Egyre több közösségi fórumon bukkan fel Mat Gleason műkritikus újévet köszöntő esszéje, mely az amerikai (!) művészvilág tizenkét fogyatékosságát veszi górcső alá.
Fanyar hangvételű, óvó szándékú bevezetőjében a tengeren túli hagyományok felett tör pálcát, melyek több évtizede meghatározzák a művészi szcénát. „2012-t írunk, de a művészvilág megragadt 1966-ban. Szinte fulladozik azoktól az együgyűektől, akik egyszerűen képtelenek elszakadni a század közepén elsajátított módszerektől.”
Átugorva Gleason talán kevéssé frappáns kőkor-hasonlatait, talán ildomosabb rögtön a felsorolásra térni. Tizenkét dolog, amit a művészvilágnak maga mögött kellene hagynia:
1. Bizomány
Mark Kostabi festő szlogenje ekképp összegzi a témát: „A kölcsönzés vége a győzelem kezdete.” A művészek mindig is a galériákra bízták a képeiket. Amikor a mű eladásra kerül, a galériák és az alkotók 50-50%-ban osztoznak a profiton. Ha a művet nem sikerül eladni, a művész visszakapja az alkotását. Időtlen idők óta ez a játék menete, ami finoman szólva is nevetséges. Eme forgatókönyv szerint ugyanis a művész egész egyszerűen kölcsönadja a képet a galériának, míg ez utóbbi semmilyen kockázatot sem vállal. Sokkal racionálisabb lenne talán (itt a szerző nem kevés szarkazmussal vezeti fel az ötletet), ha a galériák megvásárolnák a műveket, ahogy minden más üzletágban szokás. Ha nem engedhetik meg maguknak az adásvételt, keressenek olyan műveket, amik megfelelnek a költségvetésnek. Ha pedig még ez sem működik, szálljanak ki a műkereskedelemből.
2. Akadémiai kurátorok
A vizuális tartomány természeténél fogva non-verbális. Az akadémiai ismeretek ezzel szemben nyelvi alapokon nyugszanak. Itt tehát egy paradox helyzetről van szó. Mégis a PhD. minősítéssel rendelkezőké a privilégium, hogy osztályozzák a műveket, akik aztán vért izzadnak azért, hogy az előadásuk a lehető legcsekélyebb mértékben se legyen érthető és élvezhető. A művészetet mindenképpen intellektuálissá akarják tenni, holott az esszenciálisan érzéki. (Gleason ezt a bekezdést egy kissé talán túlzó, és nem igazán helyénvaló hozzászólással zárja – lásd.: eredeti cikk)
3. Forgalmazók
Ki is jut először pénzhez a mai művészvilágban? Természetesen a promóciós „szakemberek”, akik agyonhasznált trükkökkel és elavult címlistákkal operálnak. A forgalmazóknak jut a hab a művészvilág tejeskávéjáról. Ők azok a résztvevők, akik inkább néznek meg egy újabb Jóbarátok epizódot, mintsem hogy figyelemmel kövessék a kreatív alkotói folyamatot, vagy „urambocsá” ellátogassanak egy érdekes tárlatra. A művészet a kultúra ellenszere, nem pedig egy újabb eleme a gépezetnek.
4. Fizetett írók
A festő időt és energiát nem kímélve küszködik a műtermében, sorra fogyasztja a vásznakat és a festéket. Ez az általános romantikus vízió az alkotási folyamatról. Álomképi státusz ide vagy oda, valójában ez az igényes kreáció egyetlen igaz útja. Amint azonban a művész arra kéri a „kritikust”, hogy formáljon véleményt a munkájáról, a tollforgató három dollárt kér szavanként. Az írók – az akadémikusok mintájára – ragadozókká váltak, hiszen felismerték, hogy képességük folytán hatalmukban áll manipulálni a közvéleményt, esetenként visszavonhatatlanul kizárni egy adott művészt a körforgásból. (Óvakodjon minden alkotó azoktól a firkászoktól, akiknek üres számlatömb lapul a fiókjában! – összegzi véleményét Gleason.)
5. Jótékonysági aukciók
Ezek a karitatív rendezvények szintén csak kirakat-jótétemények. Ha a művész nem szeretné, hogy alkotását egy milliárdosokkal tömött teremben ötvendolláros „eszmei” értéken kóstálják, akkor jobb, ha egyszer és mindenkorra távol marad a jótékonysági aukcióktól. Annál is inkább, mivel az eladásra nem kerülő munkákat gyakran elfelejtik visszaszolgáltatni a jogos tulajdonosának.
6. Kína
Manapság bárki készíthet csapnivaló képeket, melyeken amerikai államfők szerepelnek kompromittáló szituációkban. (Eredeti hasonlatot lásd.: angol szöveg). Valószínűleg senkinek nem fognak tetszeni, de nem is kopogtatnak majd az önjelölt művész ajtaján a hatóságok. Ha azonban Hu Jintao, Confucius és Mao Ce Tung a hasonló témájú „műalkotás” szereplői, a milliárdos generálisok valószínűleg nem fogják egymást taposni azért, hogy túllicitálják egymást az adott képet értékesítő aukción. Ha tehát a művész nem szeretné élete jelentős részét egy keleti börtönben eltölteni, jobb, ha körültekintően bánik a kínai témákkal.
7. A diploma malmai
Korábban a több tízezer dollárra rúgó diákhitel legalább viszonylagosan garantálta, hogy az adósságban úszó művészetis diák rendes munkához jusson. Ezeknek az időknek azonban már vége. Nem is térnek vissza. Nem számít, mennyire előkelő az iskola, mennyire fantasztikus a tanmenet. Színjáték az egész. Az intézményi kereteken belül készült művek mára semmivel sem jobbak, mint az akadémikus párbeszédet mellőző alkotások. Persze ma is sokan élvezik az MFA (mesterképző) programokat. A diákhitel részleget fenntartó, simára borotvált, kapitalista bankárok például rajonganak értük.
8. Szabályok
Nincs belőlük túl sok. Mindenki azt csinálja, amit akar. Vannak, akik olyan messzire jutnak, hogy még az igazi, teljes kudarc is megadatik nekik. Ekkor már lehetőség van igazi művet alkotni. Soha nem érdemes követni mások tanácsát. Akik vég nélküli javaslatokkal bombáznak, valószínűleg még nem élték át a komplett bukás élményét, így felesleges rájuk hallgatni.
9. Szakértők
A művészet teljesen szubjektív. Ennélfogva tehát nincsenek szakértői.
10. Sorozatok
A művészeknek minduntalan azt javasolják, hogy készítsenek sorozatokat. Fontos kiemelni, hogy ez csak egy lehetséges útja az alkotásnak, semmiképpen sem az egyetlen. Kizárólagosként feltüntetni majdnem olyan ostobaság volna, mintha a „hozzáértő” ahhoz ragaszkodna, hogy minden festménynek negyven százalékban földszíneket kelljen tartalmaznia.
11. A graffiti művek olvasása
A hatvanas évek óta a street art a legkedveltebb absztrakt festészeti irányzat. Viszont abban a pillanatban, amikor a médium a kész mű elébe lép, az egész elveszti a szépségét, és egy újabb sztárcsináló gyárként funkcionál. Az absztrakt vandalizmus addig gyönyörű műfaj, amíg a szerző kilétének ismerete nélkül is élvezhető.
12. Az önmagukat promotáló művészek
Csináld ezt, csináld azt, és mindenek előtt vegyél egy csomó könyvet, amik megtanítanak arra, hogyan boldogulj egyedül – hallani naphosszat. A tanácsadás ma már iparággá nőtte ki magát. A művészeknek egész egyszerűen csak alkotni kellene, aztán a galériákat megkerülve eljuttatni munkáikat az érdeklődő közönséghez. Nem kell könyveket vásárolni, azok úgyis csak egymás örökérvényű tanulságait ismételgetik. Nem létezik semmiféle tervezet, ami szavatolná a sikeres művészi karriert, vagy ami biztosítaná egy mestermű megalkotását. Ahogy Gandhi mondta egyszer: „Nem az a fontos, amit csinálsz, hanem az, hogy csinálod.” – soha nem tette hozzá, hogy vegyél drága könyveket és DVD-ket, amik megmondják neked, hogyan lehet sikeresen elkészíteni érdektelen munkákat.
(Mat Gleason eredeti szövegét moderált – nem szó szerinti – fordításban közöltük.)