A nagy fényművész hazatért. Moholy-Nagy László életművének egy csinos válogatása a Ludwig Múzeumban várja a hazai és a nemzetközi közönséget. Festmények, fotogramok, filmek és fényképek – kísérletek a modernizmus hőskorából.
Moholy-kiállítást rendezni nem könnyű, utoljára hasonló léptékű tárlata itthon 1975-ben volt példa. A bácskai születésű ezermester művész beutazta a fél világot, dolgozott Pesten, Berlinben, Londonban és Chicagóban is. A mai művészeti köztudat szempontjából a legutolsó helyszín a legfontosabb. Ugyanis, aki a 20. század derekán az amerikai kontinensen vetette az avantgárd magvait, az ma busásan arathat: az angolszász túlsúlyú art world (és persze a kiállításipar) a tenyerén hordozza. Moholy ma ex-bauhausos szupersztár, a hi-tech modernség egyik legjobban csengő márkaneve. A művészettörténet ma is vevő az ipari termelést és a művészetet ötvöző radikalizmusára, az új emberről szőtt avantgárdista vízióira.
A Ludwigban bemutatott anyag eredetijét egy spanyol kurátor kaparta össze, majd a tárlat végiglátogatott pár műtárgy-kölcsönző intézményt (a berlini tárlatról szóló kritikánkat itt olvashatják), végül kikötött nálunk, a Duna-parti múzeum falai között, kiegészítve pár delikát hazai dokumentummal: az első világháború alatt felskiccelt képeslapokkal, a kutatók és leszármazottak leveleivel és egy-két alig ismert, korabeli magyarnyelvű publikációval.
A cím (The Art of Light) a fényművészt dicséri. Moholy-Nagy ugyanis 1946-os haláláig írt jó pár művészeti esszét, kidolgozva sajátos fényelméletét. A festészet – ahogy tanítja – a fotó megszületésével mentesült a valóságábrázolás követelményétől, vagyis szabadon foglalkozhat a fénnyel. De Moholy nem vetette el a táblaképet, mindvégig festett, egyéb összművészeti kísérletei mellett. A húszas évek elején még betűkkel kombinált, dadaista ihletésű vásznakat festett, később már telivér absztraktokat, egymáson átható szürke négyzetekkel, keresztmintákkal, tekergő, biomorf vonalakkal. (A kiállításra nagy nehezen összeszedett festményegyüttes is jelzi, milyen sokféle non-figuratív hangot kipróbált.)
Persze a fénnyel festés igazi tere mégiscsak a fotográfia. Moholy elsősorban ebben utazott, illetve ennek a kísérleti ágában. Man Ray-jel egy időben, 1922-ben fedezte fel a fotogramot, a fényérzékeny lapra helyezett tárgyakról készített őrülten egyszerű és primitív „ősfotót”. A gép nélkül készített felvételeken elasztikus, sejtelmes körvonalú valamik fehér negatív képe sorakozik. Pörgettyű, Eiffel-tornyocska, csavar, szög, mind néma rendben. A fotogram tulajdonképpen egyfajta tabula rasa, kiüresített kezdőpont, ahonnan tovább kell indulni. Moholy indult is, volt hogy beépítette őket egy konstruktivista asszemblázsba, de a téma csimborasszója a lassan forgó szitákból és gépdarabokból felépített Fény-tér modulátor, illetve nem is maga a modulátor, hanem a szerkezet által összevarázsolt árnyékjátékról készült film.
Moholy rendíthetetlenül fényképezett mindvégig. Készített jó pár kivágott figurákkal játszó, elegánsan légies montázst, pontosabban a montázsokat rajzzal ötvöző fotóplasztikát. (Ebből áll a kiállítás jelentős része.) A harmincas évek derekától kezdve fotózott színes Kodak-filmre, de persze elkapott fekete-fehér utcai jeleneteket is, a századelő klasszikus fotográfiájának modorában. Azért itt se tudta megtagadni önmagát, a kerítésrács-minták vagy a hálók vetett árnyéka mindig jobban lenyűgözte, mint a hétköznapi figurák realizmusa. Természetesen az életműből nem maradhattak ki a filmek sem, a kiállításon folyamatosan pörög néhány közepesen hosszú munkája, az athéni építészkongresszus dokumentumfilmjétől kezdve, a londoni állatkert reklámján keresztül, a berlini cigányok életét bemutató opusig.
És ez még nem minden. Az összművészeti egységre törekvő Moholy sokszínű életművéből megnézhető a grafikus jelekből és szavakból álló híres filmforgatókönyv, az aktivista újságok címlapjai, pár mechanikus színházi díszletterv és egy-két operakosztüm-rajz, néhány reklámfotó a jenai üveggyárnak és a chicagói dizájniskola számára kidolgozott pedagógiai program filmre vitt változata. Sőt, a kiállítótérben kialakított múzeumshopban végül meghallgathatjuk az emigráns magyar munkásoknak tartott, Rooseveltet éltető kortesbeszédét is, bakelitről.
Ludwig Múzeum,
2011. június 9. – 2011. szeptember 25.