A kortárs galériák többsége a fiatal generáció művészeinek „megcsinálását” vállalta fel és működése kulcsát a külföldi vásárokon való részvételben látja. Anélkül, hogy megkérdejeleznénk ennek az útnak az érvényességét, érdemes tágabban nézni a szcénát, és kitérni azokra is, akik másik ösvényen járnak. A Pannónia utcában működő Memoart lakásgaléria tulajdonosa Mészáros Zsófi például ilyen.
Hogyan kezdődött az életedben a galériázás? Sokáig tanítottam a Lauder iskolában, előtte pedig a Borsod megyei Tardon. ( A Matyodesign révén, amit a lányaim alapítottak, lehet most többet hallani erről a településről.) 1978-ban elhatároztuk férjemmel, Váczi Tamás jazz zenész, zenekritikus-zenetanárral, hogy elmegyünk a belterjes budapesti művészvilágból. Nem rögtön falura költöztünk, először romantikus disszidálási kísérletekbe fogtunk, aminek a vége néhány nap börtön lett Ljubjanában. 20 évesek voltunk, én ráadásul terhes az első gyerekemmel, kalandos volt. Amikor hazajöttünk szembesülnünk kellett a ténnyel, hogy 5 évig sehova sem utazhatunk. De az érzés, hogy nem akarjuk mindig ugyanazokat az arcokat látni, megmaradt, ezért szisztematikusan elkezdtünk vidéken lehetőségeket keresgélni. Fontos szempontjaink voltak: kis faluba vágytunk, patakkal, és legyenek dombok is a közelben. Talán azért választottuk Tardot, mert az első ember, akivel találkoztunk a faluban, a harangozó volt, aki beengedett minket a templomba, és amikor Tamás az orgonán Bachot játszott, eldöntöttük, hogy ott maradunk. 5 évig tanítottunk a helyi iskolában, de amikor a saját gyerekünk iskolaköteles lett, visszajöttünk Budapestre. Összesen 10 évet töltöttem – kisebb-nagyobb megszakításokkal – otthon az 5 gyerekemmel, aztán elkezdtem a Lauderben magyart és rajzot tanítani. És hogy lett ebből galéria? Édesapám Mészáros Dezső szobrászművész volt, édesanyám Jékely Márta szintén képzőművész. Gondolkoztam én is a művészpályán, de „nagy fák árnyékában nehéz megnőni”, és az apám egy rendkívül domináns ember volt, fantasztikus energiákkal, mellette szobrásznak lenni nem lehetett. Szegény anyámnak se sikerült, pedig Ferenczy Béni kedvenc tanítványai közé tartozott. Művészek között nőttem fel, művészházban laktunk a Máglya közben, ott lakott Segesdi György, Würtz, Kokas, Swierkiewitz… A galéria léte apámnak, valamint ennek a közegnek a hiányára vezethető vissza. Azt a gyerekkori élményt próbáltam reprodukálni, hogy mindig születik a környezetemben egy műalkotás. Apám halála után ez nagyon hiányzott nekem.
Mikor nyitott meg a Memoart? 2006-ban a Balassi Bálint utcában egy második emeleti, kicsi, de gyönyörűséges dunai panorámás lakásban. Bérlemény volt, amit egy ponton visszavett a tulajdonosa, ez tulajdonképpen egybeesett a válsággal. Most a Pannónia utcában működik a galéria, abban a lakásban, ahol lakom. Milyen tervekkel vágtál neki a professzionális galériás létnek? A mai viszonyok között én nem mertem vállalni – megjegyzem, ezt szerintem felelősséggel még mindig senki nem ígérheti Magyarországon –, hogy egy művésszel kizárólagos szerződést kössek. Koncepcióm, vágyam, elképzelésem természetesen volt és van. Egy Bécsben élő barátnőmmel kezdtem, aki gyűjtő is egyben, de ő családi okok miatt hamar kiszállt. Sok tervezetet írtunk, rengeteg szöveget gyártottunk a működésünkről, visszagondolva kicsit kacagtató is, milyen komolyan vettük magunkat. Fontosnak tartottuk, legyen egy vezérfonalunk, irányelvek, amelyek mentén haladhatunk. Arra készültünk, hogy a galériás tevékenység mellett majd tanácsadóként is segítjük különböző gyűjtemények kialakítását. Ebből nem sok valósult meg. Harmincvalahány gyűjtemény épült az elmúlt évtizedekben, de egyik sem a mi közreműködésünkkel. Szerintem rosszabbul jártak. A galériámban nálam idősebb vagy velem egykorú művészeket képviselek, akik közül többüket kamaszkorom óta ismerem. Nyilván nem kell sokat ragoznom, hogy mindent elkövetek az érdekükben, de megélhetésüket nem vállalhatom fel teljes egészében. Komoly eredménynek tartom például, hogy Kelemen Károlynak végre reprezentatív kiállítása volt most nyár elején az Ernst Múzeumban. Mint ahogy az is, hogy Rónai Éva Magyarok bejövetele Franciaországba című gobelinje látható a Műcsarnokban, a “Mi a magyar?” kiállításon…
Mi jellemzi azt a művészetet, amit te tiszta szívvel felvállalsz? A Memoart művészeiben ott van az a „svung”. Száz százalékig biztos vagyok abban, művészetük, legalábbis bizonyos műveik, nagyon komolyan benne lesznek a művészettörténetben. Remélem, van annyi ösztönös kvalitásérzékem, hogy megérzem, mi a maradandó érték a művészetben. A fő tanácsadóm az egyik művészem, Kelemen Károly, vele általában átbeszélem a dolgokat. És aminek még nagyon örülök, a művészeim becsülik is egymást. Többen közülük (Vető János, Méhes Lóránt) együtt dolgoztak a hetvenes években a Kelemen Károly és Simon Zsuzsa által vezetett Rabinext Stúdióban. Édesapám kategorizálta úgy a művészeket, hogy van benne illetve nincs benne svung. És bennük, mindben van. A kortárs galériák többsége előbb-utóbb megcéloz egy-egy külföldi vásárt. Neked szerepel ilyesmi a terveid között? Említettem, mennyi tervezetet írtunk a galéria nyitásakor, ezekben szerepeltek külföldi kapcsolatépítések is. Nem tettem le róla. Az elmúlt 6 évben egyszer sem voltam külföldi vásáron, és egyszer sem kértem állami támogatást semmihez. A Visitors program keretében jártak nálam vásárigazgatók, biztattak is, de az én galériám nem tudja kitermelni egy vásár költségét. Daniel Hug, akinek Kelemen preparált absztrakt képei nagyon tetszettek, kérdezte az árakat és nagyon elhűlt. Az 500 ezer forintos összegre azt mondta, nem lehet ilyen alacsony. Nagy a különbség a magyar és a külföldi árszint között. Az, hogy nem utazom, időnként következményekkel jár, meg kellett tanulnom rugalmasnak lenni ebben a helyzetben. Csáky Marianne például átment az Indához, mert velük kijut külföldre. Szilágyi Lenkével olyan egyezséget kötöttünk, hogy bizonyos képei csak nálam vannak. Mi az, amit te is meg tudsz tenni a művészeidért? Kiállításokat szervezek nekik és kapcsolatokat építek köréjük. 2008, a válság beköszönte óta nehezebb a helyzet. A törzsközönségünk kitart mellettünk, a kemény mag: barátok, művészettörténészek, gyűjtők, minden kiállításunkat megnézik, már arra is gondoltam, létrehozom a Memoart Galéria baráti körét. Szakmailag úgy érzem, sikerült kivívni egy rangot ennek a galériának, pontosan a művészei ( Kelemen Károly, Elekes Károly, Vető János, Méhes Lóránt, Szilágyi Lenke, Rónai Éva, Hámos Gusztáv) által. Sok olyan embert tudnék felsorolni, akiknek ha lenne pénzük, bevásárolnának nálam. Ez egy értelmiségi galéria. Abban az amerikai modellben, amikor sok pénz invesztálásával „megcsinálnak” egy művészt, hogy aztán amikor már van neve, majd veszik mint a cukrot, na ebben én nem hiszek. Mert egy mű vagy szól valamiről, megborzongsz, ha ránézel, valamitől nagyon fontos a számodra, vagy bármennyi pénzt bele lehet ölni, akkor se lesz nagy művészet. És azért ez kiderül. Föl lehet fújni bármit, de az unokádnak nem lesz érték, az biztos. Saját magángyűjteményt is építesz a galéria tevékenysége mellett? Én is gyűjtők, picikét. Általában saját művészeimtől vettem egy-egy nekem kedves művet, vagy amikor megtehettem, Pierre Székelyt, Kádár Bélát. Amióta átköltöztem ide a Pannónia utcába, és itt van a galéria, ahol lakom, nem szeretem kitenni őket. Képi élménynek elég most az aktuális kiállítás, csak néhány számomra igen fontos mű van a szobák falán. Gyerekeim közül ketten is elkezdtek gyűjteni, az külön jó érzés nekem, ha olyan mű kerül hozzájuk, amit magam is nagyon fontosnak tartok, és tudom, az unokám vagy a dédunokám szemét is fogja gyönyörködtetni.