Az évvégi
műkereskedelmi „hajrá” jó alkalmat szolgáltat arra, hogy olyan múzeális nívójú
alkotások kerüljenek a szélesebb nyilvánosság elé, amelyeket évtizedek vagy
akár évszázadok óta eltűntnek hittek, mert ismeretlen helyen lappangtak, avagy
magán-gyűjtemények mélyén rejtőztek, és ezért nemcsak a laikusoknak, hanem még a
szakemberek számára is szenzációt jelentenek. A Váci utcai Polgár Galériában három
olyan, párját ritkító remekmű látható november végéig, amely a december eleji
licitáláson kerül kalapács alá.
Amikor
egy képet védetté nyilvánítanak az illetékesek, a beadó tulajdonos és az azt
átvevő galériás egyik szeme sír, a másik meg nevet. Ezzel a gesztussal ugyanis
a kép eredeti voltát éppúgy megerősítik, mint ahogy művészi vagy anyagi értékét
is emelik, de hátrányt jelent az, hogy a leütött tétel nem vihető ki az ország
területéről, ezért eleve kevesebben szállnak versenybe érte, hogy ezáltal az
árát magasabbra verjék fel. Így esnek el most a vásárlási lehetőségtől olyan
komoly olasz és más nyugati műgyűjtők, akik már jelezték vételi szándékukat
Francesco Rosa (1638-1687) rangos római piktor sokalakos és monumentális méretű
– padlótól plafonig érő – főműve esetében. A szóbanforgó alkotást a Kulturális
Örökségvédelmi Hivatal már 1999-ben levédte, pedig akkor még csak ismeretlen
XVII. századi festő kétszer három méteres vásznának vélték. Azóta hosszas kutatás
után kiderült, hogy „Agrippina partraszállása Brindisinél, Germanicus hamvaival”
a római érett barokk festészet mesterének kimagasló munkája 1670 tájáról,
amelyet hosszú évszázadokon át eltűntként kezelt a szakirodalom. Nemcsak hazai,
hanem nemzetközi viszonylatban is szenzációnak számít a felbukkanása, mert
világszerte csupán tucatnyi művét tartják nyilván és azok közül is csak
egyetlen szerepel közgyűjteményben, a többi különféle templomokban van.
„A
Magyarországon fellelhető olasz barokk festményanyag vonal – beleértve a
Szépművészeti Múzeum gyűjteményét is – egyik legjobban dokumentált darabja,
amelynek története rendkívül értékes információval szolgál, nemcsak a festőre,
hanem a XVII. századi Róma művészeti életére és mecenatúrájára vonatkozóan is…
Történeti és művészettörténeti értékei, valamint a hazai műkincsállományban
betöltött hiánypótló szerepe miatt is a magyarországi magánkézben lévő műtárgy
állomány különösen védendő emlékei közé tartozik…” – olvasható többek között dr. Buzinkay Péternek, a KÖH irodavezetőjének levelében. (Miközben 1999-ben még
csak 1,6 milliót kóstált, ennek megfelelő aktuális kikiáltási ára: 22 millió Ft).
A másik
kuriózum Zichy Mihály (1827-1906), az orosz cár udvari piktorának
szentpétervári műtermében olajjal festett karton 1886-ból, Harcdöntő párbaj
címmel. Ez Jókai Mór egyik történeti írásához készült, hazai megrendelésre és a
végvári hadakozások korából, Érsekújvár ostromának egyik emlékezetes mozzanatát
ábrázolja, amikor Ibrahim spahi vezér küzdelemre hívja ki Draskovics János
huszárkapitányt. A drámai összecsapást illusztráló kép 1901-ben még a
festőművész birtokában volt, mert a Nemzeti Szalonban rendezett azévi,
gyűjteményes kiállításán még őt tünteti fel tulajdonosként a tárlat katalógusa.
Amikor Ernst Lajos létrehozta a róla elnevezett múzeumot, 1912 és 1939 között a
gyűjteményében volt, majd halála után a kollekció szétszóródott és a mű azóta
ismeretlen helyen lappangott. Emiatt nem szerepelhetett Zichy Mihály fellelhető
„összes műveinek” 2001-es számbavételén sem, csak a sorozat többi, máig
fennmaradt négy darabja. Most a ciklus ötödik alkotásának felbukkanásával
nemcsak ez a műtárgy-kör vált teljesebbé, hanem művészettörténetírásunk
térképéről is eltűnt egy „fehér folt”. (A kép „potom” 1,4 millióról startol az
árverésen, így előrevárhatóan heves licit-küzdelmet indukál majd, ami alaposan
felviheti leütési árát).
Végül
nemcsak szerzője, hanem egykori birtokosa is épp olyan érdekes egy harmadik
tételnek. Rippl-Rónai József (1861-1927) a rendszerváltás óta újraindult
magyar műkereskedelem egyik sztárjának számít, nemcsak művészi kvalitásai
miatt, hanem különféle aukciókon elért rekordárai révén egyaránt. Ezt a
közérdeklődést csak tovább fokozhatja most az 1891-es datálású Párizsi nő (vagy másik címén Női fej) fél négyzetméteresnél is kisebb, olajjal festett
vászna. Miután a Munkácsy műtermében eltöltött évek után sikerült saját
stílusát megtalálnia, Rippl-Rónai 1892-ben önálló gyűjteményes kiállítást
rendezett a párizsi Palais Galliera épületében, az akkori Osztrák-Magyar
Követségen. Ezekből a képekből alig maradt fenn mára néhány példány, de közéjük
tartozik a szóbanforgó hölgy kalapos portréja, amelynek eleganciáját csak
tovább fokozza, hogy szinte áttetszően vékony festékréteggel vitte fel a kivételesen
finom szövésű lenvászonra. A híres pályatárs, Zala György szobrászművész 1892
és 1898 között kaphatta vagy vásárolhatta meg ezt a lírai érzékenységű
mellképet, mindenesetre Rippl-Rónainak 1900-as egyéni tárlatán – amelyet a
budapesti Royal Szállóban rendezett – már az ő tulajdonaként láthatta a
közönség. Aztán több, mint egy hosszú évszázadra eltűnt a nyilvánosság elől.
Most kifogástalan állapotban – épp ezért restaurálás nélkül –, és ráadásul
eredeti keretében kerül árverésre, mindössze 4 milliós indítással…