7792 Archives - artportal.hu

Mit mondhat a művészet a migráció kérdéséről Budapesten?

A Goethe Intézet 2015-ös pályázatára beérkezett nagyszámú munkából igencsak úgy tűnik, lenne mondandójuk a művészeknek a migrációról, egyáltalán a témáról való gondolkodás lehetséges módjairól. A német állami intézet azonban a feszült és naponta változó politikai helyzetre, illetve az álláspontok tisztázatlanságára (!) hivatkozva, végül, nem sokkal az igazgatóváltás után, visszakozott saját projektje megvalósításától.

Az egyik pályázó művész, Benyovszky-Szűcs Domonkos ezután a kereskedelmi szektorban mozgó Faur Zsófi Galériával egyeztetett munkája bemutatásáról, mígnem a galériatulajdonos az utolsó pillanatban itt is kihátrált. Végül egy kis nonprofit hely, a Franck Fontaine vezette budapesti Cave Canem adott teret az installációnak. Talán ismét annak lehetünk tanúi, hogy a legaktuálisabb kérdések tematizálását kizárólag a nonprofit szektorban vállalják? A kiállítás meghosszabbítva, június 24.-ig látható. A galéria vezetőjével és a művésszel beszélgettünk.

Matt Coco: Un livre des merveilles. Fotó: Franck Fontaine

aP: Kezdjük az elején: Franck, mielőtt Magyarországra jöttél, kurátorként vezetted a lyoni Centre Culturel de Rencontre – Couvent de la Tourette / Le Corbusier-t, és a Galerie photographique Le bleu du Ciel-t. Mikor jöttél Magyarországra és miért nyitottál galériát?

Franck Fontaine (F.F.): 2005-ben művészként hívtak meg Magyarországra az FKSE Stúdió Galéria, az AFAA (Association Française d’Action Artisitique) és a Centre d’Art Astérides – Marseille közös szervezésében. Azután, 2008-ban költöztem teljesen ide, részben személyes okokból, részben azért, mert – mivel nem beszélem a nyelvet – ideálisnak tűnt az elvonult alkotásra. A Cave Canem-et három és fél éve nyitottam meg a Kálmán Imre utca egyik pincéjében. Eleinte francia képzőművészeket, anarchistákat és írókat hívtam meg, volt itt pl. Nicolas Giraud, Dominique Meens, Bruno Lemoine és Olga Theuriet miután pedig kapcsolatba kerültem magyarokkal, fiatal magyar művészek, Eörtzen Nagy Gergő, Varsányi Kristóf, Engert Dávid és most Benyovszky-Szűcs Domonkos egy-egy projektje is helyet kapott a pincémben.

Nicolas Giraud: Ősz. Fotó: Nicolas Giraud

aP: Viszonylag kevesen tudnak a hely létezéséről. Ez minek tudható be? Igyekeztél-e bekapcsolódni a magyar kultúrába, például kapcsolatot létrehozni magyar helyekkel?

F.F.: Ehhez először azt kéne definiálnunk, hogy mit értünk kultúra alatt, és ez elég pontosan kapcsolódik a jelenlegi kiállítás témájához is. Mit jelent az, hogy magyar kultúra vagy francia kultúra? Persze létezik olyan, hogy hagyomány, de mindenekelőtt és elsősorban a kapitalizmus kultúrájában élünk, amelyben a hagyomány fogalma ki lett sajátítva a kapitalizmus és az azzal összefonódó állam által. Mindkettő muzeálissá, statikussá akarja tenni, rögzíteni kívánja a kultúrát, miközben a hagyomány alapműködése ezzel éppen, hogy ellentétes; saját maga folytonos változtatásán alapul, azon, hogy megeméssze mindazt, amivel a jelenben találkozik, akárhonnan jöjjön is a változás, a mozgás, az impulzus; menekültektől, cigányoktól, franciáktól, zsidóktól, stb. A rögzítés, a kategorizálás a hagyomány organikus működését a hatalom pozíciójából töri meg. Nem az a kérdés tehát, hogy mi a kultúra, hanem mindig az, hogy éppen hogyan és mi ellenében hozzuk létre azt. Művészként és kurátorként is az érdekel, azt keresem, hogy lehetségesek-e, és ha igen, mely esztétikai gesztusok képesek szembemenni a politikai működés realitásával és ellenállni annak, illetve a létező szimbolikus hatalmi rendek folyamatos, részben tudatos, részben öntudatlan újraalkotásának.

Laurence Cathala: Wunderkammer. Fotó: Laurence Cathala

aP: Ha nevezhetjük ezt a galériád központi programjának, akkor elég harcos és az itthoni nonprofit szektorban meglehetősen specifikus, illetve szokatlanul fókuszált programról beszélhetünk. Ha belegondolunk, itthon a nonprofit galériák programjai alapvetően ennél jóval tágabban definiált horizonton működnek: elsősorban életkori (FISE, FKSE), területi (MaMŰ), kisebbségi (Gallery8) bemutatási vállalásokból indulnak ki. Kifejtenéd kicsit jobban a programod?

F.F.: Igen, mint mondtam, elsősorban az érdekel, hogy milyen esztétikai gesztusok lehetnek képesek leleplezni a politikai és kapitalista beszéd hatalmi működésmódját. A kapitalizmus spektákuluma az imaginárius létrehozásán alapszik, és az egyén azért dolgozik, hogy hozzáférjen az imagináriushoz. Ez a hozzáférés azt jelentené, hogy nem kell többé elgondolnia saját „problémáit”, ez azonban csak elvétve jön létre, következésképpen újból fogyasztásra kényszerül. Ami mindebben érdekes, az az, hogy a szubjektum ezt az ígéretszerű élvezetet, mint szimbolikusat érzékeli, olyasvalamiként, mint ami a valóst az imagináriushoz fűzi. Miközben egy olyan imagináriusban van nyakig, amelyből hiányzik a saját imagináriusa. Más szóval: a kapitalizmus spektákuluma a személyközi viszonyokat mediatizálja. A becsapása pedig, hogy azt a képzetet kelti, mintha beleszólhatnánk a szimbolikus struktúrájába. A kérdés tehát így hangzik: vajon a kortárs művészet képes-e ellenállni ennek a mediatizálásnak, és olyan szerepet betölteni, amely helyet ad az egyén szimbolikuson végzett munkájának? Domonkos kiállítási terve pedig ezért is illeszkedett a programomba, mert esztétikai gesztussal reflektál erre a működésre.

Dominique Meens: Du signifiant dans la nature. Fotó: Franck Fontaine

aP: Áttérve a kontextus után a jelenlegi projektre; Domonkos, elmondanád először a pályázat és a kiállítás történetét?

Benyovszky-Szűcs Domonkos (BSz.D.): Tavaly őszi határidővel hirdetett pályázatot a Goethe Intézet, szó szerint: „Magyarországon és Németországban élő művészek számára online kiállításon való részvételre, melynek célja a migráció témájának bemutatása 35 év alatti alkotók munkáin keresztül egy nem fizikai, hanem web alapú térben.” A beérkezett pályamunkák feldolgozása előbb elhúzódott, majd szinte cinikusan áttetsző indoklással lefújták a kiállítást. Szimptomatikusnak, mégis leplezetlenségében döbbenetesnek látom, ahogyan egy állami (ez esetben német állami) kulturális intézmény gesztusában mindenekelőtt a politikai logika szerinti működés megmutatkozik. Ez az élmény természetesen csak megerősített abban, hogy a munkámat be kell mutatni, azonban immár a visszautasítás eme kontextusát is beemelve a projektbe. Ezzel kerestem meg a Faur Zsófi Galériát, amely kezdeti nyitottsága után végül szintén túlságosan rizikósnak érezte a befogadást. Így jutottam el az állami helytől a kereskedelmin át a nonprofit, földalatti (lévén szó pincéről), ráadásul egy francia művész által vezetett Cave Canem-be. Visszanézve úgy látom, paradox módon a sorozatos visszautasítás finomította és gazdagította a projektet, ugyanis egyszerre modellálta az általam problematizálni kívánt bináris politikai gondolkodás működésmódját és mutatta be következményeit is, tovább építve a munka reflexiós kontextusát.

Fotó: Benyovszky-Szűcs Domonkos

aP: A hely és a kiállítás megvalósulásának története után térjünk át magára a kiállításra. Hogyan is kell elképzelni ezt a hat négyzetméteres, feketére mázolt pincében kialakított installációt?

BSz.D.: A kiállítás három részből áll. Az első rész egyik felét egy általam fejlesztett, „Feel free in my identity” című honlap dokumentációja jelenti, amit a Goethe Intézet webalapú kiállítására adtam be. A Keletiben, Budapest utcáin és (mivel ekkor már nem voltak könnyen megközelíthetőek, így sok rászánt óra eredményeként) a határterületeken is fotóztam menekülteket és helyi lakosokat, majd minden egyes portrét kettévágtam. Az interaktív felületen aztán az emberi fél-arcokból a befogadó tetszőleges fantomprofilokat, afféle hibrid portrékat hozhatott létre, háttérként pedig a menekültek otthonvárosairól és Budapestről készített fotók közül választhatta ki a rögzíteni kívántat a néző. Hozzátartozik a munkához – és jelentőségteli élmény volt számomra – a magyar portréalanyok nyitottsága. Függetlenül attól, hogy miként vélekedtek a menekült- vagy migránskérdésről, a megkérdezettek 80%-a egyrészt engedte, hogy lefotózzam és felhasználjam arcát a projekthez, másrészt szinte magától fejtette ki meglátásait a téma kapcsán. A honlapomat később hackerek feltörték és egy, „a muszlimok nem terroristák, és pont az olyan honlapok miatt hackerkednek még, mint az enyém” üzenet kíséretében a honlapot megszüntették. Eddigre már a Goethe Intézet is lemondta a pályázatot, így végül a munka első részét e hármas reprezentációs helyzet egymásra vonatkoztatott bemutatása alkotta.

F.F.: Ehhez fűzném hozzá, hogy önmagában az alkalmazást én elhibázottnak látom, mert az egymás mellé montázsolthatóság gesztusával pontosan abban a politikai panel-, és propagandarendszerben marad, annak szimbólumkészletét használja, amelyet elutasítani kíván. A munka a reakciók involválásával válik érdekessé, itt lép be egy valós, a reprezentációk visszautasításával összefüggő kommunikációs dimenzió, amely immár valós cselekvésként jelenhet meg.

Fotó: Benyovszky-Szűcs Domonkos

aP: Látható még a térben egy, immár az offline kiállítás ötletének megjelenéséhez köthető tárgy…

F.F.: A második elem gyakorlatilag egy ready made, egy lövésálló üveg ellenálló képességét demonstráló gyárilag lőtt üveg, amely eredeti funkciójától eltávolodva, használhatatlansága által kívánja reprezentálni hasznosságát.

BSz.D.: Igen, szerintem ez egy groteszk és gyönyörű tárgy. Ezt egészítettem ki a padlót borító nem-biztonsági üveg lapokkal, amelyeken minden látogatónak lépkednie kell, amennyiben szeretné közelről megnézni a kiállítást, illetve magát az üvegtárgyat. Az üveglap azonban a látogatók alatt recseg-ropog, majd lassan eltörik, kétségbe vonva, hogy lehetséges a kívülállás luxusa.

aP: És a harmadik elem?

BSz.D.: a harmadik elem négy újság: a Der Spiegel, a Heti válasz, a Der Standard és a Rizospastis teljes információs tartalmának külön-külön acéllemezekre készített, egymásra nyomtatott verziója. Ezeken az absztrahálódó képeken természetesen minden konkrét információ elvész, és az egyébként eltérő politikai hozzáállásokat képviselő orgánumok kommunikációs stratégiáinak hasonlósága domborodik ki.

F.F.: Számomra ez a kiállításnak a legérdekesebb része: rámutat arra, hogy a spektákulum elhiteti velünk, hogy van tartalom, holott tulajdonképpen a kapitalista politikai rendben folyamatosan újratermeljük kiüresedett szimbólumainkat, és identitást formáló különbségeink egyre látszólagosabbakká válnak. Szóval, a kérdés újfent az, hogy lehetséges-e, és ha lehetséges, milyen esztétikai gesztus lehet képes arra, hogy ellenálljon ennek a hatalmi működésnek, és felforgassa azt.

Fotó: Benyovszky-Szűcs Domonkos

Benyovszky-Szűcs Domonkos (1986) Drozdik Orshi osztályában végzett festő szakon, a MKE-n, 2011-ben. Műveiben az identitás ábrázolásának és az ábrázolhatóság korlátainak kérdéseit elsősorban a festmény, a fotó és az installáció megközelítési lehetőségein keresztül vizsgálja.

Franck Fontaine (1975) író, kurátor, kiadó. Kortárs irodalmi, építészeti és képzőművészeti kollokviumok szervezőjeként dolgozik. Kiállítása nyílt saját fotóiból, rajzaiból és installációsorozataiból. Könyvei: Hôtel univers, Précis d’éventration du sujet, LSD(s)… Pályáját az IVP (Interruption Volontaire de la Parole) performance-sorozattal kezdte.

Cave Canem galéria:

http://cavecanemgaleria.blogspot.hu/

https://www.facebook.com/cavecanemgaleria

Látogatható: bejelentkezés alapján: su.curesale@free.fr ill. a facebook oldalon keresztül

Benyovszky-Szűcs Domonkos kiállítsása 2016. június 24.-ig tekinthető meg

A nyitókép forrása: laurencecathala.net

Elfogadásra javasolva. Diplomaprojektek az MKE-n

A Magyar Képzőművészeti Egyetem Képzőművészetelmélet Tanszékének (MKE KET) alap és mester szakos diplomaprojektjei minden évben izgalmas betekintést nyújtanak a kurátor szakos hallgatókat érdeklő éppen aktuális témákba, kísérletező tendenciákba. Idén két projekt is megpróbál túllépni a hagyományos kiállítás keretein, ugyanakkor erőteljes irány figyelhető meg az intézménykritikai gondolkodásmód beemelése felé.

Fotó: Latarka Galéria

A BA szakos hallgatók Labirintus – a játék indul! című diplomaprojektje a Latarka galériában látható, és ez tekinthető a legkönnyedebb anyagnak – már csak témájából adódóan is. A kurátori koncepciót idézve a kiállítás „a táblás társasjátékok mechanizmusával, hatásával és társadalmi kontextusával foglalkozik.” Ennek megfelelően több mozzanat is megelőzte a kiállítást; az egyik a Laborban megrendezett Játékgyár volt, melyen a résztvevők ismert társasjátékokat kevertek össze és írtak hozzájuk új szabályokat (ennek dokumentációja szintén megjelenik a tárlaton), valamint az exindex legutóbbi száma, mely a kiállítás arculatáért is felelős grafikus, Balogh Boglárka illusztrációival ellátott kérdőívet tartalmazott a magyar képzőművészeti szcénáról.

A Latarka terében egy valóban impozáns, kartondobozokból felépített labirintus fogadja a látogatót és egy háromdimenziós társasjáték mezőjén találjuk magunkat. A koncepció – melynek fényében a labirintusban különböző kérdések megválaszolásával haladhatunk tovább, mígnem eljutunk a „megfejtéshez”–, ugyan izgalmasnak ígérkezik, azonban maguk a kérdések sajnos, végül ritkán lépnek túl egy jó vicc szintjén és kevéssé reflektálnak a „társasjátékok és a képzőművészet kapcsolódási lehetőségeire”.

Fotó: Latarka Galéria

A kurátorok eredeti célja leginkább a pálya egyes állomásain elhelyezett, művészek által létrehozott társasokban nyilvánul meg. Ezek közül mindenképp kiemelkedik Novotny Dóra, végzős tervezőgrafika szakos hallgatónak egy bérház lakóinak mindennapi problémáit tematizáló munkája, mely kifejezetten kreatív és szellemes játék. Valószínűleg ezen kapcsolódási lehetőségek bemutatása volt a cél a labirintusból kilépve, ahol is több művész a témához kapcsolódó, de elvontabb, a saját társas létrehozásán túlmutató munkáit láthatjuk.

Noha üdítő ismerős a Nemmivoltunk Crew fiktív játékgyára és annak termékei (Muszter), a többi alkotás kapcsán már kevésbé egyértelmű, milyen koncepció alapján kerültek bemutatásra. Noha az élő társasjáték – melynek befogadási módja innovatívabb egy átlagos kiállítási élménynél – egyértelműen a projekt nagy dobása, a kiállítás nehezen tudott túllépni azon, hogy maga is csupán izgalmas játékká váljon. Így hiányoztak azok a munkák, amelyek nem pusztán egy-egy játék dekonstrukciói, újraértelmezései, hanem valamiféle kritikai attitűdöt, újfajta perspektívát fogalmaznak meg akár a játékkal magával, akár a játszás mikéntjével kapcsolatban. Kicsit túllépve a társasjátékokon (board game), izgalmas lett volna a kiállításon a játék fogalmát tágabban értelmezve, a véletlenszerűséget, a kreativitást, az esetlegességet, a szabályszerűséget/rendszereket valamint működési mechanizmusokat is érinteni, és ezen keresztül vizsgálni a művészet és a játék kapcsolatát.

Fotó: Gadó Flóra

Ha a fenti „élő társasjátékot” performatív szinten vizsgáljuk – ami kétségkívül a kiállítás egyik erénye – , úgy a másik BA-s diploma projekt esetében már egyáltalán nem beszélhetünk kiállításról, hiszen egy színdarabról/performanszról, vagy a kurátorok szavaival élve „dokumentumszínházról, kiállításról és közösségi eseményről van szó”. És sajnos csupán egy alkalommal került bemutatásra az MKE épületében.

Fotó: Dohy Balázs

Az Elfogadásra javaslom – Tragédia 3 vagy 4 felvonásban átvezet minket az intézménykritikai irány felé, ami majd az MA diplomaprojektben válik valóban meghatározóvá. Az előadás az 1950-es és 60-as évek nem nyilvános diplomavédéseit eleveníti fel, melynek szövegkönyve a hallgatók kutatásai során feldolgozott jegyzőkönyvekre épül. Fontos, hogy a projektben egyrészt reflexió történik az intézmény múltjára, történetére és működésére, másrészt jó kiindulási pont lehetett a végzős hallgatóknak egy hasonlónak tűnő, ám mégis gyökeresen eltérő szituáció megismerése.

A kurátorok a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SzFE) hallgatóival dolgoztak – ahogy a tavalyi OFF-Biennálén is, amire még visszatérünk –, és ez az együttműködés kifejezetten izgalmasnak bizonyult. A közel egyórás előadás, mely az egyetem különböző tereiben jelenített megy egy-egy emblematikus színt/eseményt a múltból (sajtótájékoztató, megnyitó stb.) a megfelelő ritmusnak, a fiatal színészek nem túlzó játékának és az egyszerre ismerős, de mégis újat mondó témának köszönhetően beszippantotta a nézőket.

Fotó: Dohy Balázs

Az abszurd mondatok a szocialista eszme fontosságáról és érvényességéről a művészetben, az újfajta stílussal szembeni kritika, a bírálatok papíríze, magának a diplomavédésnek az eltörlése, melynek következtében tanár diplomát kaptak a képzőművészek, és végül két ismert magyar művész (Gyémánt László és Maurer Dóra) megjelenése a darabban erős és lendületes ívet adott az előadásnak. Nem volt fölösleges mondat és gesztus – sőt, akár még tovább is tarthatott volna. Egészen hátborzongató volt az MKE áporodott szagú vetítőjében a sajtótájékoztató nézőjeként kényelmetlenül érezni magunkat, majd egyszerre zavartan és nevetve végig állni Bortnyik Sándor 1952-es „megnyitóbeszédét”, és az egyik hallgató Lenin szobrának védését. Majd végül – pár évet ugorva – megérkezni egy általunk is jobban ismert referenciaponthoz, a már említett művészek, Gyémánt és Maurer diplomamunkáinak megvitatásához és átengedésük kérdéséhez.

Fontos irányt indíthatnak el az ilyen típusú projektek, melyek keretében a hallgatók saját intézményük elfeledett vagy fel nem dolgozott alapeseményeire kérdeznek rá. A darab felfogható valahol a diplomaprojektek finom kritikájaként is: a kurátorok nem kiállításban gondolkodtak, hanem egy újszerű projekttel emeltek hidat az idősíkok közé, és kezelték kritikával egy intézmény mindenkori működését. Meg kell említeni a Barcsay teremben bemutatott archív fotókat is, melyek szintén a korszakról alkotott képet árnyalták. Mélyi József, aki e projekt témavezetője volt, már a tavalyi OFF-Biennálén is az MKE múltjával foglalkozott a Nem szabad című dokuszínházi előadásban, de fel kell idéznünk az elmúlt hónapokban a Trafóban bemutatott darabot (Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk), mely Kelemen Kristóf rendezésében az SZFE egy emblematikus történetét dolgozta fel, a felsőoktatás jelenére reflektálva.

Fotó: Dohy Balázs

Az MA-s hallgatók kiállítása, a Dilemma, nyűg, kétely, nem másra vállalkozott, minthogy feltérképezze és egyben új műveket generálva bemutassa a hazai intézménykritikai művészet jelen állását. Valamint, hogy magát az intézménykritika fogalmát megvizsgálja.

A kiállítás egyik előnye sokoldalúsága és a vállalt transzparencia. A kurátorok, Don Tamás, Varga Krisztina és Szilágyi Róza Tekla – hasonlóan a tavalyi migrációs kérdéssel foglalkozó MA diplomakiállításhoz – most is fontosnak érezték, hogy valamilyen módon megmutassák azt a gondolati irányt és hátteret, amelynek mentén elkezdtek a témával foglalkozni. Ennek eredménye az asszociatív mindmap, amely a rendszerváltástól kezdve napjainkig térképezi fel az intézménykritikai szempontjából legfontosabb történéseket. A gondolattérképet ugyanakkor a látogató ki is egészítheti, ha eszébe jut olyan esemény, momentum ami elkerülte a kurátorok figyelmét.

Fotó: Zellei Boglárka

Hasonló értelmező, magyarázó szerepet tölt be Pierre Bourdieu intézményrendszerrel kapcsolatos elméletének felidézése egy ábra segítségével, amely azonban megfelelő kifejtés hiányában kissé lóg a levegőben. A tárlat másik fontos erénye a már említett transzparencia, ez például a költségvetés teljes megjelenítésében nyilvánul meg – a bejáratnál láthatjuk a projekt összköltségvetését, majd az egyes munkáknál , hogy az adott mű mennyibe került. Lényegében ezzel reflektálnak a kurátorok arra a másik dilemmára, ami az NKA által megítélt összeg elköltésére vonatkozott, valamint arra, hogy milyen módon foglalkozhatnak ők intézménykritikával, hiszen maguk is egy intézmény része. A „dilemmák, nyűgök és kételyek” végül azon az mp3-anyagon válnak egészen konkréttá, ahol a kurátorok személyes hangvételű beszélgetését hallgathatjuk a kiállítást nézve, amint a projekt során felmerülő nehézségeket, problémákat vitatják meg, illetve gondolkoznak a kiállítás lehetséges értelmén, szerepén. Noha kifejezetten szokatlan és jó ez a fajta nyíltság és átláthatóság, az mp3-anyaggal kapcsolatban már éreztem valamiféle magyarázkodást illetve túlmagyarázást, s mithogy már olvashattuk a koncepciót, nem adott hozzá sokat a kiállítás összképéhez.

Fotó: Zellei Boglárka

Bármennyi bizonytalanság és tanácstalanság kísérte ezek alapján a projekt létrejöttét, a felkért művészek új munkái kifejezetten izgalmasra sikerültek, mind megtalálták helyüket a térben. Jó stratégiának bizonyult, hogy minden kurátor 1-3 művésszel dolgozott együtt szorosan, így ugyan nem passzol minden mindenhez, viszont világosan kirajzolódnak a művészek oldaláról azok a stratégiák, módszerek, gondolatok, amelyekkel az intézményrendszerhez viszonyulnak.

Az intézménykritika ezekben az esetekben személyes és kollektív szinten is megjelenik: többnyire a művész kívülállása vagy bent maradása, részvétele vagy távolságtartása, önreflexiója mentén nyilvánul meg. Ebben egyaránt megfér a múlttal való párbeszéd hangsúlyozása, mint a Nemzeti Galéria tereiben való futás és a gyűjteménnyel való „provokatív párbeszéd” Nemes Csaba videójában, vagy ahogy a Gruppo Tökmag újraalkot egy 1970-es évekbeli gúlagyakorlatot, az „Építsétek az új kultúrát” jelmondattal.

Nemes Csaba: Fel. Videó, 2016. Videostill

Egy másik, személyesebb irányt nyit meg Seeman Adrienn egy ismert mémnek a saját helyzetére alakítása, vagy Szimán György, a kritikát a milicista attitűddel összekapcsoló ellenállási szándéka. Továbbá Brückner János projektje, aki a már ismert színezőjét az intézményrendszerből kívül rekedtekkel kapcsolta össze. Végül Borsos Lőrinc összetekert, fekete lakk zászlója, mely a mellette szerepelő enigmatikus szöveggel („Funkciójától megfosztott reprezentációs eszköz. Kifele tükröz, befele figyel, szarik az elvárásokra”) absztrakt víziót talál a fenti kérdésekre, bizonyos értelemben össze is foglalva azokat.

Lehet, hogy talán túl sok mindent szerettek volna belerakni a kurátorok egyetlen kiállításba, de ez egy ilyen téma esetében érthető is. Komplex kérdéskört jelent, hogy mi számított egykor intézménykritikai művészetnek, mit kezdünk az első hullám már intézményesült voltával és mit jelenthet mindez ma, 2016-ban. Érdemes utalni Gerald Raunig gondolatára is, (in: Art and Contemporary Critical Practice: Reinventing Institutional Critique, ed.:Raunig and Ray, MayFlyBooks 2009), aki az intézménykritika harmadik (jelenlegi) hullámát már sokkal kevésbé a művészek szerepvállalása felől nézi, hanem az intézmények saját magukkal szemben megfogalmazott önreflexiója, és az ebből fakadó kritikai attitűd és változtatni akarás mentén. Összességében egy izgalmas, aktuális és önreflexív kiállítást láthatunk a P60-ban, melynek címe magába foglalja nemcsak a diplomázó hallgatók nehézségeit, hanem a hazai közeg napról-napra visszatérő dilemmáit is.

Fotó: Zellei Boglárka

Labirintus – A játék indul!

A kiállítás megtekinthető: 2016. június 1 – 23

Helyszín: Latarka Galéria
Művészek:

Beke László, Demeter Dávid, Hordós Boldizsár, Nemmivoltunk Crew, Novotny Dóra és Tettamanti Ádám
Kurátorok: Csóka Heléna, Csordás Dorka, Kovács Kristóf Mihály, Pintér Luca, Vojnits-Purcsár Vító
Témavezető: Wessely Anna
Projekt kurátor: Tomasz Piars
Grafika/arculat: Balogh Boglárka

Elfogadásra javaslom – Tragédia 3 vagy 4 felvonásban

2016. június 10. (péntek) 18:00
Helyszín: MKE Főépület (Bp. Andrássy út 69-71.)

Rendező: Széphelyi Júlia
Dramaturg: Nagy Mihály
Színészek: Martinkovics Máté, Messaoudi Emina, Mészöly Anna, Sedró Áron, Szántó Balázs, Vizi Dávid
Látvány: Mucsi Balázs
Grafika: Lakosi Krisztián, Lakosi Richárd, Peltán-Brósz Roland
Kurátorok: Dohy Anna, Kollár Dalma Eszter, Magyar Milán, Szörényi Péter
Témavezető: Mélyi József

Dilemma, nyűg, kétely – kérdések és válaszok a kortárs kritikai művészettel kapcsolatban

A kiállítás megtekinthető: 2016. június 3-25.
Helyszín: P60, Budapest VI. kerület, Paulay Ede u. 60.

Kiállító művészek:

Borsos Lőrinc, Brückner János, Gruppo Tökmag, Nemes Csaba, Szimán György, Seemann Adrienn
Kurátorok: Don Tamás, Szilágyi Róza Tekla, Varga Krisztina
Témavezető: Szoboszlai János
Konzulensek: Mélyi József, Varga Tünde
Arculat: Lakosi Krisztián, Lakosi Richárd, Peltán-Brósz Roland

Berlinben visszhangzik a Welcome to the Jungle!

A berlini Art Week része volt a Stadt/Bild, azaz Város/Kép című kiállítás sorozat, és az egyik legizgalmasabb tárlatnak az Ellen Blumenstein rendezésében, a KW Institute for Contemporary Art-ban megvalósult Welcome to the Jungle bizonyult.

A cím az 1987-es Guns N’ Roses slágerre utal, és ahogy az a kurátori koncepcióban is olvasható, a kiállítás a nagyvárost mint egyszerre vonzó és taszító terepet, felfokozott intenzitású „dzsungelt” mutatja be, ahol bármi lehetséges. Azonban nem pusztán a dzsungel egzotikumára épít, hanem napjaink olyan aktuális kérdéseire is reflektál, mint amilyen a városi épített környezet és a természet viszonya, az otthonteremtés és a másokkal / a Másikkal való együttélés, valamint a kirekesztés és az elmagányosodás/társas magány problémája.

Ulu Braun. Fotó: Gadó Flóra

A KW szokványos bejárata helyett a pincén keresztül vezet az út a kiállítótérbe, ezzel is kizökkentve megszokott nézői pozíciónkból. Az egyik legszembetűnőbb munka Ulu Braun The Park című kétcsatornás panorámaszerű videókollázsa, amelynek vásznai két oldalról veszik körbe a nézőt, folyosót képezve. A szürreális videómunka, melyben különböző talált képek – egy szabadidőpark részletei, felhőkarcolók, erotikus jelenetek – olvadnak össze, a város zabolázhatatlanságára, a vadság és a domesztikáció együttes jelenlétére utal, ugyanakkor az erősen digitalizált, CGI világ a posztinternet képi kultúráját, egymásba fonódó narratíváit és öniróniáját is megidézi.

Az otthon, az ideális lakóhely keresése köszön vissza Sven Johne fotósorozatában, mely a statisztikák által legboldogabb országnak nevezett, Vanuatu szigetcsoportról készült kisméretű, internetről lementett fotókból áll. A művész megpróbálja megfejteni mi áll a puszta számok mögött, és humoros szövege is olvasható, melyben felteszi a sziget lakóinak a kérdést: tényleg boldognak érzik-e magukat. Nem is az számít, hogy érkezik-e válasz, a mű a boldogság kényszeres keresésének és vélt beazonosításának mítoszát rombolja le.

Fotó: Timo Ohler

Julius von Bismarck videója sem mentes az iróniától: a művész segítőivel akkurátusan zöldre festi az esőerdők elszáradt leveleit. A művészi beavatkozás napjaink egyik trendjére, a városból a természetbe való kivonulásra is utalhat, amelynek során arra derül fény, hogy a „levelek” a városi szemnek sosem elég zöldek, a magunk képére szeretnénk formálni azokat. De akár arra is gondolhatunk, hogy a művész ezzel a gesztussal kívánja felülírni a természet rendjét. Az eddigi munkákhoz hasonlóan utópisztikus jövőt vetít elő Klaus Weber monumentális szökőkútja is, amelyből víz helyett homok ömlik. Az erős vizuális gegre épülő munka csak első pillantásra tűnik humorosnak: miközben a víz hiányának okain kezdünk gondolkozni, a pergő homok bizonytalansággal teli, az általunk ismerthez képest radikálisan más, sivár jövőképet sugall.

Awst and Walther. Fotó: Timo Ohler

A kiállítás másik hangsúlyos témája a kirekesztettség, és a különféle határok/falak húzása, mely Awst és Walther, német művészpáros munkájában is tetten érhető. Egy tükörlappal állunk szemben, mely előtt szinte láthatatlanul, szürke rácsok – egy kerítés formái – körvonalazódnak. A minimalista munka észrevétlenül billenti ki a szemlélőt megszokott nézőpontjából, hiszen a tükör által saját magunk kerülünk a rácsok mögé. Awst és Walther alapvető kérdéseket feszeget: mi alapján dől el és hogyan változik például, hogy egy ország ki előtt zárja be kapuit és kit enged be területére? Hol húzódnak a határok?

Olaf Breuning videója, a Home 2 a kirekesztő beszédmódot és a Másikhoz való viszonyunkat a természet vagy riportfilmek paródiájának formájában jeleníti meg. Brian Kerstetter bohóc karaktere a világ különböző pontjain utazgat és tudósít a látottakról. Egy afrikai faluban tartózkodik, és a helyi lakosokkal való viselkedéséből, valamint a nézőkhöz intézett kommentárjából nem hiányzik az úgymond nyugati pozíció leereszkedő egzoticizmusa sem. És miközben nézzük az áldokumentarista videót, világossá válik, hogy a művész éppen a túlzás által reflektál a még ma is igen gyakran előforduló, a másik kultúrához tartozó embert nem személyként kezelő beszédmódra. A munka ezáltal válik a posztkolonialista diskurzus izgalmas darabjává.

Ulf Aminde. Fotó: KW

A kiállítás második része elvontabb és egyben nyomasztóbb, kevesebb humort tartalmazó alkotások megtekintésére invitál. A munkákban előtérbe kerül a város sötét és rejtettebb oldala, emberi és állati viselkedésminták összefonódása, az ösztönök perverzitásba hajló kiélése. Ulf Aminde Lust című voyeurisztikus homevideója egy ápolatlan külsejű nő – a művész unokatestvére – mindennapjait követi nyomon, amint állatjelmezben, piszkos és elhagyatott lakásában, magányosan számítógépezik vagy alszik. Társasága és egyben társa egy óriási nyúl, akivel megosztja életét. A dokumentarista, közeli felvételekből álló munkában tulajdonképpen nem történik semmi cselekményszerűen összefoglalható, ám az életkép éppen ettől válik különösen nyomasztóvá. A magát teljesen elhanyagoló nő, a koszlott lakás és az állattal való furcsa szimbiózis a nagyvárosi elmagányosodás és kommunikáció-képtelenség metaforája is lesz.

A kiállítás záró darabja Jon Rafman háromcsatornás videóinstallációja, melyben immár teljesen eluralkodnak a belső frusztrációk, a szorongás és a fájdalom képei jelennek meg a youtube-ról „összevadászott” amatőr felvételek segítségével. A gyorsan váltakozó, felkavaró trash felvételek során különféle magánfantáziák, vágyak villannak fel, melyekben immár nem választható külön az emberi az állatitól vagy akár a géptől/robottól. Érdekes párhuzamba lép a munka Aminde videójával: mintha a nyúllal együtt élő nő éppen ilyen felvételeket nézne. Rafman munkája a „dzsungel” mélyébe visz, felüdülés utána kilépni a napfényes előtérbe.

Jon Rafman. Fotó: Timo Ohler

A Welcome to the Jungle több nézőpontot, poétikus és radikális munkákat is bemutat, melyek más-más módon reflektálnak a 21. századi életkörülményekre, azok állandó változására és az általunk megélt városképre.

Welcome to the Jungle, november 11-ig,
Berlin, KW Institute of Contemporary Art

Nyitókép: Libia Castro and Ólafur Ólafsson, Dein Land Existiert Nicht (2013), Neon sign, 190 × 700 cm. /https://wirmachendas.jetzt/wir-machen-das-2/deinlandexistiertnicht/

Kerámiával a migrációról? – Szimpózium a határon

Idehaza az 1960-as évek végén és az 1970-es években – döntően a textil- és a kerámia-, majd később az üvegművészet területén – kibontakozó szimpóziummozgalom és vele a stúdióművészet jelentette szinte az egyetlen, közvetlen összekötő kapcsot a nemzetközi tendenciákkal. Egyben magával hozta a megújulás, a felfrissülés, az anyaggal és a technikákkal való kísérletezés lehetőségét is.

Ma a nemzetközi művészeti szimpóziumok jelentősége már jóval csekélyebb, annak ellenére, hogy a hívószavak még mindig a közös munka, a tudástranszfer és a hozzáférhető műhelylehetőségek. Meghirdetett tematikájuk a leggyakrabban valamilyen tágan értelmezett téma vagy fogalom köré szerveződik, hogy a résztvevő alkotók minél szélesebb és átfogóbb nézőpontokkal közelíthessenek.

Ez jellemzi az 1970-es évek második felében, Kecskeméten alapított Nemzetközi Kerámia Stúdiót is, amely a 2015-ös szezonra számos szimpóziumot szervezett. A HATÁROK / BORDERS című, augusztusban lezajlott szimpózium témájának leírása általánosan és meglehetősen semmitmondóan fogalmaz – az autonóm stúdiókerámia határainak (műfajainak, anyagainak, technikáinak, funkcióinak) feltérképezése, kitágítása, átlépése – ám a migráció egyre fokozódó, éleződő jelenségének külföldi és magyar eseményei újradefiniálták, aktualizálták és valós téttel ruházták fel az alkotómunka céljait. Legalábbis ez derült ki az esemény augusztus 28-án nyílt zárókiállításán, a budapesti Museion No. 1 Galériában.

Wendy Kershaw: Between wakefulness and sleep
kobalt-oxiddal színezett porcelán, dekormatrica, elektromos kemencében égetve (1200°C), arannyal festve

Voltak persze mind a külföldi, mind a hazai alkotók között, akik megmaradtak az eredeti tematikánál és a tőlük elvárt / megszokott kerámiaplasztikákat állítottak ki. Ezek a munkák a legtöbb esetben irányt vesztett helybenjárásról, önismétlésről, rosszabb esetben mások (meg)idézéséről tanúskodnak. Példa lehet erre a szimpózium egyik meghívott művészének – a skót Wendy Kershaw-nak – érzékeny grafikákat, finom vonalhálóból építkező rézkarcokat imitáló porcelánkép-sorozata és a hasonló porcelánlapokból épített művészkönyve. Kershaw európai és kelet-ázsiai kultúrát elegyítő vizuális világa kétség kívül egyéni hangvételű, ám az illúziót keltő anyaghasználat egyáltalán nem számít újdonságnak a kerámiaművészet történetében, így tárgyai még csupán technikai bravúrnak sem tekinthetőek.

Ekaterina Borisova: Cím nélkül
színtestekkel és oxidokkal színezett creaton, gázredukciós égetés (1300°C)

A külföldi keramikusok közül a magát orosznak valló Ekaterina Borisova és az amerikai Richard Notkin vállalták a migráció témájának feldolgozását és közvetítését. Borisova a Kirgizisztán és Tádzsikisztán hegyvonulatai között felállított határ háromszögletű elemeit és csavarjait préselte formába agyagból (creatonmasszából), majd rendezte funkciójától és időbeliségétől megfosztott, véletlenszerűnek és elhagyottnak tűnő kompozícióba.

Richard Notkin: The feet of Christ
vörös creaton és fa, elektromos kemencében égetve (1100°C), arannyal festve

Richard Notkin egyik munkájában Krisztus keresztre feszítését jelenítette meg: a keresztfából csupán a horizontális tengely látható, ezen három apró, mégis rendkívül részletgazdagon mintázott, vörös agyag reliefkép jelenik meg, a két szélen Krisztus szögekkel átszúrt lábfejei, középen pedig – a bibliai tipológia szerint, hagyományosan a Golgota hegyén vagy a Corpus tövében ábrázolt – Ádám, itt aranyfoggal ékes, koponyája. Mellette két további plasztikus kép látható – koponyákat és Krisztus stigmákat viselő lábait formázó – kerámiatéglákból álló keretek egy ökölbe szorított kezet, illetve egy lombos fát zárnak magukba, amely félreérthetetlen utalás a kereszténységre épülő Európa ellentmondásos válaszreakciójára, melyet eddig a menekültkérdésre adott.

Richard Notkin: Primal instinct

vörös creaton és festett fa, elektromos kemencében égetve (1100°C)

Notkin –, aki már régóta a szociálisan elkötelezett művészet képviselője – esetében jelentést hordoz a kis méret is, hiszen a részletekért közel kell mennünk és közel kell hajolnunk alkotásaihoz. A művész részéről ez az előíró / kényszerítő nézői magatartásforma nem csupán a munkái befogadásához és értelmezéséhez elengedhetetlen, hanem igaz a társadalmi és politikai problémákra vonatkoztatva is: odafigyelő fókuszálásra és résztvevő felelősségvállalásra szólítanak fel.

Kádasi Éva: Kerítés I. (sorozat része)
vörös creaton, porcelánmasszával festett üvegszövet, szeladonmáz, fatüzelésű kemencében égetve (1320°C)

A magyar alkotók plasztikái közül négyben érezhető a migrációhoz kapcsolódó tematikai váltás és vállalás. Kádasi Éva négy, négyzet alakú képéről a magyar-szerb határon felhúzott kerítés narrációja olvasható le. Az elsőn a fátyolos, még derengő ötlet rémképe ölt testet, a második magát az építés fázisát, a harmadik a pengekerítés körül kialakuló konfliktust, míg a negyedik a soha vissza nem vonható, a soha el nem törölhető következményt ábrázolja. A sorozatban az alkotó egyéni szimbólumrendszert és a téma esztétizálását, megszépítését használja eszközként. A két legerősebb reliefkép a harmadik és a negyedik számú. Az előbbi közepén üvegszövetből vont kerítés, rajta felülnézetből látható kút, melyben üveggyöngyök vízkék olvadéka „hullámzik”. A kerítés két oldalán, egymással szigorú hadrendben felsorakozva tíz-tíz, felül vörös, alul fehér sárkány alakja jelenik meg. A porcelánból készült sárkányok, a matéria hazájában – Kínában és a kelet-ázsiai kultúrákban – többek között az erő és a jólét jelképei, jelentésük éppen ezért mindig pozitív tartalmú, viszont a nyugati kultúrákban a sárkányhoz tradicionálisan a gonosz és legyőzendő szörny alakját társították. A kompozíció egésze, a nézőpontok állandó változtatása az ókori egyiptomi falfestmények szerkesztési elvét (a legnagyobb felületek törvényét) idézi fel, azok dekoratív elemeit értelmezi újra a választott téma ironizáló megszépítéséhez. A negyedik, utolsó képen, a kékeszöld szeladonmázas alapon tűnik fel ismét a kerítés, melynek három pontján a fatüzelésű kemence magas hőjében szétolvadt üveggyöngyök megalvadt vérfoltokként hatnak.

Fusz György: Fej-Burok
KS 21-es massza és homok, fatüzelésű kemencében égetve (1300°C)

Fusz György, Szabó Ádám Csaba és Kemény Péter munkáiban az egyén és a tér (külső-belső, nyitott-elzárt, szabad-védett) problematikája jelenik meg. Fusz György még 2012-ben kezdte el Burok című sorozatát, melynek darabjai testrészeket vagy teljes emberi alakokat borítanak, fednek be, védelmeznek a külső hatások ellen. Robosztus, ősi és statikus nyugalmat árasztó tömegük, a fatüzeléses égetés során elnyert meleg tónusaik azt jelképezik, hogy minden ember ugyanolyan burokból, az anyaméhből bújik elő, éppen ezért – származásra, bőrszínre, nemre, korra, vallásra, szexuális beállítottságra való tekintet nélkül – egyenlő. A tárlaton szereplő Fej-Burok című plasztika súlyos, amorf alakja, homoktól érdes, durva felülete mérhetetlen feszültséget hordoz és az ismeretlentől való félelmet vetíti ki, hiszen nem tudjuk, nem látjuk, hogy mit rejt magában.

Szabó Ádám Csaba: The space between
KS 21-es massza hamumázzal, fatüzelésű kemencében égetve (1320°C)

Szabó Ádám Csaba korongozott, majd szelet-elemekre szabdalt munkájában a „kint” és a „bent” közötti átmenetet, valamint az átjárás / átjárhatóság és a(z) (határ)átlépés fogalmait vizsgálta. Egymás mögé helyezett, csontvázra emlékeztető, organikus körgyűrűi – egyúttal – egy fenyegető tragédia sötét és baljós képét sugallják.

Kemény Péter: Kilenchold templom
porcelánmasszával és színtestekkel színezett KS 21-es massza, gázredukciós égetés (1300°C)

Kemény Péter olykor archaikus és ókori, olykor prekolumbián építményeket idéző művei keserű és fájdalmas mementói lehetnek az Iszlám Állam által elpusztított délnyugat-ázsiai műemlékeknek. Valahonnan valahová, az ismeretlenbe, lényegében azonban egy zárt ajtóhoz vezető lépcsős plasztikája pedig, esszenciális tárgyiasulása a menekültek bizonytalan, sérülékeny és – szó szerint – törékeny helyzetének.

A fentebb kiemelt alkotók bátran vállalták véleményüket és meggyőződésüket az egyre összetettebbé váló menekültkérdésben. Munkáik (egyik) célja, egyben kihívása felnyitni a magyar társadalom menekültellenes nézeteket valló részének szemét. Az érzékenyítésük, sőt, humanizálásuk. Alkotói szemléletük a szociálisan elkötelezett, kortárs művészet feladatát hangsúlyozza, amely nem csupán esztétikai gyönyörködtetés, hanem – többek között – a társadalmi jelenségek fókuszba állítása és a kritikai reflexió. Persze mindezen elvek nagyobb hatásúak lehetnének akkor, ha a művészeket tömörítő kisebb nagyobb szervezetek – jelen esetben a kecskeméti szimpózium – is elhivatottan osztoznának bennük.

Kemény Péter: Fekvő kapu
porcelánmasszával és színtestekkel színezett KS 21-es massza, gázredukciós égetés (1300°C)

HATÁROK / BORDERS
nemzetközi kerámiaszimpózium, KKMM – Nemzetközi Kerámia Stúdió, Kecskemét, 2015. augusztus 6. – augusztus 30.

A szimpózium résztvevői:

Erna Aaltonen (Finnország)

Ekaterina Borisova (Kirgizisztán)

Fusz György (Magyarország)

Sarah Honeyman (Norvégia)

Audrius Janusonis (Litvánia)

Kádasi Éva (Magyarország)

Kemény Péter (Magyarország)

Wendy Kershaw (Nagy-Britannia / Skócia)

Richard Notkin (Amerikai Egyesült Államok)

Pázmándi Antal (Magyarország)

Szabó Ádám Csaba (Magyarország)

A HATÁROK / BORDERS nemzetközi kerámiaszimpózium zárókiállítása 2015. szeptember 25-ig tekinthető meg a Museion No. 1 Galériában (1091 Budapest, Üllői út 3. / nyitva tartás: keddtől péntekig 14-től 18 óráig)

Migráció: a belátható beláthatatlan

Unintended Consequences, P60, Budapest

Az utóbbi években megszokhattuk, hogy az MKE Képzőművészet-elmélet szakos hallgatók diploma kiállításaira érdemes odafigyelni. A tavalyi MA diploma kiállításokhoz képest feltűnő volt, hogy egy egész kurátori kollektíva jegyezte az Unintended Consequences című kiállítást, amely a migráció nagyon is aktuális kérdését igyekezett minél többféle szempontból körüljárni.

A témaválasztás relevanciáját jelzi, hogy az elmúlt években több projekt is foglalkozott vele: a 2013-as ArtMarket külön szekciót szentelt a migráció problematikájának, legutóbb pedig az OFF-Biennále Budapest keretében láthatta a közönség a Mérlegállásban című érzékeny tárlatot, amely a kivándorlásról szólt.

Mindez pedig egy olyan közhangulatban jön létre, amikor éppen hogy megjelentek a kormány botrányos hirdetései és erre válaszként (jelen állás szerint) közel 30 millió gyűlt össze egy markáns ellenkampányra.

Kiállitás-enteriőr fotók: Dragon Zoltán

A kutatómunkán alapuló tárlatra dokumentumok és interjúk beemelésével egy kevéssé elvont megközelítés volt jellemző. Az Artpoolhoz tartozó P60 tere három nagyobb egységből áll: az első, mintegy bevezetést nyújt a témába, különböző sajtóorgánumok cikkei, média megjelenések futnak végig a falon, a miniszterelnök legfrissebb bevándorlásellenes nyilatkozatától kezdve a The Economist cikkéig. Ez a rész egyfajta kiindulási pontnak tekinthető, amely széleskörű tájékoztatást ad a nézőnek. A középső térben külföldön élő magyar művészekkel és kurátorokkal készült skype-beszélgetések illetve „öninterjúk” szerepeltek, a belső teremben pedig a MOME, az SZFE és a BKF különféle programjainak keretében létrejött filmeket lehetett megtekinteni.

Már ebből a felsorolásból is látszik, hogy a legnagyobb számban mozgógépes elemek jelentek meg a tárlaton. Felmerül a kérdés, hogy mennyire szerencsés egy kiállítást szinte kizárólag egy médium köré felépíteni? Noha teljesen különböző anyagokról van szó – a skype-interjútól kezdve az animációs filmig, – nézőbarátnak sajnos nehezen nevezhető ez a fajta bemutatás. De könnyen lehet, hogy éppen az volt a cél, hogy a látogató visszatérjen, a kiállításnak mindig más szeletébe lásson bele, és kénytelen legyen elmélyülni az anyagban.

A skype-interjúk kisméretű digitális képkeretekben jelentek meg. Személyes beszámolók, őszinte „vallomások” arról, hogy ki-ki milyen motivációból döntött úgy, hogy elhagyja Magyarországot, milyen lehetőségei vannak külföldön és mik a tervei. Izgalmas, hogy a megkérdezettek különféle korosztályból kerülnek ki és más-más hátterük van. Láthattunk ex-Ludwigos kurátort és fiatal pályakezdőt vagy egyetemi hallgatót is. Ugyanakkor eszünkbe juthat, nem lett-e volna szerencsésebb kicsit kitágítani a megkérdezettetek halmazát, mondjuk a kulturális élet más szereplői felé, hiszen ezáltal úgy tűnhet, mintha ez a jelenség csak a képzőművészeti közegre lenne jellemző.

Továbbhaladva még izgalmasabbak voltak a művészek által készített „öninterjúk”, mivel itt már az is releváns, hogy milyen elbeszélési módot és eszköztárat választanak az alkotók egy ilyen szubjektív műfajhoz. Trapp Dominika gyors, vibráló videója rálátást enged a berlini szcénára és a művész helyzetére – a klippszerű felvétellel kontrasztban áll a művész tárgyilagos és részletes narrációja. Teljesen más hangvételű Oravecz Tímea Anita videója (Cosmopolitan, 2009), melyben a művész a kamerába nézve, monoton hangon meséli, milyen bürokratikus hányattatásokon kell keresztülmennie ahhoz, hogy különböző országokban lakhatási engedélyt, TB-t szerezzen. A film végén elhangzik az az állítás is, mely szerint mindenki azt várja Oravecztől, hogy döntse el, tulajdonképpen hol szeretne élni. A válasza az EU lenne, de mindezek alapján felmerül benne, hogy az Unió tulajdonképpen nem is létezik?

A filmes blokk legnagyobb erőssége éppen heterogenitásában rejlett, ami ellensúlyozta a kissé vegyes felhozatalt – látható, milyen sokféle módon lehet az adott témát megközelíteni. Kitűntek az animációs filmek, melyeket ritkán van lehetőségünk galériás közegben megtekinteni.

Tompa Borbála: Random Walks, 2015. részlet az animációból

Tompa Borbála 2015-ös diplomafilmje volt az egyik legjobb munka a kiállításon, a Random walks a kifejezetten izgalmas hibrid műfajhoz, a doku-animációhoz sorolható. Gyerekrajz-szerű, elnagyolt figurákat láthatunk, olykor absztrakt, máskor könnyen beazonosítható helyszíneken (mint pl. a Tesco), sodródni, egymásba olvadni. Magyarországra érkező bevándorlók ők, akiknek szubjektív elbeszéléseit hallhatjuk, amelyekben izgalmas módon keverednek a személyes tapasztalatok és benyomások az olyan mindenkit érintő helyszínek megidézésével, mint a debreceni menekült tábor.

Ottlik Anna: Kiút, 2014. részlet az animációból

A BKF-es Ottlik Anna álomszerű kézzel rajzolt animációja (Kiút, 2014) sokkal személyesebb, talán önéletrajzi megközelítés, amelyben a főszereplő lány dilemmáját látjuk. Az első képsorok egy monitort mutattak és a beszállókártya nyomtatásával kezdődtek: az (el)indulás előtti bizonytalanság és a kezdődő honvágy képei, amely asszociációs montázs később a főszereplő belső utazásával folytatódik.

Nagyon fontos, hogy a DocNomads munkáit is végre láthatta a budapesti közönség: az Erasmus Mundus program keretében dokumentumfilmesek három országban töltenek el egy-egy félévet, az állomások között Budapest és az SZFE is szerepel. Rövid, tízperces életképek ezek, amelyek nem akarnak sokat mondani, pusztán bemutatni egy helyzetet, életkörülményt, jelen esetben egy konkrét társadalmi csoportra, a bevándorlókra irányítják a figyelmet. Ebben a válogatásban két Lisszabonban játszódó alkotás is megjelent: az egyik két illegális bevándorló várakozással teli hétköznapjait mutatja be (Nayeem Mahmub: The Wait, 2013), a másik (Svitlana Shymko: Here Together, 2013) pedig a legnagyobb portugál bevándorló csoport, az ukránok helyzetét kutatja. Utóbbit egy zenével foglalkozó értelmiségi anya és lánya nézőpontjából – az anya narrációját hallhatjuk, miközben takarít vagy lánya zongorakoncertjére készül. Kapcsolatuk intimitása, ugyanakkor egymásrautaltságuk egy idegen helyen hamar kézzelfoghatóvá válik az érzékeny rövidfilmből.

Svitlana Shymko: Here Together, 2013. részlet

A kiállítás legnagyobb érdeme, hogy igyekezett minél többféle szempontból bemutatni a migráció jelenségét, hatását és ahogy a cím is fogalmaz, annak „beláthatatlan következményeit”. Ez sikerül is: sokféle hang, pozíció szólal meg, válik hallhatóvá és fontos lesz a kurátori szövegben is kiemelt szubjektív nézőpont és a jelenre való fókusz: egy ilyen témát csak valamennyire leszűkítve lehet megmutatni. És ahogy vissza-visszatérünk az egyes videókhoz a munkák önkéntelenül állásfoglalásra késztetnek minket: elgondolkozunk saját helyzetünkön, barátainkén és ismerőseinkén. Feltesszük a kérdést, hol is tartunk most. És kifelé menet még újra belenézünk a média blokkban megjelenő Menjek vagy maradjak videókba is.

A kiállítás a Magyar Képzőművészeti Egyetem Kortárs művészetelmélet és kurátori ismeretek mesterszakos hallgatóinak diplomaprojektje keretében valósult meg.

Kurátorok: Bucsi Dorottya Zsófia, Kangiszer Dóra, Márton Zsófia Eszter, Mile Szandra, Nagyová Terézia

Témavezetők: Lázár Eszter, Nagy Edina, Varga Tünde

Az Unintended Consequences június 14-ig volt látható a P60-ban

Nyitókép: Tompa Borbála: Random Walks, 2015. /https://kortarsmigracio.wordpress.com/2015/05/31/tompa-borbala-random-walks/

hírlevél