Miután az 1821-31 közötti szabadságharcukban a görögök kivívták függetlenségüket az Oszmán Birodalomtól, rögtön újabb csatába kezdtek: a cél ezúttal azoknak a márványoknak a visszaszerzése volt, amiket az athéni Akropolisz épületeiről, túlnyomó többségükben a Parthenon frízéről távolíttatott el 1801 és 1812 között Lord Elgin, aki ezen időszak első éveiben nagykövetként képviselte a brit koronát az akkor az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt álló Athénban.

A diplomata a ma is érvényes brit álláspont szerint minden szükséges engedéllyel rendelkezett az azóta legtöbbször „Elgin-márványokként” emlegetett szobrok „begyűjtéséhez” és az országból való kiviteléhez. A remekművek viszontagságos úton, több év alatt érkeztek Londonba, eredetileg azzal a céllal, hogy Lord Elgin skóciai birtokát díszítsék, de a lord végül eladta őket a brit államnak, s a szobrok csakhamar a British Museumban kötöttek ki, ahol mindmáig a legnagyobb attrakciók közé tartoznak.

A független görög állam egy percig sem ismerte el az oszmánok és Lord Elgin közötti deal jogszerűségét és nemcsak azért, mert a szerződést, álláspontjuk szerint egy illegitim, megszálló hatalom képviselői írták alá, hanem azért sem, mert a szerződések körül, mint ahogy azt friss kutatások is igazolják, távolról sincs minden rendben. Nyoma veszett példának okáért az eredeti, török nyelvű szerződésnek, pedig az Oszmán Birodalom példás alapossággal kezelte archívumait. Fennmaradt viszont egy olasz nyelvű példány, de az máig sem teljesen világos, hogy miért ezen, az egyik aláírója által sem jól beszélt nyelven született a szerződés másik változata. A legvalószínűbb vélekedés szerint azért, mert Lord Elgin tolmácsa olasz volt. Ráadásul sok kutató úgy véli, hogy egy fontos aláírás utólag került a dokumentumra; egyes szakértők még a brit parlamentet is hamisítással vádolják, hangsúlyozva, hogy a papír nem alkalmas a brit tulajdonigény megalapozására. Arra, hogy nincs minden rendben az olasz nyelvű dokumentum körül, az is utal, hogy egy ideje eltűnt a British Museum ama vitrinéből, ahol korábban bárki megtekinthette.

A téma a két ország között – a nemzetközi közösség figyelmétől és időnkénti, például az UNESCO által felajánlott közvetítői próbálkozásoktól kísérve – 1832 óta szinte folyamatosan napirenden van; hosszabb alvó időszakokat – többnyire nagyobb történelmi sorsfordulók környékén – intenzívebb hónapok, esztendők követnek. Így volt ez például a második világháború éveiben, amikor sokan azzal támogatták a szobrok visszaadását, hogy az bátorítást jelentene a görögöknek a német megszállók elleni harcban; később, az 50-es évek ciprusi konfliktusának idején, majd még később, amikor a szobrok esetleges visszaadása eszköznek tűnhetett a görög katonai diktatúra végnapjainak felgyorsításában. A vita hangneme néha kifejezetten barátságtalan; Antonisz Szamarasz akkori görög miniszterelnök például a népével szembeni provokációnak nevezte, hogy a British Museum 2014-ben kölcsönadta az egyik márványt a szentpétervári Ermitázsnak, miközben korábban megígérte, hogy a szobrok a vita végleges rendezéséig nem hagyják el Londont.

Az idei év eleje óta a görög kormány ismét offenzívát indított a márványok ügyében s ehhez ezúttal igyekszik az EU segítségét is igénybe venni – miután a két szemben álló fél közül a brexit után egyedüliként maradt „birtokon belül”.

Az újabb erőfeszítésekhez kedvező hátteret ad, hogy az utóbbi években a politika és a közvélemény is a legtöbb országban inkább restitúció-párti irányba mozdult el

és a korábbinál jóval hangsúlyosabban került napirendre a gyarmati kontextusú restitúció is, ami még akkor is jó hátszelet jelent Athén számára, ha ez esetben nem egy volt gyarmat áll szemben egykori gyarmattartójával. Athén most a Nagy-Britanniával a Brexit utáni együttműködésről indult megbeszélésekben látta meg az esélyt a téma újbóli napirendre tűzésére; az utolsó pillanatban a kérdést felvetették az EU tárgyaló delegációjának mandátumába. Igaz, nem ennyire direkten, hanem egy nehezen támadható általános megfogalmazással, miszerint „a feleknek foglalkozniuk kell az eredeti helyükről jogellenesen eltávolított kulturális tárgyak származási országukba történő visszajuttatásával, vagy restitúciójával összefüggő kérdésekkel”.

A felvetés a hivatalos görög álláspont szerint nem is az Elgin-márványokra vonatkozik, sokkal inkább olyan, az országból kicsempészett XVIII-XIX. századi műtárgyakra, amik rendszeresen bukkannak fel londoni árveréseken, ezt a magyarázatot azonban nem sokan veszik komolyan. A görög kezdeményezést más dél-európai államok, így Olaszország, Spanyolország és Ciprus is támogatták. Athént vélhetően az is bátorította, hogy látta, más országok is igyekeznek a Londonnal folytatandó tárgyalások napirendjére tűzetni kétoldalú kapcsolataik elvarratlan ügyeit, így Spanyolország a Gibraltárral, míg Franciaország a tengeri halászati jogokkal kapcsolatos vitákat.

Az Elgin-márványokra vonatkozó brit álláspont egyelőre nagyon határozott, ám a londoni érvelés ingatag lábakon áll. A perdöntőnek számító jogi érvek, mint említettük, számos szakértő szerint tarthatatlanok, míg az érvek másik csoportja inkább a közvéleménynek szól és abban foglalható össze – bár ez így természetesen nem hangzik el –, hogy „az Elgin-márványoknak jobb helyük van Londonban, mint Athénban.”

Ez akkor sem lehetne mérvadó, ha történetesen bizonyos szempontból igaz lenne. London sokáig szívesen érvelt azzal, hogy az értékes művek elhelyezése, állagmegóvása, védelme náluk jobban megoldott, mióta azonban Athénben 2009-ben megnyílt az új, korszerű Akropolisz Múzeum, ahol gondosan megtervezték a Londonból visszavárt szobrok helyét is, ez az érv sem állja meg a helyét. Mint ahogy a mérlegelésben az sem lehet szempont, hogy a kérdéses márványok, ahogy London gyakran hangsúlyozza, szervesen illeszkednek a British Museumnak az egyetemes kultúrtörténetet páratlan gazdagságban bemutató gyűjteményébe, ahol ezeket sokkal többen – évente jó hatmillióan – látják, mint ahányan Athénban láthatnák.

A britek nehezményezik azt is, hogy Athén hathatós közreműködésével világszerte az a benyomás alakult ki, hogy egyedül London ül az Elgin-márványokon, miközben azok időközben hat országban szóródtak szét, jutott belőlük többek között a Louvre-ba és a Vatikánba is. Ebben kétségkívül igazuk van, ám ettől még nem javul érdemben a tárgyalási pozíciójuk. Ezt a pozíciót az sem erősíti, hogy Nagy-Britanniában is számos híve van a szobrok visszaadásának. Sőt, volt már akkor is, amikor az ügy 1816-ban a parlament napirendjén szerepelt.

A költő Lord Byron például, aki később személyesen is részt vett a görögök szabadságharcában, egyenesen fosztogatásnak, vandalizmusnak nevezte a szobrok Nagy-Britanniába vitelét. A kérdés sokszor felmerül a brit választási kampányokban is; Jeremy Corbyn, a Munkáspárt közelmúltban távozott vezére korábban is többször kiállt már a szobrok visszaadása mellett, s ezt az álláspontját legutóbbi választási kampányában is megerősítette. Nem ezért szerepelt rosszul; a YouGov nemzetközi közvéleménykutató intézet 2017-es reprezentatív felmérése szerint ugyanis a britek 55%-a szintén visszaadná a szobrokat Görögországnak. A kétoldalú tárgyalások és a közvetítői kísérletek után most tehát az EU-n a sor, hogy közelebb vigye ezt a 188 éve húzódó vitát a megoldáshoz; ám a siker esélye egyelőre meglehetősen szerény.