Restitúciós ügyek, műkincsrablás, múzeumépítés – ezek a világviszonylatban is az egyik legjelentősebb svájci-német magángyűjtemény eddigi históriája.
A Bührle-gyűjtemény magját a legfontosabb francia impresszionista és posztimpresszionista mesterek művei, így Manet és Degas nyolc-nyolc, Cézanne és Van Gogh hét-hét, Renoir hat és Gauguin öt festménye képezik. A régebbi korok művészetét XVII. századi holland, valamint XVI-XVIII. századi olasz és spanyol mesterművek képviselik, míg a korai XX. század többek között Matisse, Rouault, Vlaminck, Dufy, Derain, Picasso és Braque munkáival van jelen. A gyűjtemény kvalitásai önmagukban is indokolják a kiemelt figyelmet, ám hat évtizedes fennállása során sokszor akadtak olyan időszakok, amikor a kollekció egyéb okokból is az érdeklődés előterébe került.
Az első „egyéb ok” maga a gyűjtő személye volt. A németből svájci állampolgárrá lett Bührle gépipari nagyvállalkozó volt, aki gyűjteményét zömmel a váratlan halálát megelőző utolsó években, 1950-56 között hozta létre. Ebben az időszakban Bührlével szemben súlyos fenntartások fogalmazódtak meg, mondván „náci pénzből” vásárolt, hiszen vagyonát a hitleri Németországgal folytatott kereskedelemmel sokszorozta meg és a nácik által elrabolt műveket is beemelt gyűjteményébe. A tizenhárom ilyen alkotást egyébként jóhiszeműen, galériákban és árveréseken vásárolta, és amikor korábbi sorsukra fény derült, visszaszolgáltatta őket eredeti tulajdonosuknak illetve ajánlatot tett újbóli megvásárlásukra. Tizenegy ilyen mű ma is a gyűjteményben található. Többen bírálták azt a módot is, ahogyan Bührle gyűjtött, szemére vetve, hogy mindig „biztosra ment”, kizárólag nagynevű mesterek kockázatmentes befektetésnek gondolt műveit vásárolta.
Legközelebb akkor került a gyűjtemény a figyelem előterébe, amikor a zürichi villanegyedben a család lakóháza melletti, már Bührle életében a művek elhelyezésére szolgáló épületben 1960-ban megnyílt a kollekció állandó kiállítása. A hangulatos környezetben lévő szép, de nem túl tágas és a helyismerettel nem rendelkezők számára nehezen megközelíthető épület nem biztosított ugyan ideális otthont a műveknek, de lehetővé tette, hogy a kollekció a nagy magángyűjtemények közül az elsők között váljon hozzáférhetővé a nagyközönség számára is. 1990-91-ben, a gyűjtő születésének 100. évfordulóján a kollekció először mutatkozott be Svájc határain kívül: a vándorkiállítás állomásai New York, Montreal, Yokohama és London voltak.
A következő esemény, mely elérte a sajtó ingerküszöbét, a gyűjtemény történetének legszomorúbb, de szerencsére happy end-del végződött napjához kötődik: 2008. február 10-én három fegyveres rabló tört be a múzeumba fél órával zárás előtt, és négy művet akasztott le a falakról: a gyűjtemény egyik legszebb és legértékesebb darabját, Cézanne Fiú piros mellényben című, egykoron Nemes Marcell tulajdonában volt festményét, továbbá Monet, Van Gogh és Degas egy-egy alkotását, 180-200 millió frankra becsült összértékben. Svájc történetének legnagyobb műkincsrablása szenvedélyes vitákat váltott ki a múzeumok, különösen a kisebb épületekben elhelyezett magángyűjtemények biztonságának garantálhatóságáról, a tanulságokról és a teendőkről. Ekkor erősödött meg az a vélekedés is, hogy a nagy értékeket őrző magángyűjtemények számára nem lehet tabu, hogy feladják önállóságukat, és valamilyen formában behúzódjanak egy nagy múzeum, közgyűjtemény „védőszárnyai” alá. A képrablás szerencsésen végződött: Monet és Van Gogh műve már néhány nappal eltűnésük után előkerült, nem messze a rablás helyszínétől. A Degas-képet egy évvel később, 400 ezer frank váltságdíj fejében kapta vissza a múzeum (ez a tény akkoriban nem került nyilvánosságra), míg a Cézanne-festményre négy évvel később, az elmúlt hetekben Szerbiában találtak rá a nyomozók.
A Bührle-család és a gyűjtemény vezetői levonták a tanulságokat és igyekeztek mihamarabb biztonságos, s egyben a nagyközönség számára könnyebben hozzáférhető otthont teremteni a gyűjtemény számára. A megoldást végül a Kunsthaus bővítéséről született döntés kínálta; a legfontosabb zürichi képzőművészeti múzeum az elkövetkező években egy új, David Chipperfield tervezte épülettömbbel bővül, s többéves tárgyalás után elvi megállapodás született arról, hogy 2017-ben a Bührle-Gyűjtemény is ide költözik. A múzeum és személyesen Bührle, majd később örökösei és alapítványa között a jó kapcsolat nem új keletű. Bührle annak idején több művet adományozott a Kunsthausnak, és ami ennél is fontosabb, ő finanszírozta a múzeum új központi kiállítótermének építését, mely ma a nevét viseli. 2010-ben a Bührle-Gyűjtemény nagyobb része időszaki kiállítás formájában már vendégszerepelt a Kunsthausban, mintegy a későbbi „együttélés” főpróbájaként. A gyűjtemény 2017-es költözéséről szóló végleges magánjogi szerződéseket idén májusban írták alá. A döntésből mindkét fél profitál: a Kunsthaus még gazdagabb anyaggal várhatja majd látogatóit és a francia impresszionisták legnagyobb Párizson kívüli kollekcióját tudhatja falai között, az alapítvány pedig ezer négyzetméteres, korszerű kiállítóteret kap és lekerül válláról a képek őrzésének, konzerválásának, bemutatásának gondja. Az alapítvány számára az üzlet nullszaldós lesz, mert sem a jegyek árából, sem a gyűjtemény képeivel forgalmazott könyvek, ajándéktárgyak bevételeiből nem részesül, ám nem lesznek a múzeum fenntartásával összefüggő kiadásai sem. A korábbi szaldó a maximum évi tízezer látogató mellett erősen negatív volt. Ezért a beköltözés még úgy is megéri az alapítványnak, hogy az új tömb felépítéséhez a gyűjtő családjával együtt jelentős összeggel járul hozzá. A gyűjtemény eszmei értékét ráadásul a nagyobb publicitás és a rangos elhelyezés tovább növeli. Korábban többször előfordult, hogy nagy gyűjteményeket letétként bemutató múzeumok végül a gyűjtők túszaivá váltak; e példákon okulva a Kunsthaus kikötötte, hogy a szerződés 2034 vége előtt egyáltalán nem, azt követően pedig csak többéves türelmi idővel mondható fel. Jelenleg mindkét fél abban bízik, hogy erre nem kerül sor, a gyűjtemény pedig végleges otthonra lel a Kunsthausban.