Manapság keveset foglalkozunk olyan alapdolgokkal, mint hogy mitől működik egy társadalom – habár a hibáit kritikusan szemléljük. Amit Fabricius Anna mutat, az mostanság egyáltalán nincs előtérben. Ez némileg érthető is a történti előzmények, a heroizáló munkásábrázolások ismeretében. Fotóinak a szocreálhoz azonban semmi közük: időtlen, nagyon is festői beállításokat látunk, amelyek olykor kissé merevnek tűnnek, de éppen ezért kétségtelenül ünnepélyesek is.
Hungarian Standards. Laundry
artPortal: A sorozataid mindegyikében, mintha történeti referenciák, klasszikus festészeti párhuzamok köszönnének vissza. A fotóid olyanok, mint a megrendelésre készült barokk reprezentatív csoportképek, például Rembrandt-tól a Posztóscéh elöljárói. Amikor a Ki? Kit? Mivel? című kiállításon, a fehérvári Deák gyűjteményben egymás mellé kerültek az Éjszakai pillangók ruhában címet viselő fotóid és Farkas István festményei között egészen meglepő hasonlóságok derültek ki. A színek, a megvilágítás, sőt a karakterek is hasonlóak voltak. Ennek van valami alapja?
Fabricius Anna (F.A.): Igen, a festészeti példák több sorozatomban is benne vannak. Nagyon szegényesnek érezném, ha csak riport jellegű, dokumentarista módszerrel kellene dolgoznom. Ezzel nem kritizálom ezt a fajta képhasználatot, csak személy szerint nem érezném önazonosnak ezeket a munkáimat. Mint például a Techné, vagy a régebben készült Lovagok és Lovarnők sorozatban is, a kiemeléssel, a háttértől való elemeléssel, a pontszerű megvilágítással, szándékosan egyfajta színpadias jelleget kaptak. Ezt a hatásmechanizmust tudatosan használtam. A hétköznapi embereket éppen annyira lehet kiemelve ábrázolni, mint napjaink celebjeit. Ezek a képek az emberek, csoportok munkájával szembeni tiszteletadásként készültek, amire már utaltam is. Ahogy itt látjuk ezeket a sportolókat, vagy munkásokat, kiemelődnek, éppen a színpadiasságuk emeli ki őket. Erika például ebben is különleges, ő egyedül van, s ő is, mint mindannyian, csak egyes szám első személyben tud beszélni munkájáról, érzéseiről, miközben valójában egy reprezentatív csoportot képvisel.
Hungarian Standards. Pom-pom girls.
Lehet munkáról, a kondíciókról, az ehhez fűződő személyes viszonyokról beszélni? A Ludwig Múzeumban a Leopold Bloom Díj kapcsán kiállított videó – Az Ésszerű megkérdőjelezi a Szabályszerűt – számomra a legjobban sikerült válasz.
F.A.: Bécsi rezidencia programon voltam, s ott kértem meg olyan helyi dolgozókat, mint a teremőrök, szobalányok, tűzoltók, zenészek – akik együtt, csoportban végeznek bizonyos feladatokat – hogy improvizációs játékként meséljék el ketten együtt azt, hogy napi nyolc órában mit dolgoznak. A játék szabályai szerint kerek mondatokban kell beszélni úgy, hogy mindegyikük egy-egy szóval egészíti ki a megformálandó mondatokat. A párbeszéd játékosan alakul, egyrészt személyesebb lesz, mert ketten rakják össze a mondandót, de nem tudja az egyik, hogy mi lesz a következő szó, gondolat, amit a másik tesz hozzá. Nagyon jól működött ez Ausztriában, mert a videón németül beszélnek. Nem várt, másodlagos olvasata is lett a videónak, azáltal ahogyan az egyes párosok értelmezték a játékszabályokat és ahogy használják a nyelvet. Minden egyes szakmának megvan a maga temperamentuma, dinamikája vagy monotóniája van. Szépen lejön például az, hogy mennyire szeretnének asszimilálódni a szobalányok, miközben nem képesek a társadalom teljes jogú tagjaivá válni a kulturális különbségek és a munkájuk révén. A lengyel és thaiföldi lány ugyan németül beszél, de tele hibával, bájjal. Ők próbálnak a nyelv használatában is megfelelni, nem csak a szakmájukban, amit végeznek. A tűzoltók viszont munkájuk szigorú dinamikája lévén csak rövid parancs-szavakban képesek kifejezni magukat. A zenészek – akik akár száz emberrel dolgoznak együtt, és egymás rezdüléseit is érteniük kell – zseniálisan fejezik ki magukat, hihetetlenül kreatívan és sokrétűen beszélnek a zenélésről, a gyakorlásról, sikerekről, kudarcokról, mintha olvasnák.
A munka képes meghatározni egész lényében az embert, s hogy hat más területekre is. Nyilvánvalóan beleszól a személyiségünkbe. Ha van munka, azért, ha nincs, akkor azért…
F.A.: Közben pedig bejönnek olyan spontán dolgok is, amitől az irányított párbeszéd sokkal személyesebb lesz, a teremőrök például arról beszélnek, hogy mennyire kevés a fizetés, és mennyire várják már, hogy hazamenjenek. Az is zavarja őket, hogy mindig mással kell foglalkozniuk, például elromlik a távkapcsoló, s hosszú órákat azzal töltenek, hogy megjavítsák. A spanyol szakácsok nem akartak németül beszélni, de az anyanyelvükön nem tudtak megállni egyetlen kimondott szónál, hiszen a spanyol nyelv megállíthatatlan, organikus folyam. Ők például belemennek az intim, magánéleti élményekbe is, így látszik hogy a nyelvi temperamentum nagyon másfelé viszi a párbeszédet. Sajnáltam, hogy ez a videó a Ludwigban szinte elveszett, habár természetes, hogy a nyelvi közegében Ausztriában sokkal nagyobb figyelmet kapott.
Ahogy a videókról beszélsz, eszembe jut, hogy olykor úgy tűnik, mintha a fotóid egy film kockái lennének, és az is világos, hogy egy hosszú történet áll mögöttük. A finnországi projektedben például a képeken szöveget is olvashattunk, finn és a magyar nyelv hasonlóságait emelted ki. Ott megfigyelhető volt, hogy a szép kép létrehozása, az esztétikum is fontos számodra. Megkomponálod a beállításokat, kiegyensúlyozottak, a fény nem véletlenszerűen csillan be, nem elkapod a pillanatot, hanem kiválasztod a napszakot és a megvilágítás mértékét. Mindent ennyire megtervezel? S mintha az is fontos volna neked, hogy a csoportok egyenruhában legyenek. Vagy ez véletlen adalék?
F.A.: Egyáltalán nem véletlen, sőt ezek az egyenruhák kezdettől fogva nagyon érdekelnek. Homogenizálják a szereplőket, ugyanakkor össze is tartják a képet, s ha tetszik esztétikusabbak is. Vizuálisan az egyenruha az, ami összerántja a csoportot, azonnal kiderül, hogy ők összetartoznak. A finn fotóknál nem volt olyan bonyolult az előkészítés, azok egyszemélyes képek, ott a nyelv hasonlósága és a játékosság volt a lényeg, de ott is meghatároztam a ruházatot.
Lovagok és lovarnők
A diplomamunkád a Lovagok és lovarnők volt, ott látok rajzokat is a fotók között.
F.A.: Ennél a sorozatnál le is rajzoltam a beállításokat, mert a lovakkal nehezebb összerakni a jeleneteket, és látva a beállítást, könnyebben ment a fotózás. Visszatérve a festészeti genealógiára, amikor a lovas sorozatot elkezdtem, azt gondoltam, hogy olyan képeket szeretnék, amelyek a caravaggioi pincevilágításhoz hasonlítanak. A most készülő sorozatomhoz is vannak rajzok. Hangsúlyozottan a festészeti hagyományokon alapul, azon, hogy miként ábrázoltak lovagokat, grófokat a történelmi korokban. Abban a fázisban vagyok, amikor folyamatosan előképeket keresek, illetve már volt egy-két expozíció. Ebben az esetben a természetes világításra hagyatkozom, a keresett külső, természeti helyszín az, amivel most a legtöbb idő elmegy, nem a világítás. Ez mindenképpen a festészethez hasonló ábrázolás, ez a módszer mindig is vonzó volt számomra.
Gondolom, nem csak a festészet inspirációs forrásod. Mégiscsak kortárs fotós vagy, aki számos nemzetközi sikert mondhat magáénak. Részt vettél például az egyik legnívósabb kortárs fotóvásáron (ParisPhoto, 2010), Németországban, Ausztriában, Spanyolországban, Kínában állítottál ki. Bizonyára vannak kortársaid, akiket figyelsz, példaképeid, vagy inspirálnak, megerősítenek a céljaidban. Kik ezek?
F.A.: Sok művészt említhetnék, akik, vagy munkákat, amik inspirálnak. Imádom Helmut Newton Pola Woman című könyvét, tele polaroidokkal, aztán a skót Wendy McMurdo múzeumi, megrendezett képeit, pár éve szerettem bele Taryn Simon munkáiba, abba a tudatos és változatos kutatásba, képhasználatba, ami az An American Index of Hidden and Unfamiliar című könyvében van. De megemlíthetném Philip Lorca diCorcia, Collier Scholl, Michal Chelbin, vagy Charles Fréger munkáit. Santiago Sierra munkái, munkamódszere illetve az irány, ahogy együtt működik civilekkel, nagyon erősen hat rám. Hogy csak a legfrissebb benyomásról említsek, most jöttünk vissza a winterthuri Plat(t)from 2014 review-ról, ahol a belga Max Pinckers könyve most a favorit. Indiában készült, nagyon alaposan, és hihetetlenül változatosan összerakott munka.
Lovagok és lovarnők
Nyitókép: Fabricius Anna: Mandarin nő, 2017-2018