Független objektív (Independence Through the Lenses)
Kortárs finn fotográfia.
Capa Központ, Budapest, március 12-ig.
Minden népről megvannak a sztereotípiáink. A finneknél hideg van. És általános jólét. Viszont fél évig sötét van. És sokat isznak. A finnek szőkék és fehérek. És kék szeműek. A finnek messze vannak. És a távoli rokonaink. Vagy nem. Amiről viszont most a saját szemünkkel is meggyőződhetünk, hogy akadnak közöttük nagyon jó fotósok és igencsak figyelemre méltó az a szemlélet, az a társadalom- és önkritika, amellyel a közegüket és magukat látják. A szemléletmód nem egységes – a híres Helsinki Iskola csak egy ezek közül –, miközben mégis felismerhető, azonosítható.
Juha Suonpää: Szent Ophelia Finnország, 2009
A Független objektív (Independence Through the Lenses) utazókiállítás, mely a Backlight közreműködésében Budapestre is megérkezett. A tárlat egyfajta nosztalgikus, keserédes önelemzés és visszatekintés a 100. éve független Finnország közelmúltjára és jelenkori társadalmára kortárs finn fotográfusok lencséjén keresztül. Rokonság ide vagy oda, az földrajzi és történelmi tény, hogy Európa középtengelyén a kelet-nyugat csatározásainak színtere volt az ő földjük is, hosszú ideig svéd majd orosz fennhatóság alatt. Azonban az 1917 óta tartó függetlenségben az oktatás, az egészségügy, és számos további szociológiai-gazdasági körülmény kedvezően alakult.
Jaakko Kahilaniemi: Családegyesítés, 2015
A mai 30-40 éves korosztály azzal az útravalóval nőtt fel, hogy születési helyük és idejük felér egy lottó főnyereménnyel. Sokan azonban nem tudnak mit kezdeni ezzel a kiváltsággal, az ölükbe hullott lehetőséggel – Jaakko Kahilaniemi egy teljes sorozatot szentelt az örökül kapott erdőnek, A megértés 100 hektárja címmel. A finn fiatalok nagy része két irányba tart. Egyesek a nemzetköziség, a beágyazódás felé tendálnak, hiszen ők a jég hátán is megélnek, mások viszont csak a jég hátán élnének legszívesebben: Európához képest még mindig kicsit kívülállók, különcök és nem is akarnak asszimilálódni, feloldódni a nagy európai olvasztótégelyben. Tudják, hogy kiváltságosak, csak nem értik miért, és egyre kevésbé érzik azt, hogy képesek volnának élni a lehetőségeikkel. Juuso Westerlund szavaival, ők azok a nyertesek, akik „kifutottak a nyeremény felvételének határidejéből.”
Juuso Westerlund: Részlet a Jackpot c. sorozatból, 002, 2010-2016
Jackpot című sorozatában a többnyire ironikus képtémák közül (pl. finn zászlófűzér egy kiszáradt növényen, vagy egy tucatajtón keresztben elfordítva, ahogy a kék vonalak keresztet formáznak) kilóg kettő, amelyeket alaposabban végiggondolva még rémisztőnek is láthatunk. Az egyik egy szőke kisfiú, akinek ártatlan arcán monokli éktelenkedik: Westerlund talán saját, zsákutcába jutó generációját látta meg benne, amely bár tele reményekkel és ígéretekkel születik, az első adandó alkalommal mégis beleszalad a pofonokba. A vízben úszó döglött hattyú pedig, mint a finnek nemzeti állata, végképp borús jövőképet fest.
Juuso Westerlund: Részlet a Jackpot c. sorozatból, 001, 2010-2016
Részben kortárs reflexió, részben több évszázados legendákat és művészetet és a benne élő társadalmat kritizálja mesterien, sziporkázó humorával Juha Suonpää. Fotósorozatának látszólag egyetlen (néha többedmagával megjelenő) főszereplője az ikonikus, világhírű finn, Joulopukki (azaz Mikulás), aki különféle jelentésekkel terhelt helyezetkben tűnik fel. Suonpää az egyetemes művészettörténet már-már szimbolikussá vált jelenteibe illeszti, a kádban fekvő Marat (Jacques-Louis David, 1793) vagy a folyóban lebegő Ofélia (John Everett Millais, 1851) megidézésével, de az önirónia, azaz a finn nemzeti művészeti hagyományok előhívása és kifigurázása sem áll távol tőle. Több ponton tesz utalást a nemzeti eposzuk, a Kalevala jeleneteire, vagy épp magányosan, idegen földeken bóklászva mutatja meg, mennyire unalmas és haszontalan lehet a Mikulás élete, amikor épp nincs szezonja. Suonpää a rendkívül sűrű jelentésrétegek és a humor mögött alapvető értékeket kérdőjelez meg, és a jövővel kapcsolatban tesz fel kérdéseket: hogyan állja meg helyét nemzetközi helyzetben egy viszonlyag zárkózott és elszigetelt országban megképződött identitás? Aki innen elmegy: érdemes-e belevágnia, megtalálja-e a számítását, és ha elment, vajon visszatér-e valaha?
Juha Suonpää: Felemelkedés. Mikulás fehér papírral, 2010
A saját értékeikbe, önmagukba vetett hit megtörését Finnországban is megtapasztalták pár éve, egy valóban megrázó és tragikus esemény kapcsán. Nemcsak náluk történt ilyesmi, és nem is náluk kezdődött, de jeges döbbenet söpört végig az országon, hogy ott is megtörténhetett egy iskolai lövöldözés. Egy gyermek által elkövetett értelmetlen vérengzés gondolata mindig és mindenhol hátborzongató. De egy alapvetően nyugodt és kiegyensúlyozott, jólétre és egyenlőségre berendezett társadalomban – ha ez lehetséges – méginkább sokkoló és megrázó. Harri Pälviranta évek óta az erőszakos cselekmények, jelenségek megértését és feldolgozását helyezi művészete középpontjába. Nem egyedüli jelenségként, hanem nemzetközi kontextusba ágyazva mutatja meg az elkövetőket: a teljes sorozatból (Hírportrék) itt a finn elkövető mellett egy német és egy amerikai kisfiút is láthatunk, akiknek arca, mintegy személyiségük tükre a róluk és hasonló tragédiákról megjelent újságcikkekből, tehát a médiavisszhangból rajzolódik ki.
Harri Pälviranta: Hírportré#4. Kretschmer. Iskolai.lövöldöző, Németország, 2013
A portrékat olyan poszt-dokumentarista fotográfiákkal egészíti ki, amelyek a meglepően intim és természetes viszonyt mutatják meg fegyverek és viselőik, használóik között (Érintés). Illetve ezek mellett a minimalista-konceptualista festménynek tűnő Nyom sorozat képein megelevenednek az erőszak szinte kézzel fogható, brutális nyomai is: a golyó által ütött lyukak, lövésnyomok.
Ugyanebben a teremben, a fekete-fehér fotográfiák ellenpontjaiként szinte teljesen fekete, sötét képek: alig kivehető alakok, fekete háttér előtt, fekete ruhában, arcok, egyedi vonások nélkül. Juha Arvid Helminen Láthatatlan birodalom című anyaga a hatalom személytelen és szimbolikus megtestesítője, olyan hatalomé, mely sokszor észrevétlenül telepedik rá a szabadságra és függetlenségre. A témára formailag is kísértetiesen rímelő Gerhes Gábor-anyagot (Neue Ordnung) 2013-ban láthatta a Trafó Galériában a magyar közönség.
Juha Arvid Helminen: Kabinet, 2014
Ahogyan Helminen művészetében a ruha, az egyenruha (és számos további szimbólum) testesíti meg az egyént, hasonlóan perszonifikáló szerepet töltenek be Riitta Päiväläinen fotóművésztében is a textíliák – egyfajta misztikum veszi őket körül. A ma élő egyik legismertebb finn fotográfustól két sorozat is megjelenik a kiállítótérben: az egyik megfagyott, fagyasztott ruhákat mutat, azonban olyan módon, mintha a viselője alakját magán hordozná. Nem tudunk így elvonatkoztatni attól, hogy lássuk bennük az embert, illetve annak hiányát, ezzel akaratlanul is hozzáadódik a halál, a múlandóság a sorozat jelentésrétegeihez. A másik, Folyószéli jegyzetek című sorozatában installációkat készít, a természet szerves részeként, az erdő, rét, folyó növényeit átszövő textíliák ember és környezet furcsa összefonódását mutatják. A természetközeliség és a finnek természethez való viszonyát ez a landarthoz közelítő munka szemlélteti a legevidensebben.
Riitta Päiväläinen: Alkony, 2014
A hét művészt felvonultató csoportos tárlat széles tematikai mezőn mozog, és bár igen eltérő területekről, de szemléletesen és megfelelő kohézióval mutatja meg a független finn fotográfiát. És ezen keresztül egy társadalmat, amelyben a szociális kérdések és nehézségek felé képesek érzékenységgel, analitikus módon és olykor kellő humorral is fordulni.
Kiállítók: Juha Arvid Helminen, Sara Hornig, Jaakko Kahilaniemi, Riitta Päiväläinen, Harri Pälviranta, Juha Suonpää és Juuso Westerlund
Kurátor: Tuula Alajoki