A roma képzőművészettel foglalkozó KuglerArt Szalon Galéria 2007 óta működik, de csak az elmúlt egy-másfél évben vált professzionális galériává, állandó nyitvatartással, meghatározott koncepcióval, művészkörrel. Kőszegi Edit galériatulajdonossal az átállás tapasztalatait összegeztük.
A műgyűjtés több mint 20 éve jelen van az életedben, a roma gyűjteményen kívűl férjeddel közösen egy klasszikus modern gyűjteményt is felépítettetek, de eredetileg te filmes vagy. Pályádnak ezt a részét feladtad? Dehogy adtam fel. Sokkal inkább úgy tűnik, most a pálya adott fel engem, de azért bízom benne, ez nem végleges. Rendszeresen készítek jelenleg is filmeket, önerőből akár, igyekszem minden adódó lehetőséget kihasználni, de az elmúlt évben a galéria töltötte ki mindennapjaimat. A galériás tevékenység mellett, bevállaltunk havi rendszerességgel egy szalonest programsorozatot, aminek sikerén mi magunk is meglepődtünk. Milyen tematikájú estek voltak ezek? Természetesen kapcsolódnak a galéria programjához annyiban, hogy a roma kultúra sokszínűségét igyekszem bemutatni, a saját művészeink mellé mindig párosítunk valami pluszt, egy meghívott vendéget, egy másik műfajt. Kihelyezett szalonesteket is tartottunk, például amikor a Millenárison, az EU pontban volt roma képzőművészeti kiállításunk, oda Bogdán János Amigón és Bada Mártán kívül, akiket én képviselek, meghívtuk Jónás Tamást és Korniss Mihályt. Az Art Marketen, ahol kiállítóként voltunk jelen, divatbemutatót tartottunk Varga Erikával, a Romani Designnal együtt. Egy teljes éven át folytatódott a szalonest program. Mik a tapasztalatok? Megéri? Úgy érzem valami nagy hiányt pótolnak ezek az estek. Mindig sok látogatónk van, és aminek külön örülök, egyáltalán nem ugyanazok az emberek jönnek el minden alkalommal. A meghirdetett program iránt érdeklődők közül sokan akkor találkoznak először a galériával. Úgy tűnik, az egyes művészeti ágak képviselői nyitottak a friss jelenségek iránt, hiszen amikor a Romani Designt képviselő Varga Erika volt a főszereplőnk, akkor Király Tamás állított be, amikor fotósokat mutattunk be, megjelentek neves fotóművészek. A kisképzős divattervezőknek ebben az évben az volt a feladatuk, hogy a megismerkedjenek a roma kultúrával, a vizsgamunkájukban roma motívumokat használjanak. Mi bemutatkozási lehetőséget biztosítottunk számukra, és jó volt látni, ez milyen sok divattervezőt érdekelt. Pedig egyelőre nem hirdetjük másutt, mint a galéria saját, 500 fős címlistáján, a facebook oldalunkon és a honlapunkon. Igaz erre nagy gondot fordítunk, egységes arculattal, fotókkal, mini filmecskékkel, háromszor is megismetéljük az invitálást, de például a Pesti Estben csak ősztől fogunk megjelenni. Gondolkodtam ezen a lépésen hosszasan, mert például a Balázs Jánosról szóló estünkön több mint százan jelentek meg, és ez mégiscsak egy lakásgaléria, véges befogadóképességgel. A másik oldalon viszont az áll, szeretném egyre szélesebb körben elérni az embereket. Így hát elkezdtünk a házban terjeszkedni: a mellettünk lévő lakásba költözött a Romani Design, a felettünk lévő emeleten műtermek vannak, az egyik már működik, Bogdán János Amigó dolgozik benne, és szeretnék még egy lakást kibérelni, ahová kizárólag kiállításokat képzelek el. Tervekből nincs hiány, ősztől filmklubot indítok, és végre valahára elindulnak a múzeumpedagógia foglalkozásaink.
Ezek szerint nemcsak szigorúan vett képzőművészettel foglalkozik a KuglerArt Szalon Galéria? Vállaltan összművészeti koncepciónk van. Az a célunk a szalonestekkel, ami a galéria tevékenységével, hogy teljes képet adjunk a roma kultúráról. Megszabadítva ezt a ráaggatott kliséktől, sztereotípiáktól – erre nagyon kényes vagyok. Helyzeteket teremtek, amelyek lehetőségeket hordoznak magukban. Talán érthetőbb, ha ezt egy példával világítom meg: a Balázs János estünkön nemcsak az töltött el örömmel, hogy a közönségben fele-fele arányban voltak romák és nem romák, hanem a műgyűjtők közül is itt voltak a legprominensebbek és a kezdők egyaránt. Olyannyira megvalósult az általam vágyott párbeszéd, hogy egy szedresi önkormányzati képviselő elhozta a szomszédját: egy rettenetesen szegény néni, de imádja Balázs Jánost, és hosszasan elbeszélgetett azzal, akinek a legnagyobb Balázs János gyűjteménye van – sok más mellett egyébként – és minden almanachban az egyik legnagyobb magyar műgyűjtőként emlegetik. Azt tartom a legfontosabbnak, hogy amit erről elképzeltem előzetesen, amit meg akartam valósítani, mindaz sikerült. Térjünk vissza a galériához: vannak-e vásárlóitok, s ha igen, mit keresnek? Turisztikailag frekventált helyen vagyunk, a Bazilikával szemben. Talán ezért, mindenesetre a vásárlások ünnepekhez kötődnek. Karácsonykor, húsvétkor rengeteg turista jön fel hozzánk és vásárol, december a csúcspont üzletileg. A magyarok között is érezhető ez a ritmus, gyakori, hogy születésnapokra vesznek műtárgyat, és vannak műgyűjtők, akik gyűjteményt építenek. Mi kelti fel a gyűjtők érdeklődését? Van olyan roma festő, aki már benne van a köztudatban, nem nekem kell megismertetnem a gyűjtőkkel, ilyen például Balázs János. Ő már a másodlagos piacon is jelen van, árveréseken bukkannak fel képei. Rengeteget segített a MNG 2007-es kiállítása, ugyanaz, ami Pekinget is megjárta, vagy a velencei Biennálé roma pavilonja, illetve az ezekhez megjelenő albumok. Többen vannak, akik ennek kapcsán kezdtek el roma képzőművészetet gyűjteni, ők már ránk találtak, mondhatni visszatérő vevőink.
Ezek a gyűjtők kiszemeltek magunknak egy művészt, egy életművet, vagy tematikát gyűjtenek? Úgy kezdődik persze, hogy egy művész felkelti az érdeklődésüket. De nagyon is látszanak tendenciák. Jól körvonalazható kiket keresnek: Balázs János után Oláh Jolán, Omara, Bada Márta és Balogh Balázs András, akiket minden gyűjtő vesz. Rendben, de ők tényleg a roma képzőművészet klasszikusai. A galériádnak azonban van egy olyan törekvése, hogy lehetőséget adjon fiataloknak, igazi kortársaknak is a színtérre való kikerüléshez. Velük mi a helyzet? A fiatalok, mint Bogdán János Amigó vagy Kállay Henrik, teljesen mások. Nem autodidakta művészek, már művészeti iskolákat végeztek, nem roma témákat festenek. Sokkal több közöset fedezek fel bennük a kortárs törekvésekkel, mint bármi mással. A galéria nem szociális segélyezőhely, bár fontos nekem, hogy a művészeim bevételhez jussanak, de pont annyira, mint bármely más galeristának, aki felelősséget vállal az általa képviselt művészekért. A saját ízlésem a döntő, mikor megállapodok valakivel a közös munkáról, én döntöm el, kit és mit vállalok be. Nem állítom, hogy könnyű nekem, de tudom, a többieknek sem. Rengetegen megkeresnek és nem csak romák, olyanok akik a saját stílusúkat hasonlónak érzik vagy ez a világ megmozgatta őket. Hetente 3-4 művész megkeres, s már eldöntöttem, nyitunk mások felé is, mert nem akarom, hogy ez egy karantén legyen.Tárgyalásban vagyok többekkel, őszre talán eldől, kivel tudunk együtt haladni. Mire mondasz igent? Az a fontos, ha meglátom valakinek a munkáját, mennyire érzem nyitottnak, őszintének, megértem-e mit is akart mondani, és mennyire fog meg engem. Ha harmóniában van a saját művével, értem és érzem miért azt és miért úgy festette, és emberileg is megtaláljuk a hangot, akkor jöhet. Megint csak egy példát tudok mondani: amikor Bogdán János Amigó megmutatta az “Anyósomék, amikor megtudták én leszek a vejük” című munkáját (két alak meglehetősen bizalmatlanul méreget valakit, aki nincs is a képen) én rögtön tudtam, ez a fiú az én emberem. Most ezt, hogy mondjam el? Két fekete foltot látsz a képen, két pacnit, de hihetetlenül ott van egy szituáció, egy érzés a képen. A művészkör bővítésén kívül milyen terveid vannak a következő időkre? Fordított pályán mozog a galériám. Úgy indultunk, hogy külföldön kezdtünk megjelenni. Először csak a gyűjteményemet hívták Pekingbe, Londonba, Németországba, ezután vetődött fel bennem a galéria gondolata: Párizsba az Unesco kiállításra már galériaként mentem, ott határoztam el, hogy itthon is belevágok. Még mindig a belföldi építkezés van előtérben, de hosszútávú terveimben szerepel ismét nyitni külföld felé. Folyatjuk a szalonesteket, elkezdjük a múzeumpedagógiai programunkat, részt veszünk novemberben az Art Marketen, galériásként pedig szeretném elérni, hogy kisebb legyen a szakadék a roma festők külföldi és magyar árai között. Kialakult kint egy árszintünk, amit szeretnék itthon is tartani. Azontúl, hogy a filmezés is a vizuális kultura része, személyes életedben volt közöd a festészethez? Jártam persze hosszú évekig rajzszakkörökbe, dekoratőr iskolát is végeztem, de nem akartam festő lenni. Érettségi után a Képcsarnok Vállalatnál dolgoztam, mint kiállításrendező segédmunkás, és az első kiállítás amit rendeztem Dilinkó Gáboré volt 1972-ben. Fogalmam sem volt persze akkor, hogy ő egy roma festő.