Kaposvár, Vaszary Képtár, 2005 október 28.–november 28.
Az idei rendezvényen a több mint száz pályázó közül hatvanan vesznek részt a kiállításon. Az alkotások művészet-felfogása két pólus között mozog (mindkettő új dimenziókat nyit meg) az egyik az anyagtalanná tett, dematerializált ideáig jutott el, amelyet elektronikus kép rögzít (pl.: Néma Júlia lámpája); a másik pólus a teljesen új technika, új anyag létrehozása, a matéria metamorfikus képességének hangsúlyozása (pl.: Varkoly Lászó nehéz fémet utánzó absztrakt formái). A sokféle megközelítési mód a papírművészet időszerű karakterjegyéről tudósít, miszerint ebben a műfajban sincsenek bevett formák, de hagyományok sem léteznek. (Hacsak nem tekintjük hagyománynak a papír mint az alkotás hordozója – felfogást.) És ez a „tiszta lap” teszi minden alkalommal különösen izgalmassá a „képet”. Az itt jelenlevő szemléletformák lefedik a kortárs képzőművészetben jelenlevő irányokat, a konvencionálisan papíron rögzített grafikai lap éppúgy megjelenik, mint az önmagát megsemmisítő műforma. Találunk logikusan leírható, valósághoz kötődő alkotásokat és a valóságra nem feltétlenül visszacsatolható pszeudó műveket.A közös – úgy érzem – minden mű esetében az a játékosság, az öröm, amely a papírral való közvetlen munkában rejlik. Az anyag – romantikus elragadtatottság nélkül – finom, könnyed, saját tulajdonságait háttérbe szorító, önfeláldozó partnerként viselkedik, megadva magát a művész akaratának. A művészt nem akadályozza súly, a papír mégis szilárd és állékony tud lenni, eltakar, de áttetszővé tehető, bármilyen anyagot befogad, akármilyen színre festhető, átváltozási képessége határtalan; nincs még egy ilyen anyag, amely ennyire megadó lenne a művészi kreativitás irányában.
Baráth Hajnal Időkapszula sorozata, a strukturálisan is gazdag felületű – Magdalena Abakanowicz háttal kuporgó alakjaira emlékeztető – teknőformák egyszerre utalnak vissza azokra az időkre, amikor a papír még fa volt, vagy amikor nagyanyáink még fateknőben mostak. Idősíkok, elfeledett életformák nyílnak meg előttünk. Lencsés Ida a papír története előtti időkben írásra használt papirusz tekercseit idézi fel, archaikus hatású festett papír-vászon képeivel.
Kosziba Klaudia is időutazásra invitál, emlékeztetvén a papír élő állapotára, visszaalakítja a papírt erdővé. Finom, költői eszközökkel mutat rá az elképzelhetetlen fapusztításra, amelyre az erdőikből élő embercsoportok kényszerülnek – a civilizációnknak a papír mindent elsöprő mennyiségben való használata miatt.
Dvorszky Anikó az erdő életének négy fontos ciklusát, az évszakokat örökítette meg színes fotóprint alakban, amelyből a kiállításon két állomást láthatunk, a Tavaszt és a Nyarat. A primer láttatásnál többre vállalkozott, színezett papírcsík raszterrel választotta el a látványt a szemlélőtől, megmutatva ilyen volt, és ilyen lett.
Kultikus tárggyá alakított természet, tárgyiasult táj Kulpinszky Renáta képként felfogott papírplasztika szériája. A zöldre színezett geometrikus-organikus, sík-térbeli fali objektjek szobrász tanárának Körösényi Tamásnak Tájhangjaira rímelnek. A táj befogadói kategóriaként jelenik itt meg, mint a sokféle látványelemnek, szín-hang hatásnak, a természeti- és az épített (konstruált) környezetnek harmonikus egységévé vált, egy múló hangulatba foglaltatott, egy pillantásra befogadható élményként.
Szűcs Angéla Levéltára, a címben elrejtett szójáték új fogalmat is takar?  Kihalt fák leveleinek megőrzésére alapított intézményt alapítana?
Budaházi Tibor és Pataki Tibor külön utakon, de közös gondolat mentén pusztulásra ítélt könyveket keltenek életre. Budaházi új alakban, esztétikus megjelenésű hengerek formájában készíti el tetszőleges alakzatban elhelyezhető installációt. Pataki Sorskönyvei metaforák, melyek nemcsak a hatalmas mennyiségű kivágott fa, majd a már elavult tartalmú könyvhalmok sorsára hívja fel a figyelmet, hanem objektjeiben – amelyeket lefotóz, kiprintel, megfesti őket – emberi viszonyokat, sorsokat szimbolizál, jelenít meg. Az egymásba fűzött lapokkal emberi kapcsolatokra utal, melyek kikerülhetetlenül irányítják a sorsunkat.
Az antropomorf szemlélet primer formája Búza Krisztina munkájában valósul meg, a Biomorf önmagam című térplasztikájában. Érezzük, hogy a papírmassza textilszerű szövedékként ölelte körül a testet, amelynek amorf helye (hangsúlyozottan női) szoborként áll előttünk.
Az emberi nézőpont megkerülhetetlen a művészi gondolkodás során, sőt az idei anyagban erősen jelentkezik egy nemileg is elkülöníthető (semmiképpen sem pejoratíve értett) „női vonal”, ahol a munkák fókuszában a nők által végzett kézimunka, szövés, fonás, kötés, varrás áll. B. Páger Bernadett Helyezkedés című fonatai, a hálószerű kompozíciók plasztikai erejét vizsgálják. A vékony papírfonalakból kialakított önmagukba záródó koszorú-kötések bárhogyan elhelyezhetők a térben, ahogy az ember munkája, és kapcsolatai nyomán más-más pozíciókba kerül.
A házimunka egy színhelye, eszköze, a mosogató és a nők függetlenségének szimbólumaként is felfogható testékszer alkot paradoxul ironikus egységet Sipos Barbara pszeudo-plasztikáján. A mosogató párdarabján figyelemfelkeltő színességgel szól a nőkhöz egy papírtányér, legyen vége a nem szívelt házimunkának, használjunk papírtányért!
Balassa Katalin, Jávor Piroska és Varga Anikó különböző szemléletmóddal megvalósítva ruhákat hoztak létre papírból. Mindhárom alkotás egyszerre kézimunka, plasztika, megmunkált sík felület, érzékeny grafika egyaránt. Balassa Katalin munkáját leginkább a játékosság, könnyed anyaghasználat jellemzi, amelyet a címadás, Féling-Érzés nyelvi áthallás is erősít. Jávor Piroska és Varga Anikó gondosan színezett, pontosan szabott, aprólékos díszítésű varrt-fonatolt-festett ruhadarabokat készített, és mindkettőjüket távoli országok, népek inspirálták.
Bartalus Ildikót elsősorban művészeti problémák kötik le, noha a téma az ő munkáit is a „női vonalhoz” sorolja. Hatalmasra növelt fémet imitáló ál-brossai kapcsán foglalkozik a papír gyűrésével keletkezett mozgalmas fény-árnyék mintázta, egyneműre festett felületekkel.
A művészek jelentős része absztrakt formakonstrukciókat, struktúrákat hozott létre, mégsem távolodott el teljes mértékben az antropomorf felfogástól. Matzon Ákos geometrikus érdeklődését megtartva, de a síkból a plasztika irányába lépve, a szokásos könyvméretekhez mérten felnagyított Illeszkedő könyvképeket formált meg, nyers papírlapokból. Butak András dobozszerű – organikus szervezetet idézően burjánzó, mégis geometrikus – a szerves és a szervetlen határterületén mozgó képződményeket hozott létre, amely metaforája lehetne a papír anyagának, amely éppilyen paradox képzeteket ébreszt.
A doboz rejtélyessége, a bezárt világ, amit nem láthatunk, több művészt is foglalkoztatott. Kovács Péter Balázs köztudottan szenvedélyes dobozgyűjtő, vagy választékosabban kifejezve szelence kollekciója van. Így az első olvasatra talányos sorozatcímet (Szenvedély) festményeiről ismert szelencéi alapján megfejthetjük. Aki nem ismeri, talán azt gondolhatná, hogy szenvedélye a papírdoboz-gyártás, vagy szenvedélyes érzéseinek emlékeit rejti dobozokba.
Bakos Patrícia egész Házimozi rendszert alkotott doboz-formában, többféle nézőpontra, és megvilágítási efektekkel, a gyermeki fantázia és a professzionális konstruktőr egyesült erőivel. Az adornói gondolat, hogy a művészet lényege szerint játék, a papírművészet esetében különösen helytálló. A legjátékosabb mű számomra Bánóczy Lídia Tülekedő című körtálcája, amely tetszőleges számú teniszlabda nagyságú papírgolyót késztet egymás kiszorítására. Ha filozofikus hangulatban lennénk akár földi viszonyaink egyre szűkösebb mivoltára is utalhatna…
A dimenziókkal való játék és az irónia egyesül M. Novák András Ariadné spulnija című installációjában, amellyel a mitológiai történetet némileg átírta, hiszen ezzel az rövid cérnaszállal Théseus magára maradt volna a labirintusban az emberevő Minotaurusszal. A menekülése kétséges, a halála bizonyos lett volna. Nem szükséges hosszas magyarázat arra, hogy mit is akarhatott ezzel kifejezni a művész. Azon kívül, hogy Achille Bonito Oliva Im Labyrinth der Kunst/A művészet labirintusában[i] című írásművébe remekül illene, ahol az író a labirintikus (vagy a görög-római mitológiával) kapcsolatos, leginkább a transzavantgárd körébe sorolható műveket gyűjtötte egybe – az jutott eszembe, hogy M. Novák talán érzékeltetni akarja, hogy a művésznek egyre nehezebb eligazodni a művészetnek a (mostanában különösen tekervényes) labirintusában.
A művekről való írás egyfajta együttműködés, írja Borges[ii] az irodalomkritikusok esszéiről „Többnyire hálás meglepetéssel látom, hogy mennyi mélyenszántó értelmet olvasnak bele az én esetleges írásműveimbe. Persze, hogy hálás vagyok nekik, tudniillik az írást (az elemző kritikát) egyfajta együttműködésnek tekintem. Vagyis az olvasónak el kell végeznie a maga munkáját, ő teszi gazdagabbá a könyvemet.” S ez történik a képzőművészeti alkotásokkal is. A művész számít néző együttműködésére!
[i] Achille Bonito Oliva: Im Labyrinth der Kunst, Merve Verlag, Berlin, 1982
[ii] Jorge Luis Borges: A költői mesterség, Európa Könyvkiadó, 2002