A tengerentúli mintákat követő gyerek szépségversenyeket 2005 óta már Magyarországon is megrendezik. Mint a kiállításhoz fűzött szöveg ismerteti: a gyerekek 3-6, 7-12, valamint 13-18 éves korcsoportokban „mérik össze” szépségüket. Kallos Bea sorozata, amely most a meghosszabbított kiállításon látható, 2010 és 2012 között készült magyarországi versenyeken, illetve egy bulgáriai nemzetközi megmérettetésen. A tárlat kurátora Csizek Gabriella. Az artPortal velük beszélgetett.
artPortal: Miért tartottad fontosnak, hogy ez az anyag látható legyen a Mai Manó Galériában?
Csizek Gabriella (Cs.G.): Mert fontos téma, amely nagyon sok társadalmi problémát vet fel, számos irányba nyit lehetőséget a gondolkodásra. Olyan alapkérdések átgondolásához vezet, hogy mit jelent a szépség most, vagy mit tehet meg egy szülő a gyerekével. Ráadásul, ezeket a kérdéseket nagyon érzékletesen mutatja meg: egészen közel megy, de úgy, hogy megmarad azon a határon, ami a gyerekek személyes terénél húzódik, miközben mégis belülről láttatja ezt az egészet. Az is fontos, hogy Bea dokumentál, és nem ítél. Magában a témaválasztásban, a pillanatok kiemelésében megjelenik a véleménye, de nem direkt módon. A fotókat végignézve az embernek az is eszébe jut, vajon miért van az, hogy egy olyan társadalmi réteg tartja ezt lehetőségnek az élete megváltoztatására, avagy esélyeinek megváltására, amelyet az iskolában gondolkodásra már nemigen, sokkal inkább függeni tanítottak meg. Szóval rögtön ott vagyunk a mai Magyarország legsürgetőbb, megválaszolatlan kérdéseinél.
Hogyan bukkantál a témára?
Kallos Bea (K.B.): 2010-ben a Facebookon láttam, hogy a Little Miss Hungary gyerekszépségverseny budapesti előválogatót tart, és úgy éreztem, hogy ez engem érdekel. Korábban már láttam a Little Miss Sunshine című filmet, és egy amerikai gyerek szépségversenyekkel foglalkozó sorozatot. Megfogott a téma abszurditása. Először kicsit megdöbbentem, hogy itt is van ilyen, mert mindaddig azt képzeltem, hogy ez valamiféle nagyon amerikai dolog. Természetesen a saját gyermeke minden szülő számára gyönyörű, de hogy innen miként jut el odáig, hogy a gyereket “kilöki” a színpadra, az már egy másik történet. Ez a sorozat a szülők frusztrációjáról, és elveszett álmairól is szól.
Milyen volt az első válogató, amelyen fotóztál?
K.B.: Ha egyetlen szóval kellene jellemezni, azt mondanám, hogy irreális volt, tele abszurd szituációkkal. Például, amikor apuka tömi magába a nádszálvékony kislánya mellett a fél kilós parizert egyben, és közben arról prédikál, hogy a kislány ne egyen, mert nagy lesz a hasa és nem jut majd be a döntőbe. vagy egy anyuka, aki büszkén mondja a lányáról, hogy „saját idomítás”. Az egészben volt valami hihetetlenül abszurd. Mindeközben társadalmi vita folyik arról, hogy egy gyerek hány éves kortól, és milyen formában lehet jelen a Facebookon. Ezek az emberek, akik a gyerekeiket szépségversenyekre viszik, elítélik a pedofíliát, majd felöltöztetik a három éves gyereküket úgy, mint egy felnőttet, adott esetben egy kis festéket is kennek rá, elmagyarázzák, hogyan kell pózolni, végigmenni a kifutón, végül a gyerekről készült képeket felrakják az internetre, és boldogak, ha sokan lájkolják a képeket.
Ezeknek a versenyeknek van egy olyan primér üzenetük, hogy a szépség egyenlő a csinos ruhával és a sminkkel?
Cs.G.: Úgy fogalmaznék, hogy a szépség ebben a relációban egyenlő egy rájuk osztott szereppel. Ezek a gyerekek ebbe a szerepbe vannak belekényszerítve a saját életkoruknak, egyéniségüknek és vágyaiknak megfelelő helyzetek helyett. Ezzel szemben a szépség szerintem az, amikor önmaguk lehetnek. Amikor belefeledkezhetnek abba, ami a lényegük. Ez persze lehet az éneklés, a játék, a tánc is. Az a fontos, hogy belőlük fakadjon. A szépségverseny szituációjában viszont nem erre kíváncsiak, nem arra, hogy ki az a három-, vagy négyéves, hogy milyen ő valójában, milyen az egyénisége, mit szeret a legjobban játszani, hanem, hogy hogyan működik a szerepben.
Miért tartozik hozzá a szerephez, hogy felnőtt koktélruhákba bújtatjuk őket?
K.B.: Ma divat, hogy ugyanazokat a ruhákat lehet kapni gyerek és felnőtt méretben. Ez a trend, hogy mini felnőtteket gyártunk, ez szerintem egyáltalán nem kell.
Nagyon sok versenyen jártál. Mennyire voltak egyformák?
K.B.: A már említett abszurditás mindenhol jelen volt Nyugat-Magyarországtól Bulgáriáig. Az egyik szegényebb, kelet – magyarországi régióban tartott előválogatón érzékelhető volt, hogy mennyivel több végletekig elkeseredett ember jött, akik tényleg semmilyen más kitörési lehetőséget nem láttak. Elhitték, hogy ha a gyerek “befut”, akkor magával húzza az egész családot.
Beszélgettél a szülőkkel?
K.B.: Viszonylag sokat beszélgettem a szülőkkel, és minden alkalommal megkérdeztem, hogy miért jöttek el a versenyre. A válasz az esetek 99 százalékában az volt, hogy a gyerek jönni akart, és rögtön azt is elmesélték, hogy a Toddlers and Tiaras (Apró szépségek) című trashrealityt együtt szokták nézni. Természetes, hogy az a kislány, akivel az anyukája lelkesen nézi a műsort, és bőszen mondogatja a gyereknek, hogy nézd milyen szépek ezek a lányok, anya szerint te is ilyen gyönyörű vagy, az meg akar felelni a szülői elvárásnak. Az ember egész életében semmi mást nem csinál, csak megpróbál valamiféle elvárásnak megfelelni. Minden ember vágyik azt mondani: nézd anya, apa, megcsináltam! Így vagyunk kódolva.
Legtöbbször szomorú gyerekarcokat láttam a fotókon.
K.B.: A szülők nem látják ezt a szomorúságot. Azt mondják, a gyerek élvezi a megmérettetést, csak koncentrál. Ez az egész az anyukák játszótere. Elhiszik, hogy a gyerekük tényleg akarja a versenyt, és ez valami pluszt ad neki. Egyetlen olyan anyukával találkoztam, aki beismerte, mekkorát tévedett. Ők el is mentek az első forduló után. Azt mondta, hogy azért vannak itt, mert annyira szép a kisfia, hogy meg akarja mutatni mindenkinek. Azt is hozzátette, hogy bocsánatot kell kérnie a gyerektől, hogy ebbe belerángatta: nagyteremben, mini öltönyben, angyalszárnyakkal felvonuló gyerek nem értette, mit keres ott.
Lehetségesnek látod bemutatni ezt a sorozatot az ország különböző pontjain, hogy beszélgetések induljanak a témáról?
K.B.: Ahhoz, hogy valós társadalmi párbeszéd vagy vita alakulhasson ki, abban a közegben kéne a problémáról beszélni, ahonnan ezek az emberek érkeznek. De erre nem nagyon van lehetőség. Azt látom, hogy nem érzik át a súlyát, a jelentőségét, nem tudják, hogy mit tesznek a gyerekeikkel. Nem látják a kockázatát. Hogy milyen mértékben sérülhet a gyerek és főleg, hogy tíz év múlva mit fog szólni majd az egészhez. Tényleg csak annyi tudatosul, hogy esetleg jön egy modell-ügynök, vagy egy sztár-wannabe, aki talán felkarolja a gyereket, és megvalósul az áhított álom, a gyerek benne lesz a tévében. És ettől rögtön az egész valamiféle értéket képvisel a szemükben. Hiszen aki benne van a tévében, az gazdag, annak jó az élete, és körülötte minden csupa csillogás. Nem látszanak az árnyoldalai ennek a csillogó világnak, és ettől rettenetesen csábító, mert ez a csillogás azt jelenti, hogy a gyerekből lesz valaki. Talán számukra ez az elérhető, megfogható amerikai álom. Ebben a médiának nagyon komoly felelőssége van. Ilyenkor derül ki, hogy milyen értéket közvetít. Természetesen fontosak a tehetségkutató műsorok, mert olyan emberek is lehetőséget kaphatnak, akik rendkívüli tehetésgesek, és talán esélyük sem lett volna megmutatni magukat. Jó példa erre Oláh Ibolya, Rúzsa Magdi vagy Molnár Ferenc ’Caramel’. Ugyanakkor azt nem látják sokan, hogy mennyi keserves és kőkemény munka van a teljesítmény mögött; hány éven át fektettek időt, energiát abba, hogy képezzék magukat. Hogy ez nem annyi, hogy elmentek egy meghallgatásra, elénekeltek egy dalt, és onnantól sztárok. Mint ahogy azt sem látják, ahogy tömegcikké silányulnak a nyertesek, mert minden évben jön egy új zseni, és a korábbi győztesek mehetnek a süllyesztőbe. Nagy a verseny és még nagyobb a fluktuáció. A valóságshow-k elhitetik az emberekkel, hogy bőven elég szép ruhát venni, feltenni a sminket, feltünőnek lenni és bármi áron bekerülni a tévébe. Mert ez a siker és ez a fajta siker érték. A szülők sokszor elmondják, szerintük ez a versenyhelyzet neveli a gyereket, megtanítja a kudarcok elviselésére. Ugyanakkor itt nincs reláció a teljesítmény, és az elért helyezés között. Nem lehet keményebben edzeni, többet gyakorolni, vagy több munkát belefektetni. Csak elfogadni lehet, hogy nem az ő kislánya lett a legszebb, és ez gyakran összetöri a gyerekek önbizalmát.
Ennyire eltérő, párhuzamos világokban élnek egymás mellett az emberek a mai Magyarországon?
K.B.: Egyre nagyobbra nyílik az a bizonyos társadalmi olló a kvalifikált, és viszonylagos biztonságban élő rétegek, és azok között, akiknek ez nem adatik meg. Ezeket a jelenségeket én társadalmi hibaüzenetekként látom: a Magyar Gárdától kezdve a gyerek szépségversenyeken át a melegek jogainak sárba tiprásáig. Ezek mintha hasonló okokra mutatnának vissza. Frusztráció, bizonytalanság, a jövőkép hiánya. Az emberek tehát valamiféle drasztikus és gyors megoldásra vágynak. Csodaszerre. Van, akinek a csodaszer ez a békésnek látszó megoldás: sztárt csinálni a gyerekéből. És van, aki gyűlöletet választja.
Little Miss. Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Galéria, Bp., szeptember 15-ig.