Fiatal Kortárs Állásfoglalások. Pécsett másodjára rendezték meg – egy szebb napokat látott bábszínházban – a fiatal művészgeneráció ambiciózus kortárs seregszemléjét.

– Mert egy kis taknyos vagy – mondom kifejezetten elítélhető módon, Pécsre indulás előtt a villamoson egy fiúnak, akit ez pont nem érdekel.

A zenét nem halkítja le, viszont a vele utazó, barna szemét meregető tinilány kedvéért böffenve mégis visszavág: miért, te hány éves vagy?

Éppen kétszer annyi, mint ő.

A magabiztossága, amellyel a véleményét egy adott ponton minden különösebb teketória nélkül, fénylő matéria formájában fogja elém köpni a padlóra, ha nem vigyázok, megfelel a várakozásoknak. Mert a fiatal: nyers és határozott, lájkol és zenél, a Wikipédiára hivatkozik és letűnt kor erkölcsi és vallási útmutatójának titulálja a Tízparancsolatot például. Valahogy nem igazán érti, hogy a berlini falat már nem kell többé leküzdeni, hiszen nincs, megszűnt, mégis falmászó fogásokat szerel egy darabjára, és elszántan belekapaszkodik abba a múltba, amiről fantasztikus sztorikat hallott, de meg nem tapasztalta.

Világra tüsszenti a spanyolviaszt; harcos lázadására és egyben l’art pour l’art ideáira, különbejáratú identitásaira jelen esetben Győrffy László öregkori önarcképe, egy rút, kopasz, félmeztelen vénember vicsorog a pécsi kiállítótérben. Feladja a leckét nemcsak azzal kapcsolatban, hogy mi a fiatal, hanem hogy hol is a helye tulajdonképpen. Mibe szólhat bele, és mibe nem, szóljon-e, ha épp rájön, vagy inkább maradjon magának.

A pécsi bábszínház egykori épületében a dráma több szinten átélhető. Egyrészt az ominózus Wikipédiára hivatkozás vagy a Tízparancsolat bagatellizálása bántó felületességre utal (ami azonban lassan közmegegyezés szerint is egy generáció sajátja), ugyanakkor pont ennél a két alkotásnál igazolódik vissza az installáción keresztül a problémafelvetés értelmetlensége. A terembe lépéskor Ludman Éva és Süli-Zakar Szabolcs videója helyett egy lejárt DVD szignálja vetül a falra, Makra Zoltán 10 parancsolat című totemoszlopa pedig egyszerűen nem fér be a neki szánt térbe: megdől – és ezzel a téma el is van intézve.

Másrészt érződik egy valós problémakör feldolgozásának igénye, és igazán megrendítőnek vagy igazán könnyednek is tűnhetnek számunkra a válaszok, amiket a FIKA pályázati felhívásában is megfogalmazott kihívások csikartak ki a fiatal művészekből.

Ki a fiatal? A kiírás szerint 0–35 éves korig bárki, ez elég széles merítés, ha az eltérő korosztályok eltérő preferenciáira gondolunk (feleselő srác kontra néni-jómagam). Ám a kiállított művekből éppen hogy az alkotók életkorát nehéz megsaccolni, és amikor kiderül, néha meglepő az eltérés a feltételezett és a valós szám között. Ez talán azt jelenti, hogy felcserélődtek bizonyos generációs álláspontok, vagy esetleg, hogy a 35 év alattiak (a kiállítók életkorát pontosítva nagyjából 22 és 35 év közöttiek) egy nagy, heterogén blokkot alkotnak, és kollektív tapasztalásuk egy komplex és erős – vagy megkérdőjelezhető? – kiállás közös nevezője lehet.

A lecsupaszított falak között bolyongva lassan bomlik ki a teljes igazság, amiről a tárlatot megnyitó Girán János, a pécsi Tisztségviselői Kabinet vezetője becsületesen bevallotta, hogy különösebben nem tudott vele mit kezdeni.

Pedig könnyen kitalálhatta volna, hogy ezek a fiatalok itt a félhomályban tudnak helyesen írni, és megtanulták, mi a zagytározó. Kapiskálják pozíciójukat a térképen, kikérik maguknak, hogy valami egyszerűen elérhetetlen legyen, aggódnak a párbeszéd nyomasztó hiánya miatt. Jól ismerik a munkanélküliséget is – a 29 éves Kusnyár Eveline rajzszögekkel gondosan kivarrt kanapéja lehangoló egy pamlag, kényelmetlen, kerülgetni való tényállás sok-sok nappali közepén (Próbáltad már?). Nem foglalkoznak viszont túl sokat a fenntartható fejlődéssel, és érzékenyen érintik őket a nemzetközi kontextusok.

Borsos Lőrincék 4 egyperces csendje, aminek zenei aláfestéséül a szomszédban a gárdista egyenruhában menetelő barbie-k „bakancsának” brutális csattogása szolgál (Kállai András: Menetelő Barbik – a Barbie-baba hoppáré szituációk című sorozatból), mintha a magyar parlamenti pártok összefogásának valószínűségét latolgatná. A végeredményre hiába is várva, Szalay Péter inkább fog egy kokárdát, saját csupasz bőrére tűzi, mintha egyedül ez lenne biztos. Visszaveszi rá hétköznapi, feliratos pólóját, és csak mi tudjuk, hogy mi az ábra (15).

Az internetes területi korlátozásokra reflektál Paul Mutant gagje (This Painting is Not Available In Your Country), a megnézhetetlen festmény, ami címével ellentétben számtalan határt lépett át éppen az internet segítségével. Lokálisabb értelme van egy másik, szikár mondatnak a szatmárnémeti születésű Vályi Péter filctollából (?), szinte félvállról löki oda: „Az ország határai az ország határain belül vannak” (Leállósáv). Dezső Tamás fotósorozatának, a „félszeg kelet-európaiságot” egy helyütt posztertapéta sarkával a háttérben demonstráló Itt, bárholnak viszont frenetikus ellenpontjaként is értelmezhető az Ívandcandie nevű formáció teljesen esetlegesnek tűnő és meghökkentő őrülete. Vad színekben és idióta képzeletbeli történetekben tobzódó képeslapkollekcióról van szó, a címe Greetings from the Wonderland. A hol kollázsszerű, hol turistaképekre hajazó kompozíciók közül nem is egy igen lényegretörően reagál „az általános kiábrándultság és a gyorsan kopó körömlakkok” problematikájára. A rózsaszínű, talált csecsebecsék egyáltalán nem csinálnak gondot holmi határokból, generációs vagy nemzeti sorsból, kinyitják a világot, és végre mindenki elmosolyodhat, hovatovább röhöghet egy jót.

Hogy a felszabadult hangulat maradjon, érdemes egy kicsit focizni az egyik eldugott teremben a PR-group világjáró szivárványos labdájával (Rainbow Tours) – többen élvezettel vetették rá magukat a lehetőségre – vagy kiszabadulni a nyári estébe, és lazán elvegyülni a vadonatúj, tiszta utcákon korzózó, fagylaltozó tömegben.

Hogy a kabinetvezető nem érti, megértem: Pécs ragyogó fehér terein és napsütötte házai között sokkal inkább a már meglévő dolgok feletti örömre, és nem a kiállításban felvetett hiányosságok miatti kesergésre vágyik annyi viszontagság után. A Fiatal Kortárs Állásfoglalások idővel (az előzőről itt olvashat) talán kevésbé lesznek nyugtalanítók – ha a kezdeményezés továbbra is megáll a lábán, már csak annyi a dolgunk, hogy kétévente megnézzük, változott-e valami.

A katalógus itt nézhető meg.

Bóbita Bábszínház régi épülete (Pécs, Mária utca 18.)
2011. 5. 21. – 2011. 6. 19.