Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház
2005. 12. 20.–2006. 01. 08.
A fiatal fotográfusnő izgalmas kísérletbe fogott, a nyelvi közegek kifordításába és átalakításába. Felvételein a figurák a siketek és nagyothallók jelnyelvén mutogatnak. Az áttételeket még követni is nehéz: adott a nyelvünk, a maga hangzó-mivoltával és persze az erre rátapadt írásbeliséggel, az absztrakt betűjelekkel. A siketek és nagyothallók (akik úgy 90 decibeltől érzékelik a hangokat) ettől függetlenül kialakítottak egy mutogatáson és arcjátékon alapuló külön jelrendszert. (A fogalmakat, amire nincs külön jelük, ujj-ábécével betűzik el). Áll a néző a látás templomában, a múzeumban, és nézi a siketek idegen beszélgetését. Akik mellesleg egy dal sorát mutogatják el, aminek dallamát sohasem hallhatták… Ez már így önmagában is inspiráló, de a kiállítás-előzetes egy kecsegtető idézettel végződik: „Még nincs lefutva semmi…” Így vesszük a bátorságot, hogy megnézzük a tárlatot magát is: mi sülhet ki ebből? Tizenkét felvétel, különböző élet- és testhelyzetben megjelenített figurákról (anya a csecsemővel, férfi a kocsiban, nő a kanapén stb.). A jelek némák és megközelíthetetlenek. A „döntő” többség, aki belekényelmesedett a 90 decibel alatti világba, nem érti a kisebbség monológját. Hiába tudjuk, hogy egy dalsort énekelnek. Nekik a szöveg üresen cseng dallam nélkül, hozzánk pedig csak a néma jelek jutnak el. A siket kisebbség hiába akarja elmesélni nekünk saját olvasatát a halló-világról, nem értjük a nyelvüket. Jeltelenül evickélünk a hangzó és a látszó valóság között. Egy kiállítótérben, ahol a képek gesztusainak beszélnie kéne!