Úgy tűnik, Susan Sontag jövendölése – miszerint a mindennap a vacsorához adagolt hírek borzalmai, a „szenvedés képei”-nek megszokása ellankasztják érzékeinket és sokkoló hatásukat vesztik – nem vált be.

Sőt: a felgerjesztett félelmek napjaink kísérőivé váltak, nem tűnünk immúnisnak. A politikai rendszerek újult erőkkel ébren tartják félelmeinket, azokra alapoznak évezredek óta. A vallások, hiedelmek a félelem gerjesztésének és csillapításának hatalmas eszközrendszerét vonultatták fel, az indián totemektől a középkori katedrálisokon át a mai kor legkönnyebben elérhető „találkozóhelyéig”, a tömegmédiáig, persze nagyon finom árnyalatokkal átszőve. A hatalom gyakorlása akkor a legkivitelezhetőbb, ha a félelmek uralják a tömegeket, s ettől lebénulva nem képesek saját érdekeiket képviselni. A kollektíven átélt szorongás nemcsak Magyarországon jellemzi a hétköznapokat, világméretű a jelenség, saját bőrünkön érzett főként egzisztenciális pánik határozzák meg cselekedeteinket. A filmművészetben egyre szaporodó „világvége” látomásokban nem ritkán a mai eseményekhez igen hasonló, történések zajlanak.

A kortárs videóművészet – a nagyfilmektől a pár perces kísérleti filmekig – remek terepet kínál a mostanában legaktuálisabb, nyílt és rejtőzködő félelmeink „kibeszélésére”.

Molnár Edit és Marcel Schwierin válogatásában a Trafóban rendezett kiállítás egészét szimbolizáló, a legkevesebb magyarázatra szoruló filmje Jean Marie Beaumont Attól félek… című, csak kérdő mondatokból álló kétség-versének mozgóképi párdarabja. Jay Rosenblatt feszesre vágott fekete-fehér filmkockái félelmeink tárgyait gyűjtötte be kidobott, talált filmekből. Röpke másodpercek alatt rettegéseink, a háborúktól, a betegségektől, az anyagi gondoktól, az egyedülléttől, az apró bosszúságoktól, az ismeretlentől mind megelevenednek a képernyőn.

Egy vetítésben két-két filmet nézhetünk meg, így ugyanezen a monitoron még (pár éve a Ludwig Múzeumban látott) Paul Harrison és John Wood – összekötözött lábbal – a becsapódó teniszlabdák elől elugrani próbáló két alakja (a művészek maguk) oldott, humoros formában mutatják be azt a tehetetlenséget, amivel az ember a bajok elől menekülne. Olyan ballasztokkal terhelve, amelyek megakadályozzák mozgásában.

A szabályok ambivalens voltáról beszél műveiben Leopold Kessler is, aki a nyilvános tér–privát tér, személyes jogok–átláthatóság problémát járja körül azzal a gesztussal, hogy egy rendőrségi világítótáblába rejti spórolt pénzét. A szociális érzékenységre apellál Roy Andersson legendás svéd filmes, akitől több alkotást is láthatunk, többek között a szociáldemokraták kampányfilmjét, amit a párt rendelt meg tőle. A film azt mutatja be, nagyon szarkasztikusan, hogy mi történne, ha egyáltalán nem törődnénk mások jogaival, letipornánk, megaláznánk egymást. (Hmmm… ennek nem fizikai aspektusait eredményesen alkalmazzuk.)

Anderssonnak egy másik nagyfilmjét is láthatjuk, amely egy hatalmas látomás a kulisszák mögötti szánalmas emberi világról, amelynek innen, Európa közepéről nézve a legrémisztőbb etapja a második világháború volt. (Aminek utóhatása nem múlik: egyesek rettegnek a megismétlődéstől, mások kompenzálnak, megint mások követhető példának érzik.)

A napjainkban közbeszéd tárgyát képező Amerikai Álom széttörésének egyik aktusaként fogható fel Dominic Gagnon kanadai (!) művész Széttépett Amerika című filmje, amelyben aktivisták, vallási fanatikusok szólalnak meg. A film érdekessége az, hogy olyan cenzúrázott beszédekről van szó, amelyek napok alatt kerültek le a videómegosztó oldalakról, mivel maguk a nézők tartották őket veszélyesnek. A művész ezeket a filmeket nyomozóként gyűjtötte egybe. A mű sokféle kérdést indukál, többek között az amerikai szólásszabadság eszményét rengeti meg alapjaiban.

A kiállítás a szorongásnak még számos aspektusával állítja szembe a nézőt, a családi drámáktól a rendőrségi kompetenciáig, amelyekkel nap, mint nap szembesülünk. Nekem a kedvencem Anne Robertson bocsánatkérések hosszú egymásutánjából összeálló komplett filmdrámája lett, és nemcsak azért mert egy magyar művész Sugár János több nyelven elkészített Elnézést-táblája pár hónappal ezelőtt Budapesten hatalmas viharokat kavart, olyannyira, hogy hét méter magasból egy forgalmas út fölül egy éjjel levágták, és eltávolították. Azóta gyötör a kíváncsiság: kik és miért?

Trafó Galéria
2011. január 12 – február 27.