A recept egyszerű, jellegzetes hazai ízekkel. Végy néhány tudatlan riportert/szövegírót, egy hozzá nem értő szerkesztőt, a tipográfia alapszabályait sem ismerő grafikust, az egészet tedd bele egy dilettáns kommunikációs ügynökség nevű edénybe, rázd össze, majd nyomtasd ki WC-papír minőségben, s írd rá: Kortárs magángyűjtők.
De félre a tréfával, hiszen ez a közelmúltban nagy felhajtással megjelent kiadvány a legszomorúbb állapotot festi a magyar kultúra állapotáról.
Sajnálatra méltó, hogy a sok nemes kezdeményezés, amely a gyűjtők szenvedélyéből fakad, és a magyar kortársművészetet még egyáltalán fenntartja, ilyen gyarló, szellemtelen csomagolást kapott. Sajnálatra méltó azért is, mert vannak ennek a területnek kiváló ismerői e tájon, hogy csak Ébli Gábor szorgalommal, tapintattal és szakértelemmel végzett kutatásait említsem (Műgyűjtemények, Enciklopédia Kiadó, 2006), az általa készített interjúkból kibontható a kollekciók gyarapításának következetes volta, a művészet szemléletének öröme, valamint értékes kordokumentumként szolgálnak a már megjelent, vagy éppen kötetbe rendeződő párbeszédek. A kiadvány címlapján olvasható rangos névsor néhány szereplőjének gyűjteménye kapott már szép kiállítású, tartalmas kötetet. A Kortárs magángyűjtők című kiadvány azonban semmi más, mint unalomig ismételt közhelyek gyűjteménye, semmitmondó információiban csak az üresség tátong. Még, ha a koncepciótlanul és ostobán föltett kérdésekre el is kezdett a gyűjtő invenciózus, értelmes választ adni, a már-már érdekessé váló szöveget azonnal összerombolja a cikkíró ormótlan beavatkozása, a szövegkohézió legelemibb ismereteinek hiánya, amellyel a hosszabb interjúkat megcsonkítva, egymással semmilyen módon nem kapcsolódó részletekké szabdalja szét. Mivel a szövegecskék egyetlen releváns információja a gyűjtő életkora volt, a teljes unalom elkerülése végett elkezdtem figyelni, hogy a szövegekbe ide-oda imbolygó, helyüket keresgélő idézőjelek egyszer hazatalálnak-e. Izgultam értük, de hontalanok, azóta is.
A kötet szerzői, szerkesztői elkövették azt a sokszor előforduló, de azért nem megbocsátható hibát, hogy a népszerűsítést összekeverték a felszínességgel, pletykaújságok stupiditásával. Helyénvaló, hogy nem zsúfolták agyon a kötetet adathalmazokkal, ám éppen a nem végiggondolt kérdések, az együgyűen összeollózott válaszok eredményezik, hogy a gyűjtőkről, kollekciókról a kötetből körvonalazódó kép súlytalan, sem a személyes indíttatásról, sem az esetleges külső hatások által inspirált érdeklődésről nem ad képet.
Pedig mindenképpen szükséges lenne e terület színvonalas föltérképezése, hiszen legalább a kötetben szereplő műtárgyak a magyar művészek, művészet erejéről szólnak, a szerkesztők minden erőfeszítése ellenére, amellyel reklámok közé rejtik őket, mégis csak kiragyognak. A műtárgyfotók jelzik azt a nemes gondolatot, amelyek a kollekciók létrehozásában működnek.
Ismerek számost a kötetben szereplő gyűjtök közül, finom ízlésű, gondos, igényes emberek, ezért is csodálkoztam, hogy nevüket és gyűjteményüket adták e sekélyes, könyvészetileg pedig kifejezetten kínos kiadványhoz. Nagylelkű és értékes munkájuk sokkal több figyelmet és megbecsülést érdemelne, remélem, egyszer megkapják ezt is egy méltó, reprezentatív kötet formájában.
Kortárs magángyűjtők
Válogatás a legjelentősebb hazai művészeti gyűjteményekből
Edge Communication
Főszerkesztő: Ledényi Attila
Szerkesztő: Nagy Viktória
Lapigazgató: Ötvös Kinga
Művészeti tanácsadó: Topor Tünde
Szerzők: Dankó Dalma, Nagy Viktória, Oltai Kata, Rácz Johanna, Topor Tünde
Fotók: Sulyok Miklós
Design: Zimmermann Zsolt
Kommunikációs vezető: Pohl Helga
Produkciós vezető: Wunderlich Péter
Az Edge Communications megbízásából kiadta a Printxbudavár ZRT. 2007-ben
Felelős kiadó: Wiszkidenszky András
ISBN 978-963-87524-1-3