Valami gond lehet a kultúrával. Valami furcsa és megmagyarázhatatlan történik vele? Csak azért, mert úgy tűnik, sose megy át a köztudatba, a politikusi köztudatba, a terület problémalistája. Nyolc hónappal a választások előtt a magyar nyilvánosságban (már ami még megmaradt belőle) többé-kevésbé értelmes és érvényes mondatok hangzanak el arról, hogy mit kellene tenni az oktatásüggyel és az egészségüggyel, a választási rendszerrel, a stadionépítesekkel és a külpolitikával. De, hogy a jelenlegi magyar kulturális intézményrendszer milyen állapotban van és mi felé kellene elmozdítani, arról szinte egyetlen szó sem. És a megfejtés nem az, hogy persze, hiszen ott minden rendben van. Nagyon nincs.

De kezdem az elején. Interjút adott a Nextland nevű weboldalnak Fekete-Győr András, a Momentum pártelnöke. Azé a fiatal mozgalomé, amely ütemesen építkezik, halad előre, és amelytől elsősorban épp az a generáció vár áttörést és valamiféle új, az elmúlt 25 évet meghaladó politizálást, amely generációhoz maguk a párt frontvonalában levők is tartoznak. A politikai természetű csodávárás – ami nem témája ennek a cikknek – legalább annyira szokásos mifelénk, mint amennyire érthető: nagyon sokan érzik úgy, hogy itt már tényleg csak egy csoda segíthet. Ezt a, mondjuk úgy, váratlan, pozitív politikai meglepetést az utóbbi időben épp a Momentumtól remélik sokan, mert számukra úgy tűnik, ez az új mozgalom eddig okosan, őszintén (a kellő „természetes arroganciával”), és Európában is értelmezhető módon politizált, valamint találékony és hatékony volt ügyeinek képviseletében: a Nolimpia kampányt fillérekből, komolyabb szervezeti és infrastrukturális háttér nélkül, saját fejlesztésű technológiákkal vitte sikerre. Ez ma már elég ahhoz, hogy sokan hinni kezdjék: megvan az alternatíva – de nem is folytatnánk, a politológia nem a mi asztalunk.

Hanem a kulturális politika igen, és ebben az interjúban arról volt szó. A kérdező és a válaszadó kultúrpolitikának nevezi, és kellőképpen irtózik is a kifejezéstől, érthető módon, hiszen az Aczél-korszak levegőjét hordozza. Csakhogy a cikk címe így szól: „A Momentum víziójában nincs kultúrpolitika, ez ugyanis nem az állam feladata”. Rendben, értjük, de ez így nem teljesen áll meg: kulturális politikának lennie kell, ebben ugyanis az állam éppen azt teszi világossá, hogy mit tart feladatának és mit nem. A közpénzből milyen kulturális intézményrendszert tart fenn, milyet nem, s mindezt miféle elvi és szakmai keretrendszerben.

Tehát ha nincs “kultúrpolitika”, az éppen hangozhat jól, csak nem működik. Fekete-Győr később már elég pontosan difinálni kezdi, mégis mi a Momentum politikai krédója a kulturális területen. „A Momentum célja hármas: meghaladni a kultúrharcot és megszüntetni a kulturális szekértábor háborút, szeretnénk, ha minőségi, szakmai alapú kultúrafinanszírozás működne, végezetül, hogy a kultúra a legszélesebb rétegek számára is elérhetővé váljon. Mindezt úgy képzeljük el, hogy a kuratóriumok, szakmai testületek vezetői pozícióiban olyan emberek ülnek, akiket a szakma ismer és elismer, az MMA-nak pedig nincsenek kultúra irányítási jogkörei. Az állami média – amely szintén szerepet játszik a kultúra terjesztésében – számunkra közszolgálati médiát jelent, összpárti egyeztetéssel a jelenlegi közmédia szabályozást megszüntetnénk és egy vadonat újat hoznánk létre.”

Itt akár le is zárhatnánk a dolgot, ez ugyanis elég világos beszéd. Csakhogy nagyon általános. Mindenkinek célja a „szekértábor-logika” meghaladása, éppenséggel a kormánynak is, ezért aztán beöntötte az összes pénzt az egyik szekértáborba. A szakmai alapú kultúrafinanszírozással viszont már tényleg benne vagyunk a kérdések sűrűjében.

Mert ez esetben millió dolgot át kellene gondolni.

Elsődlegesen, hogy mit kezdenének a Magyar Művészeti Akadémiával, vagyis az MMA-val. Csak látszólag egyszerű és szimbolikus ügy: „ne legyenek irányítási jogkörei”. Tényleg ne legyenek. Pénzük se legyen? Köztestületük se legyen? Merthogy bele vannak írva az alaptörvénybe. Akkor alkotmánymódosítás? Nem olyan egyszerű kimozdítani az MMA-t a jogtechnikai betonból. Ennek az ásatag testületnek az emberei mindenüvé szeretnek beülni, ahol a pénzről születnek döntések, viszont semmilyen, a kultúrát érintő valódi kérdésben nem hajlandók megszólalni, és teljesen nyilvánvaló, hogy ez a hallgatás, csöndes érdektelenség a dolog lényege. A csönd a hatalom érdeke. Az MMA pedig a hatalom szempontjain kívül semmi egyebet nem képvisel: szakmai terepismerete nincs, valódi tagsága nincs, a művészeti élet aktorait sem ismeri (ezt szó szerint kell érteni: nem tudják, ki kicsoda), szakmai legitimációja nincs, releváns állításai, kezdeményezései nem ismertek, a nemzetközi színtéren képtelen megmozdulni. Pénze van és ingatlanai.

Az évi sok-sok milliárdjából (idén 6 milliárd körüli ez az összeg plusz az ingatlanfelújítások) iszonyatosan sokat lehetne tenni a kultúráért és azért a bizonyos hozzáférésért, amit Fekete-Győr is említ, de az MMA nevű köztestület dokumentáltan semmit sem tesz. Ha ehhez még hozzávesszük a lényegében általa és a minisztérum által kontrollált Nemzeti Kulturális Alap (NKA) évi 11-12 milliárdját is, akkor óriásira nő a felelősségük kérdése. Jelenleg ugyanis kizárólag a NER eszközeként szolgálnak a homogenizált nemzeti kultúra megteremtésének abszurd kísérletében.

De az MMA csak a jéghegy csúcsa a tönkretett intézményrendszerben, és az interjú legnagyobb problémája, hogy pont a hegyet nem látja, láttatja. Csak kapásból sorolnánk.

Magyarországon megszűnt a kulturális minisztérium. Annak az egész ágazatnak, amelyről az interjú szól, nincs önálló, kabinetszintű, miniszteriális képviselete. Államtitkári szintű képviselete van, és látva a jelenlegi államtitkár személyét, pontosan érezni fogjuk a terület elviselhetetlen könnyűségét. A struktúrával kezdeni kell valamit, mert az összes probléma itt kezdődött: a gyenge érdekérvényesítő kulturális terület gyakorlatilag szabad préda lett, politikai, hatalmi érdekek szedték darabokra a szemünk előtt, magán uradalmakra hullott szét. Ezért vált lehetővé, hogy egy közpolitikai szerepre nem alkalmas, és közpolitikailag nem is elszámoltatható testület, az MMA politikát csinál, árnyékminisztériumi helyzetbe került. Gondoljunk bele: jogszabályilag (!) az EMMI miniszterével karöltve, jelenleg az MMA feladata a magyar kultúrpolitika kialakítása.

Magyarországon megszűnt az örökségvédelem rendszere, feladatait széttagolták és közben elvesztek valahol – ezért aztán például a budai Várban bármit meg lehet csinálni.

Megszűnt a megyei múzeumi hálózat (merthogy tulajdonképpen maga a megye is), elemeit a városokhoz rendelték, és jelenleg nem átlátható, nem felmérhető, hogy ez milyen következményekhez vezetett. Közben elvették számos művészeti intézmény önállóságát (a klasszikus példa a debreceni MODEM), és mindenütt megkérdőjeleződött a szakmai irányítás (lásd Székesfehérvári István Király Múzeum), ez aztán, főként a kortárs területen, látványos gyengüléssel, majd teljes eljelentéktelenedéssel járt együtt. Számos művészeti intézmény pedig önmaga adta fel a kánonképzés jogát, és átláthatatlan szakmai kritériumrendszer alapján működik.

Megszűnt az intézményrendszer többszintűsége, egymásra épülő szerkezete. Így aztán megszűnt a mobilitás is a kultúrában: az összes utánpótlási, újratermelési csatornát elvágták. A perifériáról nincs út befelé, lentről nincs út felfelé. A fiatal, kezdő-szférából, a kisintézményekből nem vezetnek életpályák, karrierutak a stabil intézményrendszerbe. A képzőművészetben ennek egyik szembeötlő jele,  hogy gyakorlatilag nincsenek kortárs kiállítások a nagyintézményekben, egyszerűen nem jelenik meg a szemünk előtt a kortárs művészeti „termelésnek” ez a része. Egész alkotó- és kurátorgenerációk mennek más országokba dolgozni, mert itt nincs hol és nincs hová.

Megszűnt a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) önállósága, ma csak a minisztérium egyik egysége. Átláthatatlanok a döntési szempontjaik. Nem hasznosul az NKA-ban felhalmozott negyedszázados tapasztalat a kulturális projekt-menedzsmentben, a testület semmire sem használja ezt az intézményi tudást, és nem is forgatja vissza a szcénába.

Gyalázatos helyzetben vannak a kulturális és közgyűjteményi dolgozók. Eközben kulturális közfoglalkoztatottak végeznek számos kvalifikált munkát, mert ez így olcsóbb. A bérrendezés, az elismerés, a nyugdíjrendezés égetően sürgős feladat, a területen dolgozók szakszervezetét, a KKDSz-t végre partnernek kellene tekinteni ebben.

Alulfinanszírozottak a múzeumok, közgyűjtemények, és miközben múzeumi negyedet álmodunk a fővárosba, szétmállik alatta a felépítmény, a vidéki közgyűjteményi hálózat. Megkérdőjeleződtek a múzeum gyűjtő, kutató, őrző és bemutató funkciói, a szakmailag inkompetens  politika ma akadálytalanul vihet ki, helyezhet el- és át tárgyakat a közgyűjtemények rovására.

Megszűnt az önálló, nemzeti filmarchívumi rendszer. Megszűnt a köztelevízió kultúra-archiváló és közvetítő funkciója, az M5 ugyanannak a homogén (és dögunalmas) kultúraképnek a közvetítője, mint az MMA. Nincs működő digitális kultúra-stratégia. Megszűnt a többszintű, többszólamú magyar filmfinanszírozás, egyablakos rendszer van helyette. Megszűnt a külföldi magyar kulturális intézetek szakmai irányítása és önállósága.

Nem működik – igazán sosem létezett – a kortárs kultúra reprezentációja a közoktatásban. A magyar oktatási rendszer nem használja a művészetpedagógia eredményeit a felzárkóztatásban, az integrációban – ilyen munkát csak civil szervezetek végeznek, fillérekből, folytonosan a megszűnés árnyékában. Ezért aztán nem beszélhetünk valódi hozzáférésről: a NER kultúraképében még mindig nézők vannak és nem résztvevők.

A szégyenletes civiltörvény nem hagyta érintetlenül a kultúra szereplőit sem, a megnőtt adminisztrációs teher, a megbélyegzettség nem segíti a támogatók felkutatását és a támogatói pénzek hatékony felhasználását. A Momentum elnöke éppenséggel azt mondja: „Fontos tényező lehet a privát mecenatúra bevonása. Rengeteg multi és nagyvállalkozás van Magyarországon, amelyeknek az az érdeke, hogy munkavállalóik mentálhigiéniai szempontból is egészségesek legyenek.” Rendben, de akkor a civiltörvénnyel, valamint a TAO-törvénnyel kell kezdeni. Ez utóbbinál bezárni a kiskapukat, és újragondolni a hatókört: a színházak felhasználhatnak TAO-pénzt, a múzeumok, kiállítóhelyek nem?

Soroljuk még? Napestig lehetne.

Mindezt persze nem lehet rátolni egy még csak most alakuló párt még csak most alakuló elnökére. Aki – ha nem veszi rossz néven – enyhén szólva nincs abban a helyzetben, hogy megossza velünk amit megoszt, hogy színjátszóként, basszusgitárosként maga is foglalkozott a művészetekkel, és, hogy általános iskolás korában elvitték a Magyar Nemzeti Galériába. Erről élvezettel beszél, és valóban derék dolog, hogy van „saját élménye” a kultúrával kapcsolatban, de ez sajnos bármely politikus esetében tökéletesen érdektelen. Neki valóban a kulturális politikáról, az intézményrendszerről és az ide szánt közpénzről kellene állításokat megfogalmaznia. Venni egy nagy levegőt, a jéghegy csúcsáról a tengerszint alá merülni, ahol ott egy egész elsüllyedt kontinens, csodákat lehetne tenni vele.

 

A cikk nyitóképe: Sugár János: Semmi sincs úgy, mint azelőtt, 1999. Forrás: c3.hu