatásként is értelmezhető. Az első emeleten, az előtérben a falon fekete keretekben számtalan fénykép található, felette a mondat: David Bowie is forever now. (David Bowie most(már) örökké.)

Fotó: Gerhard Taatgen / a Groninger Museum jóvoltából

A Bowie-tárlat kapcsán fontos megemlíteni, hogy a könnyűzene és annak ikonikus alakjai ritka, de nem ismeretlen vendégei a világ kulturális emlékezetét megőrizni és bemutatni hivatott intézményeinek. Elég csak a 2010-ben a Dán Nemzeti Galáriában rendezett Bob Dylan-kiállításra, vagy éppen a British Music Experience tárlatra gondolni. Azonban az, hogy a londoni, döntően iparművészeti és divattörténeti kiállításokra szakosodott, olyan művészek, mint Gustave Courbet, Eugène Delacroix vagy Edgar Degas festményeit kiállító Victoria and Albert múzeum rendez kiállítást egy popzenészről, már a látogatás előtt is más kontextust sugall.

A kiállítás egyik fő rendező elve az életmű művészeti összefüggéseinek bemutatásán túl a David Bowie-munkásság (legyen az színházi szerep, film, ruházat vagy éppen videóklip) kulturális kontextusban történő elhelyezése.

Fotó: Gerhard Taatgen / a Groninger Museum jóvoltából

A belépésnél fejhallgatót és egy hozzá tartozó apró irányítóberendezést kapunk, amely érzékeli, hogy a látogató hol áll és eszerint szólal meg a fülében a kiállítási tárgynak megfelelően beszéd vagy zene. A kiállítás, főként technikai megoldásai miatt – hiába vagyok sokadmagammal, tizenegy órakor tele a terem Eurosonic-karszalagos látogatókkal – magányos élmény. Ez a fekete teremben különösen érzékennyé tesz.

Az első, David Jones születésétől David Bowie megjelenéséig tartó korszakot bemutató teremben először David Bowie szólal meg és buddhizmust, hinduizmust emleget. Ez pár nappal a halála után mar, a kiállításra belépve egészen máshogy hat rögtön Bowiet hallani, amint éppen a vallásról beszél.

Fotó: Gerhard Taatgen / a Groninger Museum jóvoltából

A termeken végigsétálva az is megkedveli Bowie-t, aki munkásságát eddig nem ismerte alaposan. És ez az, amiről a kiállítás leginkább – és Bowie halála után még hangosabban – beszél: Bowie korszakos művész, akinek jelentősége éppen az intellektualitásában és szellemi szabadságában gyökerezik. Nem csak a divathoz, filmes, színházi alkotásokhoz vagy éppen az emberiség történetéhez (legyen az a holdraszállás, a Mechanikus narancs vagy éppen Brecht ifjúkori darabja, a Baal, melyek mind a Bowie-életmű és így a kiállítás részei) kapcsolódik a Bowie-univerzum, de a saját önértelmezésünkhöz is, legyen az éppen dalszövegalkotás (Bowie sajátos szövegszerkesztési technikája) vagy a nemi szerepek.

Könnyen megkapjuk a magyarázatot, egy nagy brit múzeum miért szervezett Bowie-ról még életében kiállítást. Az első emeleten, a lépcsőházba érve a már említett „David Bowie is forever now”- fal fogad. Gyorsan tovább kell menni, itt már fáj.

És ekkor végre megértem, miért nem szerepel a földszinten az előtérben, a két dátummal ellátott képen sem a David Bowie, sem a David Jones név. David Jones meghalt, de a kiállított hatalmas fekete-fehér fotón, ahogy még felesége, Iman („David Jonesba szerettem bele és nem David Bowie-ba”) és maga Bowie is elválasztotta: David Bowie, az alkotó, a „persona” szerepel.

Fotó: Gerhard Taatgen / a Groninger Museum jóvoltából

A második szintre érve egyre nyomasztóbb lesz a tény, a mindezeket alkotó magánember meghalt, a vizuális elemek annyira közel vannak hozzák: hatalmas falra vetített koncertvideók, általa viselt színpadi kosztümök. Nézők ülnek a képernyők előtt, mosoly sehol. Más lehetett a kiállítási élmény ebben a teremben 2016. január 11. előtt.

Hazafelé a buszon, hajnali kettő és három óra között vitába keveredem egy előttem ülő utastársammal: miért és minek is érdemes hosszú évekig járni egyetemre, ha az ott megszerezhető elméleti ismereteknek nem sok a gyakorlati hasznuk van.

Tanulásmániásként érvelek szemlélet, szakmai és/vagy kulturális párbeszéd ismerete és sok minden más mellett, csak a lényeg, a zenei közegben ütőkártyaként használható érv nem jut eszembe: Bowie, az intellektuális művész.

Fotó: Gerhard Taatgen / a Groninger Museum jóvoltából

Aki éppen műveltsége, komplex(en értelmezhető) alkotásai által lett a kultúránk része. Halála után a brit jobb- és baloldal miniszterelnöke, azaz David Cameron és Tony Blair is sietett hangsúlyozni: Bowie-t kamaszkorúk óta hallgatják, az ő zenéjén nőttek fel. Az Egyesült Államokban utcát keresztelnek át, Belgiumban csillagképet neveznek el róla, arcmásának bankjegyre nyomtatása érdekében petíció indul. És mindez igazolja, mintegy érthetővé teszi a kiállítás címét: David Bowie is.

Hajnali négykor, már egyedül virrasztva az esztétika szakon engem oktató egyetemi tanáraimra gondolok, de csak néhányukra, akik előtt huszonévesen szégyelltem, hogy engem a popkultúra ennyire érdekelt. Mert ők nem azt a popkultúrát ismerik, ami David Bowie. Az oktatóknak is látniuk kellene a Groningenben időző tárlatot. Ahogy – a szakmabélieken túl – a könnyűzenei támogatásokról mindenkor mindenhol döntő politikusoknak is.

David Jones meghalt. David Bowie van.

A csillagember Párizsban

David Bowie
Philharmonie de Paris, május 31-ig

A most 68 éves Bowie – eredeti nevén David Jones – az 1960-as évek legvégén kétségkívül énekesként lett ismertté, de valójában az elmúlt öt évtized művészi világának egyik legsokoldalúbb alkotója. Legyen az képzőművészet, divat, film, pantomim, design, fotó, irodalom vagy színház, David Bowie mindenhez hozzátett valami többletet, eredetit, szokatlant és elgondolkoztatót.

Folyamatosan újította meg önmagát, és egyben tágította a vizuális és akusztikus kultúra határait. Sohasem elégedett meg a már bevált, korábban sikereket hozó rutinos manírokkal, hanem nézőit, hallgatóit, sőt lemezkiadóit és művésztársait is meglepve, új befogadnivalók elé állította őket. Személyiségét nemcsak lemezeinek sokszor címadó és főalakjaiban váltogatta – olyan képzelt hősöket megalkotva, mint Ziggy Stardust, Aladdin Sane, Hunky Dory, Major Tom vagy Minotaurusz – hanem ezeket a furcsa figurákat sajátos megjelenési formákkal, ruhákkal, hajviseletekkel és főként gondolatokkal tette élővé.

Az Aladdin Sane c. lemez borítófotója, 1973. Fotó: Brian Duffy, © Duffy Archive & The David Bowie Archive

Lemezein minden részletet a végletekig kidolgozott; tudta, hogy nemcsak a szövegnek, a zenének és a hangszerelésnek kell tökéletesnek lennie, karaktereinek a színpadon, mozgás közben is élniük kell. Az így létrehozott komplex látványt Bowie már akkor tökéletesen működtette, amikor a kiállítótermekben a performance-ok még csak botladoztak, amikor a színpadokon az énekesek még banális szövegeket adtak elő unalmas ruháikban, viselkedésük és személyiségük is csak az akkori divatnak megfelelő és elfogadott skálán belül mozgott. Bowie avantgard kosztümjei, a meghökkentő és teljesen újszerű sminkek, az utopisztikus, majd később szürrealista díszletek egy olyan elvarázsolt világot tártak fel, amelyben először csak Bowie volt otthon, és a közönség az első rácsodálkozás után egyszer csak azon vette észre magát, hogy már ő is részese David Bowie tolkieni világának.

A „Diamond Dogs” koncertkörút díszletének makettje, 1974, design: Jules Fisher és Mark Ravitz, a The David Bowie Archive jóvoltából, image © Victoria and Albert Museum

A kiállítás anyagát a Victoria and Albert Museum állította össze, a több mint 300 bemutatott tárgy többsége most került először a közönség elé. A még iskolás korban írt kották és dalszövegek mellett láthatjuk Bowie első rajzait és színpadterveit, hangszereit, és természetesen kis- és nagylemezeit is. Érthetővé válik az is, hogy alkotási folyamata nem a semmiből kipattanó isteni szikrákra épül, hanem hatalmas energiát és elmélyült tanulást, kutatást igénylő előmunkákra. Bowie a Brecht, Chaplin, Warhol, Kurt Weil, Tristan Tzara, Fritz Lang vagy Marlene Dietrich által évtizedekkel korábban létrehozott művészi értékeket felhasználva köti össze a múltat – nem is annyira a jelenünkkel, mint inkább a jövőnkkel.

A kiállítás elsötétített, kaleidoszkópszerűen villódzó termeiben a látogatót, bárhová is nézzen, mozgó, élő látvány hipnotizálja. (Külön említést érdemel, hogy a kiállítás nélkülözhetetlen kelléke a bejáratnál ingyenesen elvehető fejhallgató, ami központi számítógépes vezérléssel, a különböző, akár lépésenként is változó látványokhoz tökéletes hangminőségű zenét vagy szöveget biztosít.) A lemezborítók grafikai tervei, a koncertkörutakon használt kosztümök sokasága, a díszletek, és különböző kellékek szinte imaginárius világba vezetik a nézőt. Fontos a videóklipek szerepe is, hiszen a 80-as évek elején létrejött új műfaj, az igényes, történetet és eseményeket is bemutató zenés rövidfilm leginkább talán David Bowie nevéhez köthető.

Az Aladdin Sane koncertkörút kosztümje, 1973. Tervezte Kansai Yamamoto. Fotó: Masayoshi Sukita, © Sukita / The David Bowie Archive

Bowie közel 150 millió nagylemezt adott el, de még ennél is többre, nagyjából 200 millióra tehető azok száma, akik klipjeit megnézték. Láthatjuk a Starman, a Life on Mars, a Space Oddity, a Jean Genie, az Ashes to ashes vagy a China Girl klipjeit és koncertfelvételeit is. Külön rész foglalkozik Bowie berlini éveivel, ahová inkognitóban költözött, hogy a hangos sikerektől és egyben a londoni évek túlzott kábítószer-fogyasztásától is meneküljön.

Szellemi megújulásának és fizikai megtisztulásának gyötrelmes, de alkotó kibontakozását mutatják 1977-ben itt készült festményei barátjáról, az Iggy Pop néven ismertté vált James Osterberg-ről, valamint a komolyzenei elemeket az elektronikus zenével elegyítő, Brian Enoval közösen készített, főként instrumentális felvételei.

Színházi és filmes munkáiból talán a legérdekesebb az Álarc című 1969-es kisfilm, amelyben Bowie Lindsay Kemp híres színiiskolájában végzett másfél éves színészi és pantomimes tanulmányait összegezi, és amely előrevetíti későbbi filmszínészi karrierjének – Elephant Man, Furyo, Labyrinth – ígéretes jeleit. Ugyancsak érdekes és ritka az a filmrészlet, amelyben Bowie arról beszél, hogy verseknek is beillő dalszövegeit – barátja, William Burroughs tanácsára – egy számítógépes program segítségével generálta. A komputerbe beírt szavakat és szókapcsolatokat a gép véletlenszerű sorrendbe rakta, és ezek közül aztán Bowie azokat használta fel szövegként, amelyek mondanivalóját a sajátjához közelállónak érezte.

A szimbólumok és a misztikus rejtélyek világában is otthonos David Bowie egy gyerekkori baleset következtében az arcán olyan sérülést szenvedett, hogy egyik szemének színe megváltozott. Hogy ez okozza-e, hogy kaméleon módjára tudja változtatja színét és egyéniségét, vagy ez csak azt idézte elő, hogy látja ugyan a valóságos világot, de nekünk egy másikat mutat meg, nem tudhatjuk. De azt igen, hogy David Bowie világa elgondolkoztató, gazdag és színes világ.

A David Bowie című kiállítás a párizsi Philharmonia épületében május 31-ig látható.

A videós, aki bevetítette a Wembley-t, és megcsípte Bowie-t

Nem mindennapi karrier előtt áll Balogh Zsolt – azaz már bőven „rajta is van a pályán”. A 2012-es londoni olimpia emlékezetes nyitó-showjának pazar videóit tervezte és készítette, legutóbb pedig a Victoria and Albert Museum nagy David Bowie-kiállításának mozgóképes és hang-installációit (a David Bowie Is című tárlat augusztus 13-ig volt látható). A dokumentumok válogatásától, a szerkesztéstől a megvalósításig mindent ő készített, Bowie legnagyobb megelégedésére. De hogyan jutott el egyáltalán ezekig a feladatokig? Az artPortal Balogh Zsolttal beszélgetett.

artPortal: Miért mentél eredetileg Londonba? S mennyie volt egyenes utad a nagy megbízásokig?

Balogh Zsolt (B.Zs.): Az akkori barátnőmet követve költöztem Londonba 2004-ben. Csak egy-két évet terveztem az Egyesült Királyságban tölteni. Kezdetben egy építészeti látványtervező stúdióban készítettem CGI animációkat, ami eleinte izgalmas volt, de hamarosan elővett a kalandvágy, és nagyobb léptékű film-projektekben szerettem volna dolgozni. A Soho teli van filmes cégekkel, úgy éreztem nekem is ott a helyem. 2007-ben jelentkeztem a NFTS (National Film and Television School) VFX/SFX szakára , ahol a hagyományos film trükk technikákat (pirotechnika, prosthetics, modell készítés, stb.) és a digitális effekteket egyaránt oktatták. Először csak a digitális technikák érdekeltek, úgy az első autó felrobbantásáig – ilyeneket is tanultunk -, de aztán viszonylag hamar ráéreztem a technikák keverésének előnyeire és örömeire. A Cannes-t is megjárt vizsgafilmünket, amiben VFX supervisor voltam, ebben a szellemben készítettük. Virtuóz keveréke lett a 3D, 2.5D és hagyományos (in-camera) effekt technikáknak.

Mit csináltál diploma után?

B.Zs.: Mire 2010-ben lediplomáztam, rájöttem, hogy semmi kedvem a korábban áhított Soho-beli stúdióknak dolgozni, ezeket – az ott eltöltött gyakorlatok nyomán – sokkal inkább lélektelen vizuális effekt-termelő gyárakként láttam, ahol az egyéni teljesítmény és kreativitás nagyon erősen korlátozott. A filmek értékével – amely már akkor sem volt arányban a ráfordított elképesztő mennyiségű energiával és idővel – sem tudtam azonosulni. Kisebb és izgalmasabb cégeknek, szervezeteknek kezdtem el szabadúszóként dolgozni, ahol a sokkal kisebb költségvetés és kevesebb idő miatt nagyobb teret nyert a kreativitás és az egyéni stílus. És a munka nagyságrendekkel több örömet is nyújtott.

Mi volt a te szereped a Victoria & Albert Museum Bowie-kiállításában?

B.Zs.: 2011-ben kezdtem el dolgozni a 59 Productions-nél, ami akkor központi iroda nélkül működő, különlegesen tehetséges kreatív igazgatókból, video designerekből és animátorokból álló cég volt. Fő profil a színházi előadásokhoz és operákhoz készített vetített animált hátterek tervezése, gyártása és futtatása volt. Velük együtt dolgozva készítettem háttereket a Les Miserables World Tour, a War Horse (2011, NYC Metropolitan Opera– a szerk.), az Enchanted Island (2012, NYC Metropolitan Opera – a szerk.) előadásaihoz animátorként. Ezekkel az előadásokkal párhuzamosan más, inkább vagy kevésbé izgalmas reklámokon, a műfaj határait feszegető interaktív színházi előadásokon és türelempróbáló, általános iskolásokkal forgatott animációs filmeken dolgoztam. Majd a 59 productions felkért, hogy dolgozzak velük és Danny Boyle-al a 2012-es Londoni Nyári Olimpia nyitórendezvényén mint lead animator, amire persze lelkesen vállalkoztam. A feladatom egy, a stadion közepén álló óriás díszlet házra vetített hét perces animáció megtervezése és elkészítése volt, amit a megnyitón világszerte egymilliárd néző látott. A projekt során hetente prezentáltam Danny Boyle-nak a rendezvény rendezőjének a legfrissebb animációkat, amit többnyire lelkesedéssel fogadott, ami jó hír volt, mert állítólag goromba tud lenni azokkal, akiknek nincsen megelégedve a munkájával. Hatalmas élmény, de elképesztően kemény munka volt ez az egész. Az utolsó egy hónapot lényegében a stratfordi stadion földalatti bunkerjében dolgozva töltöttük, hogy elejét vegyük bármilyen vizuális anyag kiszivárgásának, ebben az esetben újra kellett volna kezdeni a munkát. A hatalmas sikerű megnyitót követve 2012 utolsó hónapjaiban kért fel a 59 productions a Victoria&Albert múzeum ‘David Bowie is…’ című kiállításán a video installációk megtervezésére. Odáig azt hittem, hogy olimpiai megnyitó tervezésnél izgalmasabb és nagyobb kihívásokkal járó feladatot nehéz lesz találni. A négy, a kiállításra készített installáció közül a legérdekesebb a Bowie fiatalkori gondolatait, inspirációit és élményeit bemutató szoba lett, aminek összes falát és felületét video vetítéssel fedtük be. Ennek az installációnak az elkészítéséhez először végighallgattam szinte az összes fellelhető, vele készített interjút, majd ezekből összeállítottam egy hangjátékot, ami az animáció gerincét alkotta. Erre a hanganyagra terveztem a DBA-től (David Bowie Archive) és a V&A-tól lekért eredeti anyagokból egy ötperces video utazást, érintve az önmagáról alkotott képeit, kedvenc könyveit, az őt inspiráló színészeket és zenészeket, a pantomim-előadói múltját, az őrülettől való félelmét, a hírnév iránti vágyát, útját a szürke külvárosból indulva a neonfényes Sohoig, ahol karrierje elkezdődött. A kiállításon látható még három másik installációm, az egyik Bowie soha el nem készült Diamond Dogs című filmjének animált intrója, egy a dalszöveg írói technikáját illusztrálja, egy pedig korának kiemelkedő előadóit mutatja be lebegő kockák csoportjára vetítve.

Találkoztál David Bowie-val, vagy kaptál visszajelzést tőle a munkádra vonatkozóan?

B.Zs.: David Bowie hivatalosan teljesen elzárkózott a kiállítástól. Olyannyira, hogy sokak nagy csalódására a megnyitón sem volt jelen. A kiállítást megnyitó V&A-igazgató, mivel aznap mindenki Bowie jelenlétét firtatta, azzal kezdte a megnyitó beszédét, hogy bejelentse, nincs itt. Az animációimat a menedzseren keresztül egy alkalommal egyeztettük David Bowie-val, mivel abban sok alkotása, illetve alkotásainak különböző keveréke, kollázsa helyet kapott, sokszor az eredeti műveket elég szabadon értelmezve. Úgy éretem, hogy ez David Bowie esetében, aki a személyes mítoszok gyártásában mindig jeleskedett, nem lesz probléma. Nem is lett, a menedzsere értesített minket, hogy nagyon tetszik neki, csak így tovább. Tizenhat hetet dolgoztam a kiállítás video anyagain.

Mik voltak szempontjaid az installációk tervezésekor?

B.Zs.: A kiállítás összes installációjának, de különösképpen David Bowie gyerekszobájának tervezésekor az volt a célom, hogy legalább két embernek tessen a végeredmény: Bowie-nak és nekem. Így a „Mit tenne Bowie ebben a helyzetben?” kérdés – a What would Jesus do? után szabadon -, gyakran felmerült. Olyannyira, hogy néhány tervezéssel töltött hét után kezdtem úgy érezni, hogy Bowie fejét viselem a nyakamon. Kicsit mint a John Malkovich menet című film szereplői, csak nekem még belepőt sem kellett vásárolnom. A vetítésnek az a fajtája, amit a kiállításon és előtte az olimpia megnyitóján is használtunk, teljesen újszerű, bár kicsit hasonlít a népszerű video mappinghez, amikor épületek homlokzatát borítják be. A video mapping nagyon izgalmas új műfajnak ígérkezett néhány évvel ezelőtt, de mostanra sajnos leggyakrabban nagyon kiszámítható, önmagát és néhány optikai illúziót ismételgető gyakorlattá alacsonyult. Próbálom az öncélú 3D trükkök számát minimálisra csökkenteni, helyette pedig a tartalomra és a történetvezetésre koncentrálni, erős, de nem hatásvadász designba csomagolva mindezt. Persze mindig vannak vicces optikai trükkök, de a cél az, hogy ezek mindig valamilyen formában illeszkedjenek a történetbe és azt előbbre mozdítsák. Bowie gyerekszobájának tervezésekor a kollázs technika alkalmazása kézenfekvő választásnak tűnt. De egyrészt egy ilyen kollázs nagyon fárasztó a nézőnek, másrészt problémát okozott, hogy – nem meglepő módon – minden egyes újságkivágást, fotót, vagy textil darabot külön kellett megvásároltatni a V&A munkatársaival, ami jelentősen lelassította a folyamatot és gigászi egyeztetésekkel is járt.

Bowie melyik arca, melyik korszaka áll hozzád a legközelebb? A Ziggy Stardust? A Thin White Duke, a belrini időszak?

B.Zs.: Mielőtt a kiállítás anyagán kezdtem el dolgozni, nem nagyon ismertem Bowie-t, és most is elsősorban a fiatal éveiről tudok legtöbbet. De az idős Bowie legalább ennyire érdekes, hisz új képet kapunk róla: önironikus, életkorával és hírnevével tökéletesen tisztában lévő karakter látszik kirajzolódni az új számok szövegeiből és az azokhoz készített videókból. Legújabb kedvencem a The Stars (Are Out Tonight) videó elején, feleségével a közértben vásároló Bowie. . Bowie-t a rock’n’rollon keresztül rengeteg minden inspirálta, a burleszk, a pantomim, a buddhizmus, a filmesztétika, az amerikai és európai kortárs irodalom, a japán haute couture, és ezek többsége legalább annyira fontos volt, mint a zenei hatások. A 70-es évek legelejétől építi Bowie nagyszabású vizuális univerzumait: koncept albumok, koncertek, látványelemek, öltözékek, stb., és ezek legnagyobb erőssége a különböző egymáshoz nem illő elemek összeolvasztása, úgy hogy sokszor az egyes elemek „rossz” mivolta mégis végül valamilyen fantasztikus eredményhez vezet. A kiállítás dizájnjához ezért is választottam digitális kollázs technikát, ez hasonló módon megengedő a maga nagyon sajátságos módján.

hírlevél