Zöldhatár. 2015-2017,
FUGA, Budapest, március 26-ig
Egyetemista kora óta, több mint húsz éve rendszeresen fotózza Budapestet, így próbálja a várost, a kort vizuálisan feldolgozni, értelmezni. Amikor 2015 nyarán a menekültek megjelentek a Keleti pályaudvarnál, Molnár Zoltán akkor is kiment fotózni, mert azt gondolta, hogy ami ott történik, része lesz majd a városról szóló hosszú távú sorozatának. Csakhogy amikor a helyszínre ért, úgy érezte, itt most valami másról, többről van szó. Az előhívás után eldöntötte, hogy folytatni fogja, méghozzá színes nyersanyaggal, ami szintén eltért attól, amivel 1996 óta addig Budapest utcáin dolgozott.
artportal: Miért indított el az, amit a Keletiben láttál?
Molnár Zoltán (M.Z.): Korábban fényképeztem már különböző zarándoklatokat. Cigányokkal végigcsináltam Dél-Franciaországban az utat Saintes-Maries-de-la-Mer-ig, dolgoztam Erdélyben, az andalúziai Rocio-ban, Máriapócson és Csatkán. Régóta izgat az úton-levés képi megfogalmazása. Egy zarándokút esetében egyértelmű, hogy a megérkezés az a katarzis. A menekültek esetében az elindulás oka persze egészen más, de maga a küzdelem a vízzel, földdel, tűzzel, hideggel, valamiképp mégiscsak hasonlít egy zarándoklatra. Igaz, amikor megérkeznek, nem tudják, hogy mi lesz velük. Hogy vajon ott van-e az út vége. Amikor kimentem a Keletibe, ezt akartam feldolgozni. A fáradságukat, a kimerült alvásaikat, a gyerekeket. Alvó embereket és gyerekeket kezdtem el fotózni, nem a dulakodás, tüntetés vagy más mozgalmas jelenetek érdekeltek. Az előhívás után aztán eldöntöttem, hogy folytatom. Röszkére még a kerítés megépítése előtti időszakban mentem, és ott kezdem el panorámaképeket is készíteni. Később változott a kép: tömeg, áradat, tudósítókkal megspékelt kavalkád. Próbáltam ebben valahogy rendet találni.
Akkor téged a történések szimbólumként is felfogható része érdekelt? Egyáltalán, kommunikáltál az emberekkel?
M.Z.: Menekülttáborokban, ha be tudtunk kerülni, legföljebb egy fél napot tölthettünk, de mégis nagyon sok értelmes, iskolázott emberrel beszéltem. Szíriából és Afganisztánból érkeztek a legtöbben. Fiatalok, családosok. Nem csak háborús menekültek voltak, ez hamar kiderült. Egyébként annak is látszottak előjelei, hogy a következő hullám valószínűleg egy olyan afrikai menekültválság lesz, amit elsősorban a víz hiánya motivál majd. Volt több megrázó élmény is: a szerb-magyar határon, Horgoson a befogadás megtagadása miatt az emberek éhségsztrájkba kezdtek a tűző napon. Többen elájultak, az egyik résztvevő pedig több mint tizenöt percre kómába esett. Az egyik portrém ekkor készült: a képen egy becsukott szemű, lehajtott fejű ember van, akit kezek tartanak minden irányból.
Mi szólt amellett, hogy analógra dolgozz? Olyan helyzetet dolgoztál fel, amiben sok minden mellett erősen benne van a mozgás. Nem könnyebb és adekvátabb a digitális ilyenkor?
M.Z.: Főleg szakmabeliek firtatják, hogy mért kell, miért kellett nekem ehhez az analóg. Igazából ezt szoktam meg, erre tudok igazán jó anyagot készíteni. A sajtó számára, felkérésre persze dolgozom digitálisra is. De saját anyagként szerettem volna egy olyan sorozatot készíteni, ami egy középutat próbál megtalálni; nem foglal állást, hanem más dimenzióba helyezi a dolgokat. Azt akartam, hogy a színek, a fények, a kompozíciók mondják el a történést. Olyan kompozíciókat kerestem, amelyek akár egy festményen is lehetnének. Színes, középformátumú roll filmre készítettem a portrékat, illetve két fényképezőgéppel szintén színes filmre a panorámafotókat. Ehhez a két formátumhoz ragaszkodtam végig, vittem a két szettet magammal a különöző országhatárokra, illetve volt velem még egy digitális kamera is, mert készítettem egy videót is – ami tulajdonképpen huszonkét percnyi fotó-videó, amelyen időnként megmozdulnak a képek.
Miért jártad meg többször is ezeket a határállomásokat? Egy ilyenfajta fotós projektnek mikor van vége?
M.Z.: Máshogy működtek a dolgok, mint a korábbi munkáim során, hiszen például Erdélyben, ahova tizenhat éven át rendszeresen visszajártam tömeges eseményekre, tudtam hogy mire számíthatok, ha megérkeztem. Mindent ismertem, egészen odáig, hogy milyen fények lesznek. Ebben az esetben viszont minden hónapban változott a menekültek útvonala, állandóan új engedélyekre volt szükségem, a hatóságok hozzáállása se volt mindig kiszámítható, mint ahogy azt sem lehetett tudni, milyenek lesznek a körülmények, hol találom azokat, akik miatt jöttem, mikorra találom meg őket, és így tovább. 2015 és -17 között Budapesten kívül fényképeztem a szerb-magyar, a horvát-magyar és a szlovén-osztrák határon, azaz ott voltam Zákánynál, Röszkén, Horgoson, Sentiljnél, illetve Belgrádban egy olyan vámházban, amit azóta eldózeroltak.
Az eszközválasztáson túl, a hozzáállás tekintetében miben különbözött a munkád attól, ahogyan egy sajtófotós dolgozik?
M.Z.: A sajtófotós fizikailag is közel akar kerülni. Én a portrék mellett panorámát használtam, azért hogy vizuálisan is nagy térbe helyeződjenek az események. Ehhez pedig nem közelebb, hanem hátrább kell lépni. Továbbá nem akartam összecsapásokat vagy rács mögé zárt embereket mutatni a fényképeken, hanem amennyire lehet, hétköznapi helyzeteket. Három év alatt rengeteg kép készült. A végén sokról azért kellett lemondanom, mert a színviláguk nem illeszkedett a többihez, úgyhogy a kiállításon végül harmincnyolc kép látható. És igen: tervezem a folytatást.
A nyitóképen Molnár Zoltán Sentilj, 2016 c. képe látható.
