Nem lehet nem észrevenni a szándékot és a következetességet a párizsi Jeu de Paume fotótörténeti kiállításaiban, ugyanis az elmúlt két évben sorra ismertetik meg a műfaj iránt érdeklődő közönséget a magyar fotóművészekkel, és külön figyelemre méltó, hogy nemcsak a „nagyokkal” – mint Brassai, Kertész, Capa, Lucien Hervé –, hanem az olyan, kevésbé ismert, de azonos művészi szintet képviselő alkotókkal is, mint Besnyő Éva, Horna Kati, és most Müller Miklós (Nicolás Muller). A Jeu de Paume most vidéken, a Loire-ra néző tours-i kastélyban talált méltó környezetet Müller száznál is több képének bemutatásához. A látogatóknak már a belépéskor feltűnnek az egymás mellé helyezett gyönyörű kiállítási katalógusok, és azokon a franciák számára nehezen ejthető furcsa nevek: Besnyő Éva, Horna Kati, Müller Miklós, André Kertész, Almási Pál, Munkácsi, Brassai…
Az Orosházán 1913-ban született Müller Miklós édesapja ügyvédi hivatását kívánta folytatni, így a szegedi egyetem jogi karára iratkozott be, miközben diákkora nyarait a Viharsarok szegény kubikosai és cselédei körében töltötte. Az akkoriban induló falukutatási mozgalomhoz Müller a fényképezőgépével csatlakozott. Az 1930-ban alakult Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumában olyan barátok vették körül, mint a költő Radnóti Miklós, a grafikus Budai György, vagy a néprajzos Ortutay Gyula. A szegények sorsáért aggódó, társadalmilag elkötelezett fiatalember már első képein is elementáris erővel szemlélteti a legszegényebbek nyomorát, így nem véletlen, hogy a falukutatók mozgalmának, köztük Féja Géza szociográfiáinak is ő lesz az egyik emblematikus dokumentátora. Az 1930-as évek közepén készített alföldi, viharsarki képei – a tours-i kiállításon is nevesített! – magyar szociofotó-iskola legszebb darabjai közé sorolhatók.
A május 31-ig látogatható kiállítás első termében kizárólag magyarországi felvételek láthatók: az éles kontrasztú nyári napsütésben, a sokszor átlósan elhelyezkedő, avantgard hatásokat mutató kompozíciókon fáradt kezeket, elgyötört arcokat, a forróságtól tikkadt aratók és kubikusok monoton sorát láthatjuk.
Kaszafenés. Magyarország, 1935, © Nicolás Muller
Müller a jogi diploma megszerzése után Budapestre költözik, de származása miatt munkalehetőségei megfogyatkoznak és emiatt – mint annyian mások – 1937-ben Párizsba utazik. Ott az ugyancsak a Viharsarokból elszármazott Elkán László segítségével baloldali lapoknál – mint a Mariann Magazin vagy a Regards – kap lehetőséget a fényképezésre. A franciául már jól beszélő Elkán írja a munkásokról szóló cikkeket, a fotókat pedig Müller készíti, de csak rövid ideig, mert a fasizmus erősödése miatt Portugáliába, majd onnan Marokkóba szökik. (A fotós nélkül maradó Elkán László kényszerből maga kezdi készíteni képeit, és így lesz belőle Lucien Hervé néven világhírű fotóművész, de ez már egy másik történet!)
A tours-i kiállítás második termében azokat az 1938-ban készített Müller-fotókat láthatjuk, amelyeket a párizsi szegénynegyedekben és a marseille-i kikötőben készített. A helyszín ugyan más, mint a Viharsarok, de a nélkülözés, a nyomor és szegénység ugyanolyan. Portugáliában szinte napok alatt fogják el, és a Salazar-rezsim azonnal kitoloncolja az országból, ahonnan – ismét csak magyar származású barátai segítségével – Tangerbe menekülhet. Az ott eltöltött közel tíz évről Müller mindig úgy emlékezik meg, mint életének legszebb időszakáról. Marokkó akkoriban különleges státuszt élvezett, ahol Müller szavai szerint – és elég csak a mindenki által ismert Casablanca című filmre emlékeznünk – egyszerre volt béke és háború. A kémek és ellenkémek, csempészek, üzletemberek, színészek és színésznők, fasiszták és humanisták, gazdag mecénások kalandos, mondén világához hozzájárult az izzó afrikai napsütés és a fehérre meszelt házfalak vakító kontrasztja, ami Müller számára a dokumentalista fotóművészet ideális körülményeit jelentette.
Ünnep Tanger-ban. Marokkó, 1942, © Nicolás Muller
Az 1939-47 közötti időszak volt talán életének legtermékenyebb periódusa. Rengeteget utazott az országban és több ezer képet készített, melyekből a spanyol nyelvű lapok rendszeresen publikáltak. Ezekből a munkákból most mintegy 50-60 látható a Jeu de Paume kiállításának harmadik és negyedik termében. Képeinek szépségére Madridban is felfigyeltek és többek, például Ortega y Gasset meghívására Müller a 40-es évek végén egy kiállításra Madridba utazott, majd 1949-ben odaköltözött, és egészen 2000-ben bekövetkezett haláláig ott is élt. Franco uralma alatt eleinte még illegálisan, majd később megrendelésre, kiváló portrékat készített barátairól, és rövid időn belül a spanyol művészeti élet ismert és megbecsült alakjává vált.
Vidéki ház. Madrid, 1950, © Nicolás Muller
Számtalan könyv fényképanyagát készítette el, amelyekben a különböző spanyol vidékek archaikus szépségét, de mindenekelőtt az ott élő embereket fényképezte, még időben ahhoz, hogy a modernizálódó Spanyolország számára megmentse az átépítésre vagy lebontásra ítélt spanyol falvak hangulatát. 68 éves korában visszavonult, és hatalmas hagyatékának gondozását szintén kiváló fotós lányára, Ana Müllerre bízta. A kiállítás vetítőtermében Müller Miklós egy 21 perces, részben a Magyar Televízió által készített dokumentumfilmben hibátlan és választékos magyar nyelven beszél életéről, amit az idelátogatók francia aláírással élvezhetnek.
Végezetül még egy, egyáltalán nem elhanyagolható „apróság”: a Müller-kiállítás kitűnő albumának címlapján Radnóti Miklós és Fanni egyik legszebb közös fényképe látható.