Idén nyáron végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem (MKE) Intermédia szakán. Fotónaplóját nyolc éve vezeti, munkái számos kiállításon szerepeltek: legutóbb az Ericsson Galériában volt látható Where did you come from – Avagy, hogyan élem túl külföldön című projektje. Egyelőre, szerencsés módon elkerülte a posztdiploma-depresszió, és éppen egy rezidencia program keretein belül kutatja az angliai kanális-rendszer titkait. Aktuális projektjeiről, egy hosszan elhúzódó betegség művészi vonatkozásairól, illetve a honvágyról faggattuk a jelenleg Olaszországban élő Mihályi Barbarát.
aP: Igaz, hogy mostanság egy birminghami hajón lehet téged megtalálni?
Mihályi Barbara (M.B.): Igen, éppen egy artist residency-n vagyok, amit Effy Harle szervezett nekem, aki az egész projekt menedzsere és kurátora. Az itt töltött egy hónap alatt kell létrehoznom egy önálló kiállítást, ami augusztus 4-én nyílik meg, itt, a Centrala Gallery-ben. Mivel nem meglévő munkákat fogok használni, hanem itt kell dolgoznom, ezért ez az egy hónap nagyon intenzív munkával telik: vlogokat készítek a rezidencia létről és a kutatásomról (ennek részleteiről itt: első rész, második rész, harmadik rész) , aminek az alapja az egész Angliát behálózó mesterséges kanális-rendszer. Ezt a 18. század közepén kezdték el építeni, mivel rájöttek, hogy a nehéz, illetve törékeny tárgyakat biztonságosabban és könnyebben tudják így szállítani, mint az utakon. A videók mellett fotók is lesznek a kiállításon, amiket olyan emberekről készítek, akik valamilyen módon kapcsolódnak a csatornákhoz: vagy hajón élnek ők is, vagy közel a vízhez, vagy éppen a munkájuk miatt kötődnek hozzá. Tehát személyes sztorikon keresztül fogom bemutatni a kanális-rendszer szerepét, ami egyébként mára már szinte csak mint szabadidős helyszín funkcionál, tehát bárok vannak a csatornák környéken, vagy éppen bérelt hajókkal lehet közlekedni rajtuk, akár egész hétvégén.
aP: A Láthatatlan betegségem című diplomamunkádban viszont, amely még augusztus 20-ig megtekinthető a Best of Diploma kiállításon a Barcsay Teremben, valami egészen más témával foglalkoztál.
M.B.: Eredetileg valami teljesen mást akartam csinálni ott is, viszont eljött egy pont, amikor az egészségi állapotom olyan rossz volt, hogy úgy döntöttem, muszáj ezzel, vagyis a saját testemmel foglalkoznom. Nagyon féltem, hogy komolyabb lesz a betegségem (vastagbélgyulladás – a szerk.), és hogy egyáltalán nem tudok majd meggyógyulni.
Hullámzó az egész még mindig, vannak jobb és rosszabb napok is, de akkoriban rengeteg kiborulásom volt. Aztán egy idő után rájöttem, hogy a stressz, a betegségtudat és az ettől való rettegés csak még inkább ront a helyzeten. Ezután inkább arra koncentráltam, hogy ezt az érzést hogyan tudom megérteni,vizuálisan megfogalmazni, majd ezt követően megpróbáltam magam kvázi a művészettel gyógyítani.
Másfél évvel ezelőtt elkezdtem az egészséges vastagbelemet megfesteni minden nap, így próbáltam szuggerálni a saját testemet. Ez pozitív gondolatokkal töltött fel, és egy idő után még tudatosabban figyeltem saját magamra. Elkezdtem futni, úszni, jógázni, megtanultam egészségesen főzni, vagyis a mindennapjaim során arra koncentráltam, hogy meggyógyuljak.
aP: Milyen visszajelzéseket kaptál a projektre?
M.B.: Általában nem nagyon szeretnek az emberek a betegségekről beszélni, mert kínosnak érzik, a vastagbélgyulladás meg pláne tabu, mert olyan betegség, amely az emésztéssel és minden ilyesmivel kapcsolatos. De én úgy éreztem, hogy erre igenis szükség van, mert az, hogy beszélsz róla, megoszthatod másokkal, tanácsot adsz és fogadsz, az nagyon is sokat tud segíteni. Bárki, aki emésztési problémával, vagy akár testképzavarral küzd, mint ahogy én is, az tud ehhez kapcsolódni. A visszajelzések nagyon meglepőek voltak, ugyanis sokkal többen írtak nekem ezzel kapcsolatban, mint vártam, ismerősök és idegenek egyaránt. Nem csak hasonló problémákkal küzdők, de többek között Crohn-betegek, anorexiások, szívbetegek, gluténérzékenyek is magukra ismertek a sorozatban. Az derült ki számomra, hogy mindenkinek van valamilyen betegsége vagy problémája, nincsen olyan, hogy teljesen egészséges ember.
aP: Milyen elemekből áll a diplomamunkád?
M.B.: A diplomamunka három részből áll: a fotókból, a szövegből, és gyakorlatilag a saját jelenlétemből. Ez azt jelenti, hogy amikor a védésen elmeséltem a munkát, és én magam felolvastam a szöveget, az is szerves része a munkának, az tehát, ahogyan most szerepel a Best of Diploma című kiállításon, az nem a teljes alkotás. A képek, bár beállított fotók, mind-mind teljesen őszinte kitárulkozást jelentenek a részemről, mint ahogyan az eddigi munkáim során is fontosnak tartottam, hogy a képeknek kvázi dokumentarista jellegük legyen. Remélem, hogy mielőtt még bezár a kiállítás, haza tudok menni, hogy még egyszer felolvashassam a szöveget.
aP: Hogyan ragadtál Olaszországban?
M.B.: Erasmussal mentem először Olaszországba 2015 elején, és a Macerataban eltöltött fél év alatt ismertem meg a barátomat. Részben miatta, de részben amiatt is, hogy a betegségem ott elkezdett javulni, úgy döntöttem, hogy odaköltözöm. Szerencsére az intermédia szakon mindenki nagyon segítőkész volt, és hozzájárultak, hogy az egyetemen hátralévő féléveimet így is el tudjam végezni. Később eltöltöttem még egy szemesztert Velencében, az ottani képzőművészeti egyetemen is. Eközben munkát is szereztem Olaszországban, egy maszkmester-szobrászművésznek kezdtem el dolgozni.
aP: Milyen feladataid vannak a vele való munka során?
M.B.: Valter Adamo Casotto egy make up artist, aki szilikonból készít szobrokat. Dolgozott például a Trónok harcában és a Harry Potterben, illetve most volt kiállítása Velencében is, amelynek a trailerét én készítettem. Már több mint egy éve dolgozom vele, a munkásságáról készítek dokumentumfilmet, ami elég hosszadalmas és komplex munka, és egyelőre nem tudom, hogy mikor fogom úgy érezni, hogy teljesen elkészült.
aP: Legutóbbi budapesti kiállításod, a Where did you come from – Avagy, hogyan élem túl külföldön is azzal a problémával foglalkozott, hogy milyen fiatalon külföldön élni. Miként látod azóta a kérdést, változott valamennyit a helyzet az akkori érzéseidhez képest?
M.B.: Ekkoriban már több, mint fél éve éltem Olaszországban, vagyis elmúltak a mézeshetek, amikor még minden új és csodás, amikor a rengeteg új impulzus teljesen leköt. Ez nagyon intenzív állapot, ami azonban egy idő után lecsillapodik, és amikor ez nálam is megtörtént, akkor elkezdett egy csomó minden hiányozni otthonról. Nehéz volt egyáltalán megértenem, hogy miért vagyok rosszkedvű, honnan és miért keletkezik bennem feszültség, amikor a helyet, ahol élek, alapvetően nagyon is szeretem. Rengeteg dilemma volt bennem a külföldi léttel kapcsolatban, és úgy éreztem, hogy ezeket nem tudom senkivel sem igazán megbeszélni. Egy idő után viszont realizáltam, hogy sok barátom él, tanul, dolgozik külföldön, akik valószínűleg hasonló dolgokon mehetnek keresztül, ezért úgy döntöttem, hogy felkutatom őket. Feladtam egy hirdetést a Facebookon, hogy olyan embereket keresek, akik több mint fél éve élnek már külföldön, majd Skype-on interjúztam velük, illetve mindenkiről készítettem egy portét is. A tanulság az volt, hogy egyáltalán nem vagyok egyedül ezekkel az érzésekkel: a világ különböző pontjain a barátaim pontosan ugyanilyen dilemmákról számoltak be. Az egész végül kicsit olyan lett, mint egy terápia: mindannyian segítettünk egymásnak, attól függetlenül is, hogy épp ki melyik fázisát élte meg ennek az alapvetően nagyon hullámzó érzésnek.
aP: Hogyan látod jelenleg a pályakezdő művészek helyzetét, milyen lehetőségei vannak egy frissen végzett képzőművésznek itthon és külföldön?
M.B.: Őszintén szólva, én igazából otthon annyira nem is próbálkoztam intenzíven munkát keresni. Mivel Magyarországon nagyon kevés a pénz művészetre, nagyon kevesen tudnak főállásban ezzel foglalkozni. Inkább az van, hogy van egy másik meló, és amellett lehet valamit csinálni, vagy éppen nagyon a periférián lehet csak mozogni. Ettől függetlenül viszont nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy egyszer majd megint otthon éljek, sőt jelenleg is van otthoni projektem. Hernáth Csabával (többek között az Ultra és a Menjek/Maradjak című alkotások operatőre és vágója – a szerk.) dolgozunk a Veteránfilm című dokumentumfilmen. A második világháború két pilótájáról szól, akik az életükről mesélnek. Persze ehhez nincsen túl sok eredeti felvétel, ezért ezeket animációk helyettesítik, amiket én készítek. Tehát továbbra is vannak magyar kötődéseim és munkáim, és egyáltalán nem is szeretném ezeket a szálakat a jövőben sem teljesen elvágni.
A cikk nyitóképe: Nature (Self Portraits sorozat)
