Jónéhány francia kortárs művészeti intézmény programját fogja át és hirdeti Plein Soleil (Teljes napsütés) címmel egy új kiadványban a kortárs művészeti központokat képviselő Association Française de Développement des Centres d’Art contemporain. A rövidítéseket igencsak kedvelő franciák körében használatos neve: D.C.A. A szervezet főtitkárával, Liza Szlezyngerrel a programok ismertetése helyett inkább a művészeti központok működéséről és az őket tömörítő D.C.A. szerepéről beszélgettünk.

artportal (ap): Mikor és milyen céllal jött létre a D.C.A.?

Liza Szlezynger (S.Z.): Az úgynevezett Association Loi, vagyis az 1901-es non-profit társasági törvény alapján működünk, tavaly ünnepeltük a megalakulásunk 25. évfordulóját. Ebből az alkalomból tavaly novemberben háromnapos programsorozatot rendeztünk a Palais de Tokyoban, amely egyébként szintén tagjaink közé tartozik. A D.C.A. ugyanis tulajdonképpen egy hálózat, aminek negyvenkilenc, Franciaország területén működő kortárs művészeti központ a tagja.

ap: Ha végigtekintünk a tagokon, látszik, hogy méretükben, ismertségükben, látogatottságukban igen nagy köztük a különbség. A már említetett Palais du Tokyo vagy a Jeu de Paume és néhány nagyvárosi központ mellett, egészen kis településeken működőket is találunk a listán. Bármelyik kortárs művészettel foglalkozó intézmény tag lehet?

S.Z.: Ahhoz, hogy egy intézmény tag lehessen, több kritériumnak kell megfelelnie. A kiállítás-rendezés önmagában kevés – fontos, hogy új művek létrehozását is elősegítsék, biztosítsák az ehhez szükséges anyagi és alkotói feltételeket. Egy másik követelmény – ami egyébként is sajátossága a francia kortárs központoknak –, hogy nyújtsanak lehetőséget az alkotói kísérletezésre, kutatásra, experimentális művek létrehozására. A feltételek közé tartozik a közönség lehető legszélesebb körének megszólítása, továbbá a fiatalok kulturális és művészeti nevelése is. Az intézmények vezetői alapos szakmai felkészültséggel rendelkeznek, és maguk is végeznek kutatómunkát. Egyik legfontosabb feladatuk, hogy teret adjanak a ma még alig ismert, ugyanakkor friss szellemű kortárs művészeknek, legyenek azok akár pályakezdő fiatalok, akár már komolyabb életművet létrehozott, de eddig háttérbe szorult kevésbé fiatal alkotók. A kortárs művészeti központokra a művészeti élet valamennyi résztvevője odafigyel, mivel itt mutatkoznak be először azok, akik azután galériákban, 5-10 év múlva pedig talán már jelentős múzeumokban állítanak majd ki – Franciaországban éppúgy, mint külföldön. Ezek az intézmények nagyon fontos kultúrpolitikai szerepet töltenek be a kortárs művészet területén, azonosak a céljaik, azonos a küldetésük, ezért is csatlakoztak a D.C.A-hoz. Az éves tagdíj 900 euró – ez az összeg még a kisebb központok számára sem megterhelő.

ap: Milyen forrásokból működnek azok a helyek, szervezetek, amelyek a D.C.A tagjai?

S.Z.: Ellentétben a FRAC-kal (a Fonds régionaux d’art contemporain 23 kortárs közgyűjteményt tömörít az országban – a szerk.), amit 1982-ben az akkori kulturális minisztérium hozott létre, a kortárs központok jelentős része egy-egy művészetszerető, lelkes helyi személy magánkezdeményezéséből született. Ugyanakkor a működésükhöz szükséges anyagi hátteret egyrészt a mindenkori kulturális minisztérium, másrészt az adott régió, megye, város és bizonyos esetekben egy-egy projekt iránt érdeklődő szponzor biztosítja. Az utóbbi időkben olyan struktúra kialakulásának is tanúi vagyunk, amelyben egy privát cég ad helyet állami költségvetésből működő művészeti központnak. Ez is a közpénzből és magánszektorból származó közös támogatás egyik formája. Példaként említhetem a BEPC reklámügynökséget, ők Párizs elővárosában, Pantin-ben működő székházuk egyik szintjét bocsájtották a Magasins Généraux kortárs alkotói központ rendelkezésére.

ap: A művészeti központok állandó költségvetésből gazdálkodhatnak vagy a minisztériumi és helyi támogatások összege évente változik?

S.Z.: A nyugodt munkához fontos lenne a stabilitás, a büdzsé megőrzése, de a D.C.A. negyedszázados működése során voltak hullámvölgyek. Ebben nagymértékben közrejátszanak a helyi és országos politikai körülmények. Nagyon sok múlik azon, hogy milyen párt színeit képviseli egy kulturális miniszter, egy megyei vezetés, egy polgármester. Ha egy kormány vagy egy város baloldali vezetésű, akkor a kultúra mindig nagyobb figyelmet kap és több támogatásban részesül. Amikor jobboldali vezetés váltja fel, akkor többnyire csökkentik a támogatást, hogy a szociális kiadásokat a kultúrától elvont pénzből fedezzék. A legutóbbi jobboldali kormány alatt például veszélybe került a FRAC, mert abból akartak újabb forrásokhoz jutni, hogy áruba bocsájtják a FRAC gyűjteményéből azokat a műveket, amik a nemzetközi műkereskedelemben már magas árat érnek el.

Szerencsére erre végül nem került sor, de éppen az ilyen és hasonló döntések megakadályozására született meg 2017-ben – François Hollande akkori köztársasági elnök javaslatára – a kortárs gyűjtemények védelmét szolgáló, „liberté de la création” néven ismert törvény. Ebbe a törvénybe bekerültek a kortárs művészeti központok és a FRAC is. Létrehoztak egy minősítést, egy „label”-t és amelyik intézmény ezt megkapja, az ennek a törvénynek a védelme alá kerül. A FRAC már megkapta. Minden egyes központnak külön kell ezt kérvényeznie, a kérvények elbírálása most van folyamatban. Hosszú éveken keresztül a Kulturális Minisztérium a látogatottság alapján hozta meg döntéseit, napjainkban viszont – ezt nagy megelégedéssel mondom – a mennyiség helyett a minőséget tekintik meghatározónak, és ez nagyon jó dolog.

ap: Mi az, amit a D.C.A nyújtani tud, amiért érdemes tagnak lenni?

S.Z.: Társaságunk szerepe egyebek mellett abban áll, hogy képes országos szinten láthatóvá tenni tagjai tevékenységét. Ennek egyik példája a mostani kiadványunk, amiben valamennyi tagunk nyári eseményeit meghirdetjük, és terjesztjük a sajtóban. Egyenként a legtöbb művészeti központnak nem volna lehetősége arra, hogy a helyi sajtó mellett az országos médiát is elérje. A finanszírozást ugyan valamennyien maguk teremtik meg egy-egy projekthez, de mivel szoros partnerkapcsolatot tartunk fenn a kulturális minisztériummal és a helyi döntéshozókkal is, képviselni tudjuk őket. Itt nemcsak az anyagi igényeikre gondolok, hanem például az intézmények alkalmazottainak és művészeiknek az érdekvédelmére is. Fontosnak tartjuk, hogy a központok munkatársai továbbképzésben vehessenek részt, és erőfeszítéseket teszünk arra is, hogy létrejöjjön egy általános tarifarendszer, ami tisztességes honoráriumot biztosít a művészek számára az általuk létrehozott alkotásokért. Találkozókat szervezünk a más központokban dolgozó kollégák számára, lehetőséget nyújtva, hogy eszmecserét folytathassanak, bizonyos kérdésekben együtt gondolkodjanak, és nemcsak hazai, de nemzetközi szinten is. Minden központ önállóan, saját elképzeléseit követve dolgozik, de igyekszünk elősegíteni, hogy megismerjék egymás tevékenységét, egymás kiállításait, művészeit. Nagyon szeretnénk fejleszteni a nemzetközi együttműködést is, és ennek érdekében most az európai partnerekkel közös struktúra kialakításán dolgozunk. Kitágulnának a lehetőségek a rezidensek, kiállítások cseréjére, egymás munkájának megismerésére. Ebben nagyon szívesen vennénk magyar partnerek részvételét is, de pillanatnyilag sajnos nincs magyar kapcsolatunk.

A Plein Soleil júniustól szeptemberig tartó, régiók szerint bemutatott programjában több magyar művész neve is feltűnik. Hangay Enikő a Franciaország északi részén fekvő kisvárosban, Douchy-les-Mines-ben egy belga művészeti központ és a Centre Régional de la Photographie Hauts-de-France közösen szervezett kiállításán vesz részt, El-Hassan Rόza és Drozdik Orsolya pedig Mouans-Sartoux-ban, az Espace de l’Art Concret Women on Paper című tárlatára kapott meghívást. A magyar származású francia építész, Yona Friedman Pantinben, míg Martin Szekely dizájner Marseille-ben állít ki.

 

Az illusztrációkat a D.C.A tagintézményeinek programjai közül válogattuk.

Nyitókép: CÉLINE CLÉRON, „ACTÉON”, 2015. © CÉLINE CLÉRON ET CAROLINE SMULDERS, PARIS. PHOTO ALAIN ALQUIER.