Ha valóban közel akarunk kerülni egy műhöz, vallja a L’Origine des Choses (A dolgok eredete) című kiállítás kurátora, Sébastien Faucon, maga is a szóban forgó gyűjtemény, a francia CNAP munkatársa, akkor nem elég egy rövid pillantást vetni rá, keresni kell a szemmel nem érzékelhető láthatatlant is. Faucon a művész gondolati késztetésének, szándékának és a kivitelezés folyamatának sokféleségét kívánja bemutatni. A címet (L’Origine des choses) egy Vergilius-idézetből merítette: „Boldog, aki ismeri a dolgok eredetét“. Célja megvalósításához igyekezett úgy összeválogatni a kiállításra került műveket, hogy létrejöttük minél szélesebb skálájából merítsen.
Az alkotás forrása vagy ihletője lehet a művészettörténet valamely jelentős szereplője, ahogy ezt Ceal Floyernél vagy Jorge Pedro Núñeznél tapasztalhattuk. Marcel Duchamp ready-made-jének továbbgondolása fedezhető fel a pakisztáni születésű Floyer egyik munkájában, amelynek kézzelfoghatóvá válásához semmi köze a művésznek. Nemcsak hogy nem érintette, de talán nem is látta.
A minimalista, némi misztifikációval fűszerezett konceptuális alkotás, a White, amelynek végső formája a néző képzeletében megjelenő „fehér“ alakjában születik meg, ugyanis nem egy egyéb, mint egy szupermarketben vásárolt, kizárólag fehér színű termékek falra ragasztott számlája. Maga a vásárlás sem a művész, hanem a mindenkori kiállítás szervezőjének feladata.
Núñez 2010-ben készített installációja , a Todo lo que MAM me dio egy különféle tárgyakból összeállított szobor, amelynek részleteiben felidéződnek a huszadik század művészettörtének nagy alakjai, így például a biciklikerékben Duchamp, az ismeretlen célt szolgáló tárgyban, téridomban Tatlin, Pevsner vagy Gabo. A francia Patrick Neu maga készítette kristálypoharainak belülről bekormozott felületén, a miniaturisták aprólékos gesztusaival megrajzolt alakokban Munch, Grünewald és mások közismert műveinek szereplőre ismerünk.
Az angol Susan Collis munkáiban döntő szerepe van a a megfigyelésnek. Földre fektetett szobrának, a She Falls Down-nak (2009) alkotórészei első látásra egy műhely értéktelen hulladékainak tűnnek. Csak közelebbi tanulmányozás teszi lehetővé, hogy felfedezzük, azok valójában értékes anyagok: a szögek, a csavarok ezüstből, aranyból, a fadarabok libanoni cédrusból vannak és apró féldrágaköveket is tartalmaznak. Az eredetileg színésznek készült Olivier Dollingert leginkább az emberi test és a mozgás foglalkoztatja, miközben filmjei szereplőit, akik maguk is különös személyek (hipnotizőr, spiritiszta médium), szokatlan környezetbe helyezi. A kiállításon látható 15 perces videója, a Abstract Telling (2010) egy bűvész – pantomimművésznek a toulouse-i múzeum hét kiválasztott műtárgyáról tapintással érzékelt percepcióját tolmácsolja légies, misztikus mozdulatokkal.
Az emberi test áll Jean-Luc Verna sorozatának középpontjában, amelynek modellje maga a művész. A különböző pozíciókban megörökített tetovált férfitest egyszerre idézi a görög-római szobrokat és a rock világát. Szerepel a magyar származású Nicolas Schöffer két korai rajza (1946-1948), amelyek spontán gesztusokkal, az agy és a kéz „függetlenítésével“, aerográffal készültek. A világot kritikus szemüvegen át figyelő Ernest T. pedig, aki sem eredeti nevét, sem születési évét nem kívánja nyilvánosságra hozni, minimalista, lettrista vagy karikaturisztikus alkotásaiban, kollázsain, festményein, apróhirdetéseiben és szójátékaiban teszi nevetségessé a látókörébe kerülő és arra okot adó jelenségeket, viselkedési formákat, nem kímélve intézményt, kritikust, gyűjtőt, művészt, de még a közönséget sem. Látszólag könnyed, humoros alkotások jellemzik a Berlinben dolgozó cseh Robert Barta műveit is, amelyekből azonban nem hiányzik a mindennapi életünk abszurditásaira rámutató kritika sem. Rosso Corso-ja (2007) egy balesetben deformálódott és Ferrari-vörösre festett, szoborrá átminősített autópálya korlát. Mint figyelmeztetés az elkerülhetetlen végzetre.
CENTRALE for contemporary art (Ville de Bruxelles), június 9-ig.
Cserba Júlia