A
Kempinski Hotel Corvinus Budapest október 31-éig tartó emléktárlata méltó
tisztelgés az előtt az ember előtt, aki ebben a szállodában működtette másfél
évtizedig antikváriumát és műkereskedését. Olyan élvonalbeli kortárs mesterek
hódolnak neki képeikkel, akiket életében barátjának tekintett és műveiket
fáradhatatlanul népszerüsítette itthon, valamint a határokon túl egyaránt.

Ismerősei
szerint szándékosan a háttérben maradt, afféle „szürke eminenciás” volt.
Eredetileg angol nyelvből és irodalomból diplomázott, de pályafutása kezdetétől
a művelődési élet vonzotta általában, illetve a könyvek világa konkrétan. Mivel
vele született kvalitásérzékének és műveltségének köszönhetően biztos ízlése
volt, számára a saját képzőművészeti gyűjteményépítés is a felfedezés
izgalmával valamint a telitalálat örömével járt együtt. Ezt a szakmai tudását
és több évtizedes élettapasztalatát szívesen megosztotta másokkal is, mert
részére a magán kollekciók kialakításának segítése tanácsadásával és
kapcsolatrendszerével a magyar kultúra terjesztésének egyik bevált módja és
hatásos eszköze volt. Így született például a hazánkba akreditált amerikai
nagykövetek közül Nancy Brinker vagy Kirk Brown számban és színvonalban egyaránt
jelentős képzőművészeti magántulajdona, egyrészt a két világháború közötti,
időközben klasszikussá vált avantgárd mesterektől – akik közül sokan kényszerű
emigrációban lettek világhírűek -, másrészt az országhatárokon túl is ismert és
elismert kortárs alkotóktól. Ezeknek köszönhetően a magyar piktúra modern
vonulata még ismertebbé válhatott „az óperencián túl” – akárcsak a tulajdonosok
személye és privát gyűjteménye – egyedi művek vagy éppen műcsoportok időszaki
kiállítása és kölcsönzése révén.

Most a
szálloda első emeleti oldalfolyosóján kifüggesztett életrajza mellett
kisebb-nagyobb képek sorakoznak a falakon. Bak Imrétől két tavalyi, akrillal
festett, mértanian absztrakt vászon látható: „Istvánnak” ajánlással egy
másfélszer két méteres, monumentális kompozíció, illetve a valamivel szerényebb
méretű és merőben más koloritban tartott Metaforák. Fehér László idei dátummal
készítette a maga közismert, fotórealisztikus stílusában Rozsics István sötét
napszemüveges melléképét, sötét öltönyben és hasonlóképp sötét háttérrel,
amelyből kizárólag az arc világlik elő lényegre törően. Klimó Károly: In
remote Space című tavalyi, függőleges olajképe organikusan elvont foltjaival,
fekete-vörös színkontrasztjaival és dinamikus ecsetkezelésével egy
vulkánkitürésre emlékeztet, míg az idei, vegyes technikájú Kezek és lángok
hasonló tónusokban vízszintes tagolású gesztusfestészet. Nádler István két
tavalyi, kazeintemperával lenvászonra felvitt, távol-keletiesen elegáns
kalligráfiája közül az Hommage á Rozsics István félig lilásszürke és félig
okkeresnarancs átlós tagolású alapon egyetlen határozott mozdulattal felvitt
vörös, krómzöld, kobaltkék és fekete félkörívekből áll, míg a Július 1. című
szürke mezőben smaragdzöld vonal-kavalkád. Végül Soós Tamástól fél
négyzetméteres a monkróm bordó RIM, a nyomtatott betús monogram alatt fekete
kontúrokkal felsejlő arcvonásokkal, a másik olajképén viszont fehér vászonra
sárga írott betűkkel rótta a „gat Geist” szavakat, két szélén fekete mustrával
körítve azt és készített a sokoldalú műgyűjtőről, műkereskedőről és mecénásról
egy lavírozottan könnyed akvarell portrét is.

Rozsics
István ismerte és becsülte neves elődei munkáját, akiket feltehetőleg követendő
példaképeinek tekintett. Így a nyolcvanas évek elején több esztendőt szánt
arra, hogy feltárja a sokrétű érdeklődéssel megáldott báró Hatvany Lajos
munkásságát. Az ő fáradhatatlan kutatómunkája nyomán, saját összeállításában
jelenhetett meg 1985-ben a Hatvany-féle levelezés-gyűjtemény. Mentalitására
jellemző, hogy – akárcsak mecénási mivoltában – itt ismét szerényen a háttérben
maradt és a szóbanforgó kötetet csak második szerzőként jegyezte, az általa
kezdeményezett és sikeresen véghez vitt nagyvonalú vállalkozásokban haláláig
megőrízve a „szürke eminenciás” immár örökre elvitathatatlan és feltétel
nélküli tiszteletre méltó rangját.