Interjúsorozatunk következő alanya gyűjtőből lett galériás. Irokézre keresztelt kollekciója az ország legrangosabb kiállítóhelyein mutatkozott be. Üzleti karrierrel a háta mögött, korábbi társait kivásárolva, egyedül birtkolja a Király utcai galériát, s hogy miként boldogul, azt – többek közt – a Műértő tavaly év végén összeállított Power 50-es listán elért 6. hely is mutatja.
Jövőre lesz 10 éves az acb. Hogyan kezdődött?
Valamikor 2000 tájékán megismerkedtünk Szoboszlai Jánossal és feleségével, Szőke Katalinnal, akiket megbíztunk akkori üzlet- és gyűjtőtársammal, Pajor Zsolttal együtt, hogy tegyék rendbe a birtokunkban lévő műtárgyegyüttest. Akkoriban nagyjából 80-100 tárgynál jártunk, szerettem volna, ha egy művészettörténész átnézi, rendszerezi. Katalógust szerkesztettünk, kiállítást rendeztünk Szombathelyen, a saját papír-írószer nagykereskedésünk padlásán – ebből lett aztán az Irokéz Galéria, amely 2011-ig, ameddig a város támogatott bennünket, létezett – s még azon a nyáron, 2001-ben a Műcsarnok is bemutatta az Irokéz egy erős szeletét. Ez volt előbb, a kollekcióépítés és a non-profit kiállítóhely, a galéria csak később jött. Engem maga a kortárs képzőművészet, a hozzá kapcsolódó energiák, a vele járó életforma érdekelt, hogy a lehető legkonkrétabban és egyszerűbben fogalmazzak, leginkább maguk a művészek. Szarka Péter gyermekkori barátom, még Szombathelyről ismertem, és nem szakadt meg a barátságunk akkor sem, amikor felvették a Képzőre, sem amikor már az Újlak Csoport tagja volt, rajta keresztül keveredtem ebbe a világba.
Saját művészi ambícióid is voltak?
Álmodozhat az ember arról, milyen jó lenne szépen rajzolni, de a tehetségem nem mutat túl a pálcikaembereken. A művészet viszont érdekelt, mindenféle fajtája. Képzőművészeti kiállításokra egész zsenge koromtól jártam, tinédzserkoromban punkzenekarom volt Panaché néven, de egy pillanatig sem volt reális, hogy művész legyek. Őszintén szólva nem is volt bennem vágy sem alkotásra, sem gyűjtésre, de hozzám keveredtek a tárgyak, meglehetősen prózai módon. Akkor már olyan üzleti vállalkozásokat folytattam, amelyekből volt pénzem, a frissen diplomázott művészeknek pedig nem. Kölcsönkértek, nem tudták visszafizetni, és ezt a kínos „tartozom, nem fizetek” ügyet zártuk le műtárgy adományozással.
Te választottad ki, hogy mit adjanak?
Eleinte nem. Sok darab került esetlegesen a gyűjteménybe az Újlak valamelyik programjáról vagy kiállításáról. Aztán elég hamar rájöttem, jobb, ha belefolyok a kiválasztásokba. Bár hozzáteszem, több olyan mű is került be bartermegállapodással, ami aztán az Irokéz fontos alapdarabja lett. Ahogy nőtt a műtárgyak száma, szépen megteltek az irodák, a lakások falai, természetesen szenvedély lett belőle, ami a mai napig tart.
Van még a háttérben olyan üzleti vállalkozás, amely pénzügyi alapot szolgáltat akár az Irokéz gyűjteménynek, akár az acb galériának?
Nincs. A cég tönkrement. Az acb Galéria azonban már azt megelőzően is meg tudott állni a saját lábán, és, szerencsére, ezen a gazdasági válság sem változtatott.
Hogyan határoztátok meg az acb koncepcióját a kezdetekkor?
A szombathelyi és a Műcsarnok-beli kiállítás után Szoboszlaiék kimentek egy évre Chicagóba, az ottani képzőművészeti egyetemre tanítani, de már tudtuk, szeretnénk galériát, így folytattuk az ötletelést e-mailben. Mire hazajöttek, megvettük ezt a Király utcai lakást, mindent előkészítettünk, gyakorlatilag csak a művészekkel való megegyezés volt hátra. Nagy meglepetésünkre, és az eltérő közegünk ellenére – Szoboszlai a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetet, tehát egy közgyűjteményt igazgatott, mi pedig egy magángyűjteményt építettünk – meglehetősen hasonló volt az ízlésünk és az elképzelésünk. Nyolc művésszel nyitottunk, erős konszenzussal döntöttük el, kik legyenek. Rendesen leszerződtünk velük, abszolút professzionális működésre rendezkedtünk be, ez akkor szokatlannak számított. Még egy fontos szempontunk volt: az új médiumokat részesítettük előnyben. Mára ez szinte teljesen természetes, de akkor ilyennel nem foglalkozott nagyon más: printek, videók, objektek.
Mennyire volt 10 éve fogadóképes és fizetőképes kereslet az új médiára?
Nem nagyon. Még gyűjtő is nagyon kevés volt, talán jobb, ha úgy fogalmazunk, érdeklődők voltak, akikből később gyűjtők lettek. Mi megpróbáltuk felkutatni, akit ez érdekelhet. Visszatérve a koncepcióra, a galéria nevével is azt próbáltuk kifejezni, ami a szándékainkat fedte le: Art Club Budapest, jöjjenek ide, mint egy klubba, beszélgessünk a művészetről. Ugyanakkor a galériásnak ez nem könnyed klubélet. Tudom, nem látszik kívülről, de egy ilyen helyen iszonyú sokat kell dolgozni. A legegyszerűbbnek tűnő kiállítás összerakásába vagy egy vásári részvételbe embertelen nagy munkát kell belepakolni, másképpen nem fog menni. A művészek sem feltétlen értették az elején, hogy a galériás munka milyen sok hozzáadott értékkel bír, voltak is ebből konfliktusok. A szakmában dolgozók előre rémisztgettek, tökéletesen mindegy, mit tartalmaznak a szerződéseim, hiába iratok alá bármit, át fognak vágni: elmegy a gyűjtő a műterembe, a művész pedig odaadja a művet az én megkerülésemmel. Ha erre sor kerül, konzekvens és könyörtelen vagyok, aki megszegi a mi viszonylag egyszerű megállapodásunkat, attól megválok. Nincs mese, mennie kell. Hozzáteszem, az én tapasztalatom minden előzetes jóslatnál sokkal jobban alakult, 10 év alatt összesen néhány, talán ha öt ilyen eset volt. Sőt, ki merem jelenteni, ma már egyáltalán nincs.
A 2009-es MNG-beli Irokéz-kiállítás óta egyedül felelsz az acb startégiájáért? Mi változott? A művészkör például mennyire alakult át?
Amikor átvettem a galériát, akkor csatlakozott szakmai munkatársként a galériához Hegedüs Orsolya, akivel azóta is együtt dolgozom. Vele közösen alakítjuk ki többek között a galéria nemzetközi stratégiáját, amelyre a korábbinál nagyobb hangsúlyt helyezünk. A művészkör tekintetében is voltak változások az elmúlt három évben: volt, akitől megváltam, de szerintem leginkább bővülést lehet érzékelni. Hangsúlyosan elmozdultunk a konceptuális művészet felé. Engem ez régen is nagyon érdekelt, maga az Újlak csoport tevékenysége a nyolcvanas-kilencvenes években a konceptuális művészet melegágya volt. Mostanra az mondhatom, szerencsés figura vagyok, hogy negyvenegynéhány éves koromra a hobbim lett a munkám. A magam részéről büszke vagyok arra, hogy ma már mindenki inkább galériásnak kezel, mint gyűjtőnek.
Miért a koncept érdekel leginkább?
A művészet élvezete számomra elsősorban intellektuális tevékenység, ezért előnyben részesítem azt a fajta művészetet, amely az intellektusra vagy arra is kíván hatni. Nemzetközi távlatokban gondolkodó galeristaként pedig azt gondolom, hogy Kelet-Európából ez a legizgalmasabb műfaj a világ számára.
Miben segítenek egy galéria működtetésében az üzleti életben eltöltött évek, az onnan hozott tapasztalatok?
A kereskedelmi tapasztalat nem hátrány ebben a szakmában sem, elvégre az acb egy kereskedelmi galéria. Sok mindent fel tudok használni a múltamból . A cégépítés, a cégvezetés, marketing, sales, kommunikáció és sorolhatnám még, hogy mi minden segít a minél jobb működésben. Azonban rögtön hozzáteszem, hogy ebben a szakmában ugyan nagy segítség, ha valakinek van ilyen jellegű gyakorlata, de ez nem elég.
Szinte rögtön a kezdetektől elkezdtetek vásárra járni. Volt emögött valamilyen körülhatárolható stratégia, egy koncepció mentén haladtatok?
Annak idején számomra idegen volt a vásározás, de megértettem, a professzionális működéshez elengedhetetlen. Éveken át két vásárra jártunk, a Viennafairre (idén voltunk nyolcadszor) és az Arte Fiera Bolognára. Aztán miután átvettem a galéria irányítását, 2009-ben kimentünk a párizsi FIAC-ra, ahol az Art Hong kong igazgatója biztatott, jelentkezzünk hozzájuk is. Így kerültünk ki az első Hong Kong-i vásárunkra 2010-ben, és mivel azóta minden évben visszamentünk, tanúi lehettünk, hogyan fejlődik az esemény. A 2009-es FIAC egyébként különösen jól sikerült, remek kapcsolatokra tettünk szert, és a standról is sok mindent eladtunk. 2010-ben öt vásárt abszolváltunk: Bázel, Bécs, Berlin, Hong Kong, New York. A vásározás összetett dolog, és csak hosszútávon lehet pozitív a mérlege. Leginkább anyagilag kell bírni. A kapcsolatszerzés, a potenciális gyűjtők, vásárlók mellett a kurátorokkal, új művészekkel való megismerkedés legalább annyira fontos, mint a konkrét eladások. Folyamatosan próbálkozunk, szinte minden komolyabb vásárra beadjuk a jelentkezésünket.
Kik az acb vevői, lehet őket tipizálni?
Nem szívesen taglalom ezt a kérdést, mondjuk úgy, hogy ez üzleti titok. Természetesen, az ember a saját korosztályával tud legjobban kommunikálni.
Mennyire érintett a válság?
Mindenkit érintett. 2009 első fele brutális volt. De nem a recesszió volt a legrosszabb, hanem a depresszió. Év végére, szerencsére, már tapasztaltuk az újraéledő optimizmust. 2010 és 2011 rendben volt, 2012- re is ugyanezt mondhatom, az év második felének vásári szereplései pedig kifejezetten jól sikerültek.