Szűcs Attiláról nyáron még a nagy hírportálok is írtak annak kapcsán, hogy a Sotheby’s júniusi londoni aukcióján a becsült érték több mint négyszereséért kelt el Érintés című olajfestménye. Most ősszel Szivárványbaleset címmel kötetben publikálja a Jelenkor 64 kortárs magyar szerző „hozzászólásait” a festő képeihez – a kötet egy német kiadónál is megjelenik majd. A könyv kapcsán jegyezte meg Nádas Péter félig ironikusan, hogy Kassák Lajosról írtak  utoljára ilyen terjedelemben írók-költők.

Az artPortal Szűcs Attilával beszélgetett a műtermében, ott, ahol a legtöbb idejét tölti. A pályakezdéséről, a valósághoz való viszonyáról, arról, hogy a festmény mitől „meditációs objektum”, aktivizmusról és „passzivizmusról”, az elhíresült plankinges képeiről, amik már nem nagyon érdeklik, valamint a nemzetközi siker esélyeiről is – és nem mellesleg arról, hogy vajon ott vagyunk-e a térképen egyáltalán.

Szűcs Attila. Fotó: Déri Miklós

Szűcs Attila (Sz.A.): Kinyitom a műterem ajtaját, és szinte azonnal serkentőleg hat rám a szag, amely a terpentin, a festőszer, a lenolaj, a vászon és egy kis enyv illategyvelege. A festékek illata már a kezdetektől elvarázsolt: amikor felkerültem  Miskolcról Budapestre a Kisképzőre, és először kezembe vettem az olajfestékeket, rögtön végigszagolgattam mindet. Egy rövid idő után már csak szagról, csukott szemmel is meg tudtam állapítani, hogy milyen színt tartok a kezemben: a párizsi kéknek pl. teljesen más illata van, mint a kobaltkéknek, és a kadmiumok messze a legfinomabb illatúak, miközben mérgezőek.

aP: A festékekről az indulásodra visszakanyarodva: mindig is festőnek készültél?

Sz. A.: Már a Kisképzőben is állandóan festettem. A kollégiumban volt egy  külön szoba az ilyen „szenvedélybetegeknek”, mint amilyen én is voltam. Az egész délutánt ott töltöttük. Azt pontosan tudom, hogy 13 évesen döntöttem el, festő akarok lenni. Addig egyáltalán nem érdekelt a rajzolás vagy a festés, és nem is voltam jó egyikből sem. Akkor valahogy hirtelen, a semmiből azt éreztem, hogy ezt jobban szeretem, mint bármi mást.

 aP: Láttál valahol egy képet, vagy a kezedbe került egy művészeti album?

Sz. A.: Nem tudom. Az albumok mindig is ott voltak a könyvespolcunkon, de nem érdekeltek, holott szinte mindent elolvastam, ami a kezem ügyébe került. Ettől kezdve viszont az időm nagy részét az tette ki, hogy szisztematikusan rágtam át magam ezeken a könyveken, és megpróbáltam mindent megemészteni. Korábban sokkal inkább a kémia-biológia érdekelt. Ez az érdeklődés egyébként a mai napig megmaradt: ha elkezdek bogarászni a neten, akkor először a technikai újdonságokat nézem meg, és csak utána a művészeti tartalmakat. Viszonylag korán azt éreztem, hogy van valami, amit nekem kell elmondanom a képeimmel,  mert helyettem nem fogja más megtenni. És azután kicsit később jött az az érzés, hogy én másképp mondanék el bizonyos dolgokat. A legfontosabb szerintem az – a megfogalmazás módjánál is lényegesebb –, hogy egy alkotónak meg tud-e jelenni az egyénisége a munkáiban. A festészet arról szól, hogyan tudom  bekebelezni, megemészteni a világot, és felmutatni belőle azt a változatot,  ami  számomra a legigazabb. Az is lényeges még, hogy közben tényleg belefeledkezzek a „történetbe”, hogy ne csak az intellektusommal próbáljak összerakni valamit.

Speech by heart, oil on canvas, 120×100 cm, 2016
Képek: a művész és a Deák Erika Galéria jóvoltából

aP: Tudható a munkáidról, hogy az esetek nagy részében a kiindulópont egy fotó? Az internet előtti korszakban is így volt ez?

Sz. A.: A főiskola vége felé kattantam rá a hagyományos képeslapokra. Akkoriban szisztematikusan jártam az  antikváriumokat, ahol komoly kínálat volt hazai és külföldi képeslapokból egyaránt.  Végigpörgettem őket, és a több ezerből néhánynál mindig „megszólalt a csengő”, hogy ezzel nekem még dolgom van. Azokat félretettem. Azt éltem meg ezeknél a lapoknál, hogy  a felmerülő összes „nézőpontból” látom őket: a fotós, a feladó és a címzett szemével is. Azt érzékeltem, hogy van egy korrumpált valóság, egy szándék, hogy valaminek a lehető legjobb arcát mutassuk meg: mindegy, hogy ez egy szállodai szoba vagy egy egyszerű tájkép. Az volt a kérdés számomra, hogy ebből a kvázi-giccsből hogyan tudom megtalálni és kibontani a festmény valóságát. Sok éven keresztül a képeslapoknak az újrafestésével, újragondolásával töltöttem az időmet. Amikor most, húsz év távlatából visszanézem ezeket a „talált képeslapokat”, a legtöbb esetben semmi közöm nincs hozzájuk, nem tudom, hogy mi fogott meg akkoriban, már elvesztettem a velük való „kapcsolatomat”.

aP: Az elkészült festményt nézve sem jön vissza, hogy mi ragadott meg akkoriban?

Sz. A.: A fotók esetében nem. Érdekes viszont, hogy a festmény nem veszít az izgalmából, mert annak megvan a saját valósága, így az emlékezetem része marad. Arra persze azért emlékszem, hogy például a Tisztaszoba-sorozatnak az ágyas részei, az enteriőröket ábrázoló festmények nagy része valamilyen szállodabelsőt mutató képeslap alapján született.

aP: Ezek a tárgyak az emberek többsége számára a legkevésbé sem érdekesek…

Sz. A.: Sőt, unalmasak. Az is nehezen fogható fel, hogy gondolhatták a képeslap készítői, hogy egy ilyen fotó bárkit lázba fog hozni. Az egész nagyon abszurd, nyilván ez is tetszett benne, megfelelt az abszurd iráni vonzódásomnak. És jó iskola volt a meditációs technikák elsajátításához. Azt szoktam mondani, hogy a festmény önmagában egy meditációs objektum. Van ott valami, amivel napokat, heteket kell eltölteni, méghozzá úgy, hogy az egésznek semmilyen megfogalmazható, körbeírható jelentése nincs.

aP: Azért is jó tárgyakat festeni, mert akkor nem kell számolni  a „lélek-faktorral”? Nincs, ami bezavarjon, ami kibillentsen a meditációból?

Sz. A.: Nehéz erre a kérdésre válaszolni, hiszen csak a festő döntésén múlik, hogy egy tárgynak van-e lelke, de az biztos, hogy a húszas éveimben  minden, az egész idő  lassabban zajlott. Most azzal a „lassabb” festői eszköztárral kevésbé érezném magam hitelesnek. A saját személyiségemnek a fejlődését is nyomon kell követnem a festői folyamatokkal. Ma már sok tekintetben szabadabb vagyok,  amikor egy felülettel foglalkozom: a tematikai megközelítést illetően és a festői megoldások tekintetében is, már nem kell mindent megmagyaráznom, „félszavakból is értjük egymást ”. Hiszek abban, hogy a festői minőség dönti el egy kép sorsát. Én például legalább annyit festek fejjel lefelé egy képet, mint a kiállítási helyzetében. Ilyenkor absztrakt felületként kezelem a vásznat. Ha megfordítom, nem az ágyat látom, ami ott van a képen, hanem egy festői felületet, és ez új inspirációkat, javaslatokat tud adni a továbblépésre vonatkozóan. Maga a festés története válik izgalmassá.

The red room, oil on canvas, 200×240 cm, 2015

aP: Egy másik fontos és meghatározó sorozatot jelentenek a  plankinges képek. A planking mitől vált érdekessé számodra?

Sz. A.: 97-ben festettem az első „kvázi plankinges” önarcképemet, de akkor még egyáltalán nem tudtam erről a jelenségről, és csak jóval később, 2011-ben bukkantam rá a fogalomra  a neten. De ezt megelőzően több festményem is született, ahol plankingelnek, vagyis arccal lefelé, testükhöz szorított karral lebegve fekszenek.

aP: Az a ’97-es kép hogyan született?

Sz. A.: Önkioldóval készítettem  magamról egy fotót a festményhez a régi műtermemben, ahogy befeszülve fekszem két fotel között. A Bartók 32 Galériában volt egy kiállítás, amelynek a meghívójára terveztem ezt a fotót. A meghívó el is készült, de mára egy sincs belőle. Nem maradt semmi nyoma, ami rettenetesen fáj, úgyhogy  ezúton  is  keresem azt, aki esetleg őriz egy példányt. Azért ütött szíven, amikor megtudtam, hogy a planking egy létező mozgalom, mert egyébként is szilárd meggyőződésem, hogy mindig vannak nagy gondolati áramlatok, amelyek itt-ott megjelennek, keresik a megnyilvánulási felületeket. A planking egy teljesen érvényes népművészeti forma.  A plankingelők úgy szeretnének megmutatni magukból valamit, hogy közben azért befelé fordulnak, elfordulnak a világtól, tehát ez egy ambivalens gesztus. De közben gondoskodnak arról, hogy minden dokumentálva legyen, minél többen láthassák. Ráment másfél évem, alaposan körbejártam a plankinget, de most már nem érdekel.

aP: A  fotókat vagy képeslapokat sose állította ki a festményekkel együtt? Vagy ennek nincs értelme?

Sz. A.: Gerhard Richter csinált egy ilyen albumot, ahol ott vannak a fotók is, be lehet ezt vállalni. Én sem titkoltam soha, de iszonyú munka lenne összegyűjteni őket. Több mint tízezer  fotó szerepel az „archívumomban”, és persze össze-vissza, rendszertelenül. Ráadásul sokszor előfordul, hogy az  inspiráló fotóból semmi nem marad meg a festményen: ha megmutatnám, hogy innen indultam, el se hinnék.

aP: De milyen érdekes lenne…Próbálhatná az ember végigjárni az utat képzeletben.

Sz. A.:  Nagyon jól lekövethető egy képen, hogy hogyan jött létre, kiolvasható a története. Ezért is van az, hogy amikor ezekkel az átfestésekkel játszom, rendszeresen ott hagyok valamit, ami visszadereng az előző szakaszból. A néző részese lesz egy alkotói folyamatnak azáltal, hogy meg tudja fejteni a gondolkodási folyamatot, az ötletelést, ami a kép festése közben zajlott.

Lying figure, oil on canvas, 160×220 cm, 1997

aP: A képeiden nekem nagyon erős az időn kívüliség érzete.

Sz. A.: Számos kivételt tudnék mondani, de az igaz, hogy egyre inkább próbálok tartózkodni a direkt politikai utalásoktól. Az időtlenségről az jut az eszembe, hogy mindig volt egy olyan érzésem a meghatározó művekkel kapcsolatban, hogy a művész megspórolja nekem azt a munkát és időt, amit ő rászánt, amíg koncentráltan figyelt, és az eredmény kicsit úgy működik, mintha a mű egy konzervdoboz lenne, amelybe bele van sűrítve az idő. A kép „közvetíti” azt, ahogy a festő belefeledkezett a munkába, ahogy eltűnt számára az idő dimenziója, miközben dolgozott.

aP: Az a fajta „társadalmi érzékenység”, ami manapság fontos szelete a hazai kortárs szcénának nem jellemző a munkáidra…

Sz. A.: Alkatilag passzivista vagyok, ha lehet ilyet mondani. Nem szeretem a nyüzsgést, a mozgalmárság távol áll tőlem, miközben azt is látom, hogy szükség van rá a jelenleg regnáló rezsim elképesztő ámokfutásának köszönhetően.  Egyszerűen nincs időm arra, hogy kéthetente elmenjek tüntetni, miközben persze örülök annak, hogy létrejönnek olyan dolgok mint például az Eleven emlékmű.

Touch, oil on gesso on board, 100×80 cm, 2016

aP: Az elmúlt időszak legnagyobb sikere számodra a Sotheby’s júniusi londoni aukciója, a Contemporary East, ahol a becsült érték több mint négyszereséért kelt el Érintés című olajfestményed. (Az artPortal beszámolója itt! – a szerk.)

Sz. A.: Több szakértőt is megkerestek az East Contemporary-tól, hogy javasoljanak magyar képeket a tervezett aukcióra. Az Érintést a galeristám, Deák Erika ajánlotta a figyelmükbe, de a kereskedőházon belül is több fordulós zsűrizés előzte meg a döntést. Amikor nyilvánosságra került a lista, az örömünknél csak a félelmünk volt nagyobb már csak azért is, mert a Sotheby’s-nek 2013-ban már volt egy hasonló árverése, amely nagy kudarccal végződött: egy magyar képet sem adtak el. Azért számomra biztató előjel volt, hogy a júniusi árverést megelőzően  kiállítottam a Sotheby’s  S2 Galériájában Londonban, ahol a második napon mindkét képem eladták.

aP: A festmény becsértéket, a 4000 fontot reálisnak tartottátok?

Sz. A.: A licit 5000 fontról indult, ami már önmagában is nagyon magas összeg egy 80×100-as festményért. A magyar piacon ez teljesen irreális ár. A szabályok szerint 5 és fél ezerért már eladhatták volna. Deák Erika körbejárt a hazai piacon, és mozgósítottuk a londoni   kapcsolatainkat is, úgyhogy már az árverés előtt volt vevőnk a képre 6000 fontért. De nagyon beindult a licit: három, általunk korábban nem ismert gyűjtő emelte állandóan a tétet, és végül egy török gyűjtő volt a legszívósabb, hozzá került a festmény.

aP: Ilyenkor utólag meg  lehet tudni, hogy kik vettek részt a licitben?

Sz. A.: Hivatalosan nem, a Sotheby’s nagyon vigyáz a saját gyűjtői körére. Védik a saját piacukat, nekik az az érdekük, hogy ne lehessen kikerülni őket.  De az aukciósház közvetítésével létrejött a kapcsolat a két másik gyűjtővel is, akik végig licitáltak. Reményeink szerint eljönnek majd  a Ludwig Múzeumban decemberben nyíló kiállításomra, és a török úriember  is jelezte közvetítőn keresztül, hogy szeretne még képeket vásárolni tőlem.

aP: Akkor azért ez az árverés mégis egy áttörési pont lehet, nem?

Sz. A.: Ez inkább csak egy hosszú folyamat fontos állomása. Önmagában az aukciós siker kevés, de mindenképp felrakja az embert arra a bizonyos térképre, amit a nemzetközi szcéna játékosai is figyelemmel kísérnek. Igazából az a legfontosabb, hogy látható legyél. Legalább egyszer felfigyeljenek rád.

aP: Akkor már megjegyeznek? Azért nagyon sok művész kerül egy kis időre reflektorfénybe…

Sz. A.: Én hiszek abban, hogy a folyamatos munka meghozza a gyümölcsét, és itt most nem csak a saját munkámra gondolok, hanem mindenekelőtt a galeristáim erőfeszítéseire. Van például egy nagyon kézenfekvő dolog. Jár az ember a világ különböző múzeumaiban,  kortárs múzeumokban is, és elmegy a múzeumi könyvesboltba. Fontos kérdés, hogy lát-e ott magyar művészekről könyveket? Hát nem nagyon…És akit nem látsz ilyen helyeken, az nincs, nem létezik a szakma számára.

aP: De hát ez egy drága műfaj…

Sz. A.: Egyrészt drága is, másrészt ezeket a „várakat” szinte lehetetlen bevenni, legalábbis eddig úgy tűnt.  Fontos állomás az életemben, hogy a decemberi kiállításhoz kapcsolódó monográfiát az egyik legfontosabb német művészeti kiadó, a Hatje Cantz fogja megjelentetni, és 40 ország 150 olyan könyvesboltjában fogja terjeszteni, ahol eddig csak elvétve tűntek fel magyar művészek. Ennek akár komoly hozadékai is lehetnek.

aP: Cseh vagy lengyel művészekről vannak könyvek ezekben a boltokban? A románokat nem is kérdezem, mert azt lehet tudni, hogy az ő  nemzetközi jelenlétük sokkal erősebb, mint a magyar…

Sz. A.: Abszolút, Magyarország körbe van lőve. Csak mi nem vagyunk rajta a térképen.