Ha a modernizmus gyökereit kutatva ásunk az időben, egy különös, a reneszánsz kort a barokkal összekötő periódusra, s benne három olyan művészre bukkanunk, akiknek legtöbb műve különösebb feltűnés nélkül belesimulna a 21. század első évtizedeinek kortárs festészetét bemutató, képzeletbeli kiállításba.
Hieronymus Bosch (kb. 1450–1516), az idősebb Pieter Bruegel (kb. 1525–1569) és Giuseppe Arcimboldo (1526/1527?–1593) ez a három, kortársaiktól képzeletük szabad szárnyalásában különböző művész, akiknek munkássága különösen a szürrealisták számára jelentett önigazolást és inspirációt.
Ahogy Jacob Burckhardt (1818–1897) svájci történész írta Az olasz reneszánsz kultúrája (Die Kultur der Renaissance in Italien) című, 1860-ban kiadott könyvében, a középkorban az emberi tudat mindkét oldala, a befelé és a külvilág felé forduló egyaránt álomba merülve, vagy fél-éber állapotban hevert egy közös fátyol alatt. A fátyol hitből, illúziókból és gyermeteg előítéletekből szövődött, a világ, a történelem homályosan, kísérteties tónusokban szűrődött át rajta. A számomra leghihetőbbnek tűnő elmélet szerint az Európában 1348–1350 között pusztító pestisjárvány, a kontinens lakosságát nagyjából felére csökkentő Fekete Halál ébresztette fel a gondolkodásra képes embereket ebből a kábult állapotból, a spiritualitásról és a túlvilágról a földi élet felé fordítva figyelmüket.
Olaszországot, meleg klímája és az alapvető higiénia semmibevétele miatt különösen súlyosan érintette a kereskedőhajókon és a keresztes hadjáratok során Közép-Ázsiából behurcolt, bolhák, tetvek, poloskák, csótányok és patkányok által terjesztett tömeggyilkos betegség. A Fekete Halál a következő 300 évben, egészen a 18. századig minden generáció élete során visszatért. A halállal való, mindennapossá vált kapcsolattól felébresztve és kényszerítve, a világ, az ember felé fordulás eredményeképpen, a 14. században, Firenzében született meg, s onnan terjedt el egész Európában a később reneszánsznak (olaszul Rinascimento, Újjászületés) nevezett, a valóság kutatására irányuló tudatállapot.
Megnőtt az igény a tanulásra. Forrásul a görög és római klasszikusok szolgáltak. A könyvnyomtatás feltalálásával (1452) a tudás nagymértékben demokratizálódott. Művészek, például Masaccio (1401–1428), Giotto di Bondone (kb. 1267–1337) és mások az emberi forma realisztikus ábrázolásának lehetőségeit kutatták, és kifejlesztették a perspektíva, valamint a természetes fényjáték ábrázolásának technológiáját. Megjelent és gyorsan egész Európában elterjedt az olajjal vászonra festés természethű leképezést lehetővé tévő technikája.
A politikával foglalkozó filozófusok – legismertebb közülük Niccolò Machiavelli (1469–1527) – mindenféle heroizmustól, isteni beavatkozástól megfosztva úgy akarták bemutatni a politikát, ahogy az a valóságban működik. Pico della Mirandola (1463–1494) 1486-ban publikálta De hominis dignitate (Szónoklat az emberi méltóságról) című írását, amelyben az ok-okozat elve alapján értekezett filozófiáról, természetes gondolkodásról, hitről és mágiáról. Noha a reneszánsz az intellektualitás számos területét forradalmasította, a kor leginkább művészeti eredményeiről ismert. Megjelent benne a széleskörű műveltséggel rendelkező, számos tudományban és kifejezési formában kiemelkedően produktív és tehetséges „reneszánsz ember”, akinek archetípusát Leonardo da Vinci (1452–1519) és Michelangelo (1475–1564) testesítik meg.
A középkorinál jóval nyitottabb, a valóság megismerésére törekvő reneszánsz gondolkodás nem irtotta ki a vallást az emberi psziché legfontosabb igényei közül, inkább elmélyítette azt. Csodálatos vallásos témájú freskók, oltárképek, szobrok, táblaképek születtek a reneszánsz égisze alatt. A művészek főleg vallásos művek alkotásából éltek. A középkori, a Poklot, a Mennyországot, a szentek és mártírok életét ábrázoló képekben is felfedezhetők a szürrealitás elemei, de a képzelet szüleményeinek ábrázolása csak a reneszánsz idején vált realisztikussá, elsősorban a korai németalföldi festő, Hieronymus Bosch munkásságában.
A valóság jelenségeinek hű megmutatására törekvő kortársai döntő többségével ellentétben ő szabadon engedte a képzeletét, a lelke legmélyén működő sötét erőket, a tudat alá rejtett, ám mindennapi viselkedésünket alapvetően befolyásoló látomásokat, rémálmokat, víziókat. Messze megelőzte ezzel a korát. Mondhatjuk, hogy a fél évezreddel később munkálkodó Sigmund Freud (1856–1939), Carl Jung (1875–1961) és Wilhelm Reich (1897–1957) bátor szellemi testvére volt. Ahogy a tibeti vallás démonok képében jeleníti meg lényünk állati, az erkölcs és a józan ész parancsait semmibe vevő energiákat is magába foglaló komplexitását, úgy tekinthetők Bosch szörnyei, ördögfigurái, burjánzó, organikus képződményei magánvalónk és kollektív tudatunk tisztátalannak érzékelt elemei kivetüléseinek.
A mesterénél háromnegyed évszázaddal később született idősebb Pieter Bruegel „démonikus” és allegorikus képeit (A Halál diadala; Dulle Griet; A lázadó angyalok bukása; Németalföldi közmondások; Szarka az akasztófán; Bábel tornya; Vak vezet világtalanokat; A nagy hal megeszi a kis halat stb.) nyilvánvalóan Hieronymus Bosch látásmódja inspirálta. Ahogy Bosch, úgy ő is a szürrealisták, főleg Max Ernst (1891–1976) és Salvador Dalí (1904–1989) példaképévé vált. Kettejükéhez hasonló teremtő erővel hatott a korai modernistákra a manieristák közé sorolt olasz látnok, Giuseppe Arcimboldo művészete és képzeletének gazdagsága is.
A manierizmus művészeti irányzata a reneszánsz korszakának utolsó harmadában, a 16. század első évtizedeiben alakult ki Olaszországban. A stílust, az egyéni látásmódot hangsúlyozó irányzat körülbelül 60 évig volt divatos szülőhazájában, aztán beolvadt a barokkba. Az északi országokban még a 17. század elején is virágzott ez a ma sokak által dekadensnek, túlburjánzónak minősített, a természetessel szemben a mesterségest, a művit preferáló, intellektuálisan a korábbi gondolkodásnál kifinomultabb, összetettebb, megengedőbb, a képzeletnek a reneszánsznál több teret adó irányzat.
A manieristák elfogadták a reneszánsz mesterek, Leonardo da Vinci, Raffaello (1483–1520) és a fiatal Michelangelo harmóniát, a valósághű ábrázolás titkait kereső ideáit, de polemizáltak is velük. Az irányzat neve a stílust, viselkedést jelentő olasz „maniera” szóból származik. Giorgio Vasari (1511–1574) manierista festő, történész, építész, író és teoretikus „la maniera moderna” („modern stílus) néven nevezte saját korának művészetét. Az irodalomban „bella maniera”-ként („szép stílus”) ismert irányzat költői, ahogy a hasonlóan gondolkodó képzőművészek is, a posztmodernistákhoz hasonlóan az elődeik munkáit másolták és igyekeztek tökéletesíteni, ahelyett, hogy az őket körülvevő valóságból merítettek volna ihletet. A költők Petrarca (1304–1374) verseit írták újra, a festők Leonardo képeit rendezték át. Szintetizáló, a múlt legjobbjainak ítélt elemeiből valami újat elővarázsoló művészeti irányzatról van szó, amelynek szellemiségét talán Shakespeare (1564–1616) testesíti meg legtökéletesebben.
A manierista festők – mint például Parmigianino (1503–1540), Alessandro Allori (1535–1607), Jacopo Tintoretto (1518–1594), vagy a szobrász Benvenuto Cellini (1500 –1571) – megnyújtott formákat, a lehetetlenség határán egyensúlyozó pózokat, torzított perspektívákat, szürreálisan ábrázolt helyszíneket és színpadias világítást alkalmaztak képeiken. A manierizmus második periódusában a szellemességre és művészi virtuozitásra került a hangsúly. A 20-21. század kisajátító művészetéhez hasonlóan nagy szerepet kaptak az idézetek, sőt, a szellemesen meghamisított idézetek, amelyek különösen Agnolo Bronzino (1503–1572) és Giorgio Vasari munkásságában bukkannak fel gyakran.
A posztmodernistákhoz hasonlóan a manierista művészek feltételezték, hogy közönségük ugyanolyan jól ismeri a nagy elődök munkásságát, mint ők, ezért értékelni tudja hivatkozásaikat, vicceiket, kommentárjaikat. Nem véletlen, hogy az eleganciára és gondolati szofisztikációra törekvő manierizmus elsősorban Európa királyi udvaraiban és intellektuális köreiben volt népszerű. A korábbi reneszánsz művek vérbő testiségét hűvös távolságtartással váltották fel. Festményeik porcelánbőrű, légies figurái ritkán néztek ki a képekből. Nem igyekeztek érzékiségükkel magukhoz vonzani az őket szemlélőket – szexivé éppen ez a „cool” távolságtartás tette őket. Az irányzat központjai Róma, Firenze és Mantova voltak. Róma 1527-es, V. Károly lázadó csapatai által történt feldúlása után számos manierista művész menekült el a városból. Munkát keresve járták Európa országait, terjesztve az új, a gótika óta első nemzetközivé vált stílust.
A manierista művészek közül talán Giuseppe Arcimboldo festette a legkülönösebb, a legmaibbnak tűnő képeket. A realista ábrázolás igazi reneszánsz mestere volt, képei azonban messze elrugaszkodnak a reneszánsz naturalizmusától. Ha a 20. század elején él, biztosan a szürrealizmus legnagyobbjai közé sorolnánk. Dalí és René Magritte (1898–1967) sok művében hódol emlékének. Man Ray (1890–1976) tiszteletét Arcimboldo Tél című képére festve fejezte ki. Alfred Barr (1902–1981), a New York-i Museum of Modern Art alapító igazgatója 1936 bemutatta enigmatikus festményeit a Fantastic Art, Dada and Surrealism című, a modernista művészetet Amerikában legitimizáló kiállításon.
Bár Arcimboldo számos tradicionálisan vallásos képet, portrét festett, máig élő közismertségét gyümölcsökből, zöldségekből, virágokból, halakból, gyökerekből és könyvekből összeszerkesztett, modelljeire mégis határozottan hasonlító arcképeinek köszönheti. Kritikusai azon vitatkoznak, hogy ezek a képek vajon őrületének szimptómái-e vagy pusztán a rejtvényekhez, bizarr jelenségekhez vonzódó reneszánsz művészek talányok iránti érdeklődése folytatódik bennük (l. Leonardo da Vinci groteszk fejeket ábrázoló képei). Persze Arcimboldo messze nem volt őrült, egyszerűen saját korának ízlését szolgálta ki rendkívüli buzgósággal. Igazi reneszánsz ember lévén számos műfajban mozgott otthonosan, alkotott maradandót. Készített ólomüveg ablakokat, festett freskókat, tervezett enteriőröket, faliszőnyegeket, jelmezeket. 1562-ben I. Ferdinánd, majd II. Miksa udvari festője és dekorátora lett. Hasonló pozíciót töltött be a csillagászat és az alkímia iránt érdeklődő II. Rudolf prágai udvarában.
Az amerikai fővárosban lévő National Gallery of Art Arcimboldo, 1526-1593: Nature and Fantasy című kiállításán a művész 16 kompozit-portréját láthatjuk kvázi kortársai, köztük Leonardo és Dürer műveinek, valamint gazdagon illusztrált korabeli lexikonok és groteszk tárgyak társaságában. Miksa császár nemcsak báli ruhákat, színpadi jelmezeket, bécsi udvari ünnepségek, esküvők, fesztiválok dekorációját terveztette az olasz művésszel, hanem rábízta a természeti és ember által alkotott csodákat tartalmazó Kunstkammer gyűjteményének katalogizálását, dokumentálását is.
Ez a gyűjtemény volt a forrása a Négy évszak és a Négy elem festménysorozatok alkotó elemeinek. Nem véletlenül láthatjuk Arcimboldo művei társaságában Jacopo Ligozzi (1547–1627) és Hans Hoffman (1880–1966) rágcsálókat ábrázoló rajzait, valamint valódi állatok, békák, rákok és más kreatúrák gipsz lenyomatai alapján bronzból öntött dísztárgyakat. Arcimboldo a gazdagon illusztrált enciklopédiák képeit nemcsak festményeibe illesztette be, de maga is készített állatrajzokat hozzájuk.
Prágában festett képeinek nagy része eltűnt, vagy megsemmisült a várost később feldúló háborúk során. A kiállítás egyik legemlékezetesebb darabja a császárt az évszakok római istene, Vertumnus képében ábrázoló, Caravaggio (1571–1610) és a későbbi szellemi testvér, Magritte művészetét egyszerre idéző kompozit portréja. A császári udvarban szolgáló ügyvéd, Ulrich Zasius portréját hal- és csirkeételekből, Wolfgang Lazius könyvtáros kubista művekre emlékeztető arcképét könyvekből és könyvlapokból komponálta Arcimboldo. Nyers és megfőzött ételekből összeszerkesztett csendéletei megfordítva arcképekké válnak. A képeket tükörtetejű posztamenseken állították ki, így mindkét nézetük megcsodálható. Nemcsak vizuális tréfákról van szó: a művész ugyanúgy igyekszik bennünket elidegeníteni a megszokott formáktól, ahogy azt Chardin (1699–1779) és Cézanne (1839–1906) tette némely művével. Az elidegenítéssel, eltávolítással igyekszik elérni, hogy meglássuk az ábrázolt dolgok lényegét.
Különös érdekességet jelent két kiállított kortárs mű. Philip Haas körülbelül 3 méter magas, 2010-ben készített műanyag szobra Arcimboldo Tél című képét teszi át három dimenzióba. Till Nowak Saláta című, 2006-ban született digitális festménye az olasz mester stílusában készült, az Alien című sci-fi/horror filmsorozat elpusztíthatatlan űrszörnyét juttatja eszünkbe.
National Gallery of Art, Washington, DC
2010. szeptember 19 – 2011. január 6.