A múlt héten jelentette be megalakulását a „Hands Off Our Revolution” (El a kezekkel a forradalmunktól, HANDS OFF) nevű művészeti szerveződés. A csoport 200 képzőművészt, zenészt illetve a kulturális színtér prominens alakjait tömörítő szerveződés, olyanoké, akiket a jobboldali populizmusnak az utóbbi években megfigyelhető térnyerése motivált arra, hogy petíciók és borzongás helyett aktív szereplőkként vállaljanak részt a kortárs politikai diskurzusban. A tagok között olyanokat találunk, mint Anish Kapoor, Laurie Anderson, Ed Ruscha, Matthew Barney, Rosalind Krauss, Hal Foster műritikus, Catherine Opie, William Kentridge, a korábbi Turner-díjas Steve McQueen, az egykori Talking Heads zenekar alapítója, a hanginstallációkat is készítő David Byrne, vagy a Budapesten is többször kiállító, az OFF-Biennálén is szerepelt dél-afrikai képzőművész, Kendell Geers.
Oldalukon közzétették küldetésnyilatkozatukat: „Hiszünk abban, hogy a művészet segíthet az erősödő jobboldali populista és fasiszta retorika, a xenofóbia, rasszizmus, szexizmus, homofóbia, és a könyörtelen intolerancia térnyerése ellen… Művészként az a munkánk és kötelességünk, hogy újragondoljuk és újraépítsük azokat a szociális viszonyokat, amelyeket a jobboldali populizmus fenyeget. A mi kötelességünk az, hogy szolidaritást vállaljunk. Nem hallgatunk!”
A kezdeményezés logóját Mark Titchner tervezte. Forrás: handsoffourrevolution.com
Kiállítások és akciók sorozatát képzelik el, amelyeket tekintélyes művészeti intézményekben és alternatív terekben valósítanak meg. Az elkötelezett kortárs művészek azt is ígérik, hogy olyan állásfoglalásokkal és kérdésekkel szembesítik majd a közönséget, amelyek az Egyesült Államokban, Európában „és máshol” kialakult jelenségekre és helyzetekre reflektálnak. „Hogy azt tegyük, amire a művészet mindig is törekedett: segítsen elképzelni és megformálni azt a világot amiben mi élni szeretnénk.”
A kijelentések nagyvonalú prófétikussága első olvasatra is kérdések sorát veti fel. Kik azok a mi? Mit szeretnének? Milyen forradalomról van szó? Ki jelenti a célcsoportot? A célokat hogyan kívánják elérni? Művészet és politika évtizedek óta kéz a kézben járnak, az elmúlt években a politikailag vagy társadalmilag elkötelezett művészeti projektek és kiállítások a reneszánszukat élik. De közben folytonos vita tárgyát képezi ezeknek a vállalkozásoknak a sikeressége, kimenetele. Mennyire lehet a 21. században művészettel hatást gyakorolni tömegek gondolkodására?
Azaz képes lehet-e a baloldali, liberális művészközeg elitje lokális projektekkel elérni és meggyőzni vagy legalábbis érzékenyíteni például a Breitbart olvasóit? Egyáltalán, erre vállalkoznak-e? E pillanatban sem a projekt címe, sem Mark Titchner egész képernyős oldalnyitó gifje nem értelmezhető a jelenleg elérhető információk alapján.
Az Objektiv című norvég oldal összegyűjtötte pár résztvevőnek a HANDS OFF-hoz való viszonyáról tett kijelentéseit, de ebből sem kapunk egységes képet az elgondolásról.
A példákat az Anish Kapoor nyilatkozatához hasonló kijelentések dominálják. Kapoor az Objektiv idézete szerint arról beszél, hogy a művészet, vagy a résztvevők művészete az emberiesség manifesztációi a kicsinyes előítéletességgel szemben, majd megkérdőjelezi a neki nem tetsző – bár adott esetben demokratikus úton megválasztott – kormányok és döntéseik legitimitását. A többi megkérdezettnél is sokhelyütt szerepelnek olyan egyértelműen negatív jelentéssel bíró szavak, mint például az empátiahiány vagy a kegyetlenség, amelyek az új-jobboldal szavazóinak szerintük általános mentalitását jellemzik.
Ez a fajta retorika könnyen annak a frusztrációnak az újratermeléséhez vagy megerősítéséhez vezethet, amelyet sok politikai elemző, a gazdasági faktorok mellett, a Trump- és a Brexit-jelenség egyik fő okának tart: miszerint az átlagemberek egy része nem tud azonosulni a liberális elit által propagált értékekkel és célokkal, és szavazatukkal ennek az elégedetlenségnek adtak hangot. Amennyiben feltételezzük, hogy a HANDS OFF projektjei a művészetre nyitott közönségen túl szélesebb társadalmi rétegekhez is eljut, akkor a Kapoor-féle nyilatkozat által képviselt magatartás pont azoknak a jelenleg is fennálló szakadékoknak a megmaradását fogja szolgálni, amelyeknek az áthidalása lenne a feladat.
A fentebbi megközelítések mellett azonban hangot kapnak lényeglátóbb, nem csak a szimptómákra reagáló elképzelések is, amelyek a rendszerben keresik a hibát, és reflektálnak a kultúrának és a művészetnek a változásban, a változtatásban való, vállalható szerepére.
„Gazdaságok és közösségek egykor az ipar, a gyárak és a mezőgazdaság körül virágoztak, és a munkahelyek alternatíva nélkül tűnnek el. Mégsem hallani egyetlen olyan politikust sem, aki egy bevonó jellegű, kifizetődő és fenntartható, hiteles munkahely-teremtő programmal állna elő. Ezért kell a kultúrának is felszólalnia” – mondja például Iwona Blazwick, a londoni Whitechapel Gallery igazgatója.
„Sok okból csatlakoztam az együttműködéshez, de mindenekelőtt azért, mert ragaszkodom a művészet radikális jellegéhez. Itt az ideje, hogy a művészek, kritikusok, kritikusok és akadémikusok erősen visszavágjanak a baloldalról, és hogy felidézzék, ahogyan ezt teszik is azokat a múltbéli pillanatokat, amikor a kulturális gyakorlatokat a baloldali politika töltötte fel lendülettel és vice versa. Ezekben az esetekben a művészet több volt, mint egy luxuscikk, celebritások színpadja vagy botrány téma, és megint az lehet.” – Hal Foster művészettörténész és művészetteoretikus, a Princeton University-ről.
Jelenleg még kérdéses, hogy melyik hozzáállás érvényesül majd. Mindenesetre: kövessük az eseményeket, hisz a szervezet első projektjét márciusban fogják bemutatni! És közben reméljük a legjobbakat.
