Idén februárban azt írtuk, a kasseli documenta az előre menekülést választotta, amikor a jakartai ruangrupa csoportot kérte föl, hogy a következő, 2022-es kiadás kurátora legyen. Így, csoportként. Az anyagi gondokkal és közéleti botrányokkal véget ért előző, 2017-es kiadás után nem a „tutit” keresték tehát, nem egy világszerte bejáratott, kockázatmentes nevet. Sokakat meg is lephetett, hogy azt a kilenc tagú művész-aktivista csoportot választották, amelynek tagjai sokfelől érkeztek: képzőművész, újságíró, építész, politológus éppen úgy van köztük, mint tervezőgrafikus, vagy a street art felől jövő alkotó.

Pedig aki ismeri, mit jelent a ruangrupa a hazai, vagyis jakartai színtéren, már jobban értheti a döntés mögötteseit. A ruangrupa a hazai pályán számos projektet hozott tető alá és kiterjedt struktúrát működtet: létrehoztak közösségi színtereket, iskolát, vállalkozást, rádiót, könyvtárat, zenei fesztivált is. Mindig az adott helyzetre reagálva, az adott igények és lehetőségek pontos felmérésével.

A 2000-ben, nem sokkal a Suharto-rezsim bukása után alakult ruangrupa civil szervezet, de vannak üzleti aktivitások is az ernyője alatt. Erőforrás-megosztásban és közösségiségben gondolkodnak, de nem utasítják el a kapitalista struktúrákat sem. 2015 és -18 között más csoportokkal és kezdeményezésekkel együtt létrehozták a Gudang Sarinah Ekosistem nevű komplexumot, amely sok különféle aktivitásnak nyújtott teret. A kollaboráció lételemük, több nagy nemzetközi művészi projektekben vettek már részt, és dolgoztak az Isztambuli Biennálétól a párizsi Pompidou Központig a képzőművészeti élet számos fontos helyszínén is. Legutóbbi projektjük 2018-ból a jakartai GUDSKUL nevű iskola, amely az egyenlőség, a megosztás, a szolidaritás és a barátság jegyében működik.

Farid Rakun, a csoport tagja a Dot.To.Dot vizitorprogram keretében tartózkodott Budapesten, ezt a programot az IMPEX és az OFF-Biennále Budapest szervezik. Számos intézményt és helyet keresett föl, belefért idejébe az is, hogy a Jurányi Inkubátor Házban megismerje a jövő évi OFF-Biennále projektjeit és előadást tartson az OSA Centrális Galériában a ruangrupa működéséről.

A pályáját építészként kezdő Farid Rakun prezentációjából kiderült az is, hogy az a bizonyos Lumbung munkacímű koncepció, amelyet a documentára alkottak meg, nagyon erősen a saját, jakartai praxisukban gyökerezik. A lumbung egy épülettípus, rizshodálynak, vagy rizsraktárnak fordíthatnánk. Ez az egyszerű épület, ahol a termés-fölösleget tárolják, minden rizsföldön előfordul az indonéz szigetcsoporton. A lumbung persze szimbólum, az erőforrás, a közös tartalék, a közös jövő záloga valamiképp, s a ruangrupa felfogásában Európa legfontosabb kortárs művészeti eseménye, a documenta is mint közös erőforrás jelenik meg. Hogy ebből mi következik a 2022-es programra nézve, az még rejtély, Farid Rakunnak és kollégáinak is. Mindenesetre, amikor a csoport alapértékeiről volt szó, kivetített egy rajzot, a falra írták, milyen fogalmak fontosak számukra, amikor a kasseli documentán gondolkodnak. Ezek szerepeltek ott: humor, nagylelkűség, kiváncsiság, függetlenség, önellátás, helyi aktivitás. Farid Rakunnal (aki amúgy jobban szereti kisbetűvel írni a nevét, akár maga a csoport: farid rakun) a Kiadó nevű pesti helyen találkoztunk.

aP: Előadásában sok olyasmi is elhangzott a ruangrupa gyakorlatáról, amit nem könnyű elképzelni a documenta kontextusában. Európa legnagyobb kortárs művészeti eseményéről beszélünk. És ön azt mondta, megpróbálnák megváltoztatni a gazdasági rendszerét, „ökoszisztémáját”. Hogyan fog kinézni a documenta a ruangrupa kurátori munkája nyomán?

Farid Rakun (FR): A dolog kimenetele olyasmi, amit egyelőre nem ismerünk. Merthogy minden még csak most alakul. Amit el tudok mondani, az a Lumbung koncepció jelentése, és amit a megosztásról gondolunk. Beleértve azt is, ami az egész esemény jelentése. A helyzet az, hogy legtöbbször alapvetően lokálisan gondolkodunk. Ezért aztán Kassel nagyon fontos nekünk, de egyelőre nincs válaszunk arra, mit kezdünk majd vele, hiszen most kezdjük csak megismerni a várost. Amit általában csinálunk az az, hogy nyitunk egy helyet. A hely lesz a kurátori módszer, ami persze vitatható gyakorlat, különösen, ha klasszikusan képzett kurátorokkal beszél az ember, de mi mégis ezt a gyakorlatot folytatjuk. Hely, ahol emberekkel találkozhatunk, vendégül láthatjuk őket, beszélhetünk velük, miközben beágyazódunk a városba, ez lesz a fontos számunkra, és ez befolyásolja majd, mi lesz a végeredmény. Megpróbálunk baráti hálózatokat kialakítani és együtt kitalálni, hogy milyen új módszerek kínálkoznak arra, hogy közösen csináljunk valamit, ami művészet. Nem feltétlenül objektiválódott műalkotások jelentik a célt, sokkal inkább a folyamat, az ökoszisztéma kialakítása, ahol újrapozicionálódik a művész és a kurátor is, ahol elgondolkodunk arról, hogy mit jelent egy intézmény létrehozása. A tartalom természetesen fontos, de automatikusan keletkezik ezekből az aktivitásokból, ez része a dolognak. Például, az emberek itt, Budapesten már eleve is foglalkoznak bizonyos tartalmakkal, de az, hogy itt bármilyen iniciatíva mennyire lesz tartós, fönntartható, az leginkább a bennük megfogalmazódó ideológiához kapcsolódik. Azok az intézmények, amelyeket ismerünk, egy ideológiai elképzelésre alapulnak, arra, hogy miként látják magukat a társadalomban és erre épül minden, ez határozza meg a működésüket, tevékenységüket. Ránk az jellemző, hogy mi nem tudjuk, miként kell a dolgokat az európai módszereknek megfelelően csinálni. Mert egyszerűen nem ezt tapasztaltuk meg. Viszont, ahogy tegnap is említettem, mindenki számára egyre inkább látszik, hogy a régi gyakorlatok unalmasak. Látszanak ennek a határai.

Úgy fogalmazott, hogy „nem embernek való” egy olyan hatalmas kiállítás befogadása, mint amekkora a documenta. Befogadhatatlan. Kissé provokatív megjegyzés volt, bár mindannyian ismerjük, milyen az, amikor egy hatalmas eseményt, kiállítást, biennálét szinte megnézni sem tudunk. Három nap sem elég arra, hogy bejárjuk, és akkor még az elmélyülésről és megértésről szó sincs. De, ha jól értem, a ruangrupa egész gyakorlata szakít azzal a kurátori szereppel, amely a válogatást, a meghívást és az egységbe rendezést tekinti elsődlegesnek, ebben az értelmezésben a kurátor az, aki generál, aki teret nyit bizonyos dolgok létrejöttének.

 FR: Hozzávenném a fordítás (translating) és átformálás fogalmát is. Nem tehetünk mindenkit boldoggá, nem dolgozhatunk mindenkivel. Nem vagyunk elfogulatlanok sem. De minthogy nem vagyunk egyedül, ezért nem is múlhat egy személy döntésén, hogy mi történjen. A legtöbb problémánk éppen azzal van, ahogyan a kurátorok általában dolgoznak. A hatalommal, a hatalom gyakorlásával.

Kasselben és a documentán pedig elég sok hatalom összpontosul. A kanonizációs folyamat egyik csúcsa.

FR: Igen. Viszont, ha a dolgok félrecsúsznak, akkor is a kurátort veszik elő, ami szintén nem egészséges. A vezetés fontos, de az nem egészséges, hogy egyetlen személy legyen a reflektorfényben.

Ami a produktumot illeti: az OSA-ban tartott előadásán több videót is bemutatott a jakartai színtérről. Helyekről, amelyeket a ruangrupa hozott létre, és az ott folyó aktivitásokról. Sok embert láttunk, de kevés művet. Miért? Fontosabb a folyamat és a folyamatok által létrehozott közösség, mint maga a produktum?

 FR: Amikor Jakartában dolgozunk, akkor természetesen igen. Persze, mi is szeretünk jól kivitelezett, professzionális művészi munkákat látni. De legtöbbször nincs meg a lehetőségünk, hogy tároljunk, archiváljunk és megőrizzünk műveket, műtárgyakat. Nincs rá forrás. Amit Jakartában kint hagysz a szabadban, az jobbára megsemmisül, a klíma, a szennyezettség következtében. A murális munkák például ebből a szempontból szerencsésebbek, egyébként is, többen erről a színtérről jövünk: graffiti, street art, képregény.

 Sok zenei eseményt is szerveztek, rockzenétől jazzen át kísérleti elektróig.

FR: Mindenevők vagyunk, valóban. Még klasszikus festészetről és szobrászatról is lehet velünk beszélgetni, nem feltétlenül az európai értelemben véve ezeket a műfajokat, de éppenséggel megpróbálhatjuk. De a képzőművészetet a hely létrehozása felől közelítjük, a nevünkben a ruang helyet jelent, a rupa látványt, megjelenést vagy formát. Szeretjük a jól megcsinált műveket, de nem ez az egyetlen minőség, amit mindig keresünk. Inkább az a kérdés, hogy bizonyos művek, munkák, dolgok miképpen működnek a társadalomban. Ezért fontos a hely, mert az lehetővé tesz sok mindent, még művek létrehozását is. Azt keressük, mi működik az embereknek – ebből a szempontból a „piacra” figyelünk.

Úgy tűnik, a módszereikben alkalmazkodóak, arra reagálnak, ami hiányzik. A művészetet mint szolgáltatást fogják föl – akár a documentát is –, olyasminek, aminek az embereket kell szolgálnia?

 FR: Az ilyen nagy eseményekben, mint amilyen a documenta is, az egyik legjobb dolog, hogy találkozóhelyekként működnek. Szeretnénk is találkozóhelyként értelmezni, a lehető legszélesebb értelemben, a lehető legtöbb jelentéssel. A kiállítás néha „alibi” ahhoz, hogy beszéljünk bizonyos dolgokról, persze elég drága alibi, de nagyon is szükséges. Akár egy klubban, ahol a zene van a középpontban, az a „fő fogás”, de közben azért megyünk oda, hogy megtapasztaljunk valami mást is. A zene fogja megmozgatni az érzéseket és gondolatokat. Ez talán használható analógia a képzőművészetre is, mert az is képes mozgásba hozni különféle dolgokat, végső soron építeni magát a diskurzust.

A ruangrupa keveri a profitorientált és non profit tevékenységeket. A csoport ernyője alatt kapitalista logikával működő vállalkozás is van, és önkéntes munka is. Azért is érdekes ez számunkra, mert errefelé alapkérdés, hogy miként lehet fenntartható modelleket találni. Úgy tűnik, hogy a ruangrupa összehozza a különféle, akár teljesen eltérő működésmódokat és képes ezeket azonos struktúrába foglalni. Ilyen egyszerű volna?

FR: Tulajdonképpen igen, mert nem köt minket semmilyen ideológia. Nincs egyetlen ideológia, amely választ volna képes adni mindenre, egyikről se érezzük azt, hogy számunkra megfelelő lenne. A dolgok sajátos összekeverése viszont működik nekünk. Az indonéz népességet is le lehetne írni politikai ideológiák mentén, de közben egyik sem felel meg nekik igazán, se a jobb, se a bal, se a centrista. Mi is így vagyunk ezzel. Húsz éve vagyunk együtt és közben sokat változtunk. A politikai preferenciáink, az elképzeléseink, és közben emberek is jöttek-mentek, a legkülönfélébb okok miatt. Lehetnek akár ideológiai okok is. De mi már nem akarunk senkit kizárni a meggyőződése, vagy hite miatt. A barátság sokkal fontosabb annál, mint hogy politikai okokból harcoljunk egymással, miközben a hatalmon levők amúgy sem törődnek azzal, hogy mit gondolunk. A hatalmat nem érdekli az ember, legfeljebb felhasználja a játszmáiban. Látjuk ezeket a játszmákat és még harcoljunk is egymással? – mi legalábbis így érezzük magunkat Indonéziában, különösen a legutóbbi választások óta. Nincs mihez ragaszkodnunk, ebben az értelemben. Persze van ebben pragmatizmus is, de én inkább azt mondanám, mindig az adott helyzetre koncentrálunk, azt próbáljuk meg véggigondolni, és a megoldásokat mérlegelni, mi az, ami elfogadható nekünk és mi az, ami nem. Vegyük azt a kérdést például, hogy dolgozzunk-e kommerciális területen? Nem ideológiai pozíciók mentén beszéljük ezt meg, hanem részleteiben nézzük meg, és hogyha valamelyikünknek problémája van ezzel, akkor megpróbáljuk szétszálazni. Ami a konkrét kérdést illeti, nem dolgoznánk bármilyen vállalattal, mondjuk gyógyszercégekkel vagy dohánycégekkel, de nem vesszük ezeket egy kalap alá az összes egyéb kapitalista vállalattal.

Mondana valamit a csoport többi tagjáról? Kik ők, milyen háttérből érkeznek?

FR: A többségük Jakartában született, néhányan művészeti iskolából érkeznek, de többnyire úgy döntöttek, nem fejezik be az iskoláikat. Ketten építészeti háttérrel érkeztünk, van aki az újságírás, a politikatudomány felől, van köztünk fotós, tervezőgrafikus is. Különböző módon kerültünk a csoportba, akadnak, akik már korábban barátok voltak, például a művészeti iskolákból. Én azért kezdtem érdeklődni irántuk, mert egyszerűen más nem beszélt azokról a dolgokról, amelyekről ők. Akkoriban már eléggé kiábrándultam az építészeti felsőoktatásból, túl szűk látókörű volt számomra.

Hadd kérdezzek rá a politikai kontextusra: azt mondta tegnap, hogy Indonéziában egy alkalmatlan, bukott állammal – failed state – van dolguk. Mit jelent ez pontosan?

FR: Egy poszt-koloniáris projektben vagyunk. Nekünk, volt gyarmati országoknak azt mondták, hogy a legjobb út a poszt-koloniáris állapot meghaladásához a nemzetállam felépítésén keresztül vezet. Ez viszont olyasmi, amit a mai napig senki nem volt képes továbbgondolni. El kellene tudnunk képzelni a nemzetállamon túli állapotot is, de addig végképp nem jutottunk el. Ez az egész egy modernista projekt, csakhogy nálunk nem volt meg a koncepció a nemzetállamról, nem úgy, mint itt, Európában, ahol ezen a formán hosszasan gondolkodtak és tudatosan választották. Nekünk meg akarták tanítani. Máig befejezetlen ez a projekt és nincs meg a válasz arra, hogyan is kellene nekünk magunkat kormányozni. Minthogy ezt nem tudjuk, kipróbálunk különféle dolgokat, aztán elbukunk, próbálkozunk és elbukunk sorozatban. A nemzetállam, legalábbis Indonéziában, eszközzé vált, ami arra szolgál, hogy mindenféle egyéb célokat valósítsanak meg vele. Például, hogy nagy területeket egyesítsenek. Vagy elősegítsék a kitermelést, a kizsákmányolást, azaz folytassák a kolinizáció logikáját, csak itt éppen magunkat gyarmatosítjuk. Soha nem volt egy olyan rendszerünk, amelyhez különböző kérdéseket, problémákat lehetett volna delegálni, hogy oldja meg azokat. Ezért aztán nem is bízhatunk benne. Mondjuk úgy, cserbenhagy bennünket.

Akkor ez azt jelenti, hogy ha valami hiányzik, maguknak kell megteremteni, nemde? Ha nincs mondjuk megfelelő művészeti intézményrendszer, akkor létre kell hozni…

FR: De miért is létesítene egy állam például művészeti intézményrendszert?

Nincsenek örökölt struktúrák? Ha nincsenek, az akár jó is lehet…

FR: Vannak, persze. Csak nem túl erősek. Azok, akiknek megfelel, akár dolgozhatnak is vele, ezzel semmi gond nincs. Nekünk nem felel meg. És mivel a művészeti intézményrendszer nem is nagy és nem is erős, ezért nem képes mit kezdeni azokkal az emberekkel, akik művészettel és kultúrával akarnának foglalkozni. Nem is érdekli, kik mit csinálnak, mit gondolnak. Az sem, hogy mi mit csinálunk. Talán most, a documenta miatt majd rákényszerül, hogy odafigyeljen, de legtöbbször csak annyi van, hogy: oké, hadd csinálják, amit akarnak, érezzék jól magukat, nem veszélyesek. Ameddig nem ér el egy kritikus tömeget a dolog, addig nem törődnek vele. A film például elérhet egy csomó embert, az más, de a képzőművészet nem ez az eset, és annyira nincs is fölötte kontroll.

Végezetül: hogyan viseli a csoport a helyzetet amelybe került? Azaz, hogy hirtelen híres lett a documenta miatt, és ha úgy tetszik, hatalma is lett, olyanformán, ahogy azt a beszélgetés elején emlegettük…

FR: Németországban nagyobb visszhangja volt, ez természetes, de odahaza például nem sok. Az ismertség elég korlátozott, hogy úgy mondjam. És nem is efelől nézzük ezt az egészet, inkább afelől, hogy ez egy lehetőség, hogy több barátot szerezzünk. Többen tudják, hogy kik vagyunk, így könnyebben mosolyognak ránk, de ennyi az egész. Számunkra a documenta nem karrier-megfontolást jelent. Lehetnek következményei, majd meglátjuk. Most például ennek köszönhető, hogy itt lehetek, amiért hálás is vagyok. Eljuthatunk olyan helyekre, ahová másképp nem tudnánk. De hogy mi lesz a documenta után? Ki tudja. Mi biztosan tovább dolgozunk majd együtt. Nem kell új munkát keresnünk magunknak, mert eddig is megvolt, hogy mivel foglalkozunk. Nem kell használnunk azt az új „erőpozíciót”, amibe most kerültünk, mert odahaza amúgy is azt csinálnánk, ami szerintünk a legfontosabb. A pénz sem számít, mert úgysem fogunk meggazdagodni. Ez az egész csak ideiglenes. Illúzió. Jakartában nem is számít igazán.

Nyitókép: Farid Rakun a Kiadó nevű kávézóban, Budapesten, a háttérben Psota Irén színésznő portréja. Fotó: artPortal