A Ludwig Múzeum nem kérkedik sokat saját gyűjteményével, teszi a dolgát, mint egy steril falú kortárs kiállítóközpont, pedig a raktáron óriási értékek lapulnak. A múzeumot alapító kölni Ludwig-házaspár a rendszerváltás kellős közepén küldte át kollekciójának jó másfél száz tételét az akkori Magyarországra, a közelmúlt nyugati trendjeiből igencsak hiányt szenvedő keleti végekre.
A magyar állam hathatós közreműködésével létrejövő új intézmény először ”89-ben, majd a kortárs művészeti múzeummá válásakor ”96-ban, végül pedig a két évvel ezelőtti költözéskor 2005-ben állította ki állandó anyagát. Pontosabban az állandó anyag egy-egy részét. Most a múzeum kipakolt: mindhárom szintet feltöltötte saját raktárainak anyagával – úgy háromszáz darabbal a fél ezres kollekcióból. A legfelső szinten csak kevés átalakítás történt: a válogatás hozzávetőlegesen őrzi a pár hónapja elhunyt igazgatóasszony, Néray Katalin keze nyomát. Itt sorakoznak fel a gyűjtemény legbecsesebb kincsei, a kiváló második világháború utáni amerikai és európai művek: a két kései, de nagyszabású Picasso, Andy Warhol ezüstszínű Elvis-nyomata, Roy Lichtenstein képregény-zománcképe, Robert Rauschenberg selyemfestménye, Chuck Close monumentális hiperrealista portréja, Jean Tinguely mobilszobra, Kaith Hering aranyozott szárnyasoltára, Yoko Ono tisztafehér sakkészlete, Georg Baselitz nyers keresztrefeszítése stb. Belekeverve a régióban párját ritkító anyagba a magyar alkotók büszkélkedhetnek. A Ludwig Múzeum ugyanis az alapításkor kapott és letétbe helyezett másfél száz darabot számláló műtárgyállományát a nagyszabású 1996-os vásárlással és a minden évben megismétlődő, szerény, de állandó szerzeményezéssel jócskán megnövelte. Persze nem a pop-art vagy a német kortárs klasszikusok műveivel, hanem magyar és kelet-európai művészekkel. A kiállítás rendezésében ez misszióként is megfogalmazódik: nemzetközi összefüggések között bemutatni a hazai (és kelet-európai) alkotókat. De a párosítások nem mindig egyértelműek. A Ludwig munkatársai nem a nyilvánvaló művészettörténeti párhuzamokat keresik. A magyar fotórealista festők például az első emeletre száműzettek Malcolm Morley levelezőlapot mímelő vászna vagy Close óriásarcképe mellől. De a gyűjtők érzékeny, asszociációs komponálása sem érhető tetten, ami hangulati egységgé szervezné a teremsorokat. A Ludwig a szigorú, intellektuális, kissé száraz rendszerezés elvét követi. Így kerülhetett Gerhard Richter ”68-as szellemiséget idéző rácsos vászna mellé Gulyás Gyula hordozható utcaköve, Arnulf Rainer halotti maszkja mellé Hajas Tibor húsfestménye, kezdő poénként pedig Picasso Muskétása helyére Tót Endre fehér, picassós hiányképe. De a társítás nem mindig telitalálat: Nádler gépies szirmai nehezen társalognak a pop-art képregényeivel. Az igazi tartalmi-formai egység csak a középső nagyteremben születik meg, az egymás mellé simuló magyar és német újfestők között. Egy szinttel lejjebb már könnyebb a helyzet: a világsztárokat felvonultató harmadik emelethez képest itt szinte csak magyar alkotók találhatók. A kilencvenes évek derekán kialakuló neokonceptuális, antiklasszikus, fiatal „élcsapat” legjobb munkái – a felső szint macho amerikanizmusa után a múzeum női gárdájához igazodva. Hogy csak pár példát említsünk: Benczúr Emese napról napra hímzett türelemmunka-szalagjai, Németh Ilona különböző kárpitokkal bevont, riasztó nőgyógyászati székei, vagy Drozdik Orsolya nőművészeti installációja. A pár régióbeli művésszel megtámogatott hazai mezőnyben csak nyomokban van jelen a festészet – a Ludwig a műfaj képviseletét könnyű szívvel áttestálja a kereskedelmi galériákra. Az izgalmas és szórakoztató művek után az első szint már kissé csalódást okoz: teljes a stiláris kavalkád. Van itt kortárs német terem, organikus magyar válogatás (Forgách Péter videót néző disznójával), konstruktivista egyveleg és hiperrealista „egykor-és-ma”. De a kurátorokat sem irigyeljük, hiszen nehéz egy német csokoládémágnás több évtizeddel ezelőtti gyűjtőszemléletét összehangolni egy mai kortárs művészeti központ globális-lokális tájékozódási pontjaival. A Ludwig maradt az ami: a sznobságot vonzó világsztárok és a keserű trendiség elegye.
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
2007. november 16.–2008. január 27.
