Bodor Judit (1975) a Szombathelyi Tanárképző Főiskolán, majd 1997-2002 között az ELTE Művészettörténet szakán tanult. 2000-2005 között az Artpool munkatársaként dolgozott, majd kiköltözött Nagy-Britanniába.

2006-tól egyetemi előadóként és kurátorként dolgozik. Előbb a Dartington College of Arts művészeti menedzsment és kurátori gyakorlat szakán, majd a York St John University képzőművészeti szakán, jelenleg pedig a Cardiffi Egyetem MA művészképzési szakán tanít. Intézményes kurátorkent a Dartingtoni Galeriában majd a leeds-i East Street Arts-ban szerzett tapasztalatot 2006 es 2011 között.

Független kurátorként 2006 óta számos kollaboratív projekt elindítója, illetve részese volt; valamint dolgozott művészarchívumokon, egyéni és csoportos kiállításokon, nemzetközi rezidenciaprogramokon, helyspecifikus művészeti megbízásokon, és egyetemen kívüli pedagógiai projekteken. 2013 októberétől az Aberystwyth-i Egyetem Film, Televízió és Színház szakán ösztöndíjas doktori hallgató, egyben a Wales-i Nemzeti Múzeum Ivor Davies-kiállításának kurátora. 2002 óta rendszeresen publikál is.

aP: Magyarországon végezted tanulmányaidat, s nem csak művészettörténetet, és nem csak Budapesten. Mi volt az az első impulzus, ami alapján el tudtad képzelni azt, hogy talán nem ez az az ország, ahol lehet élni?

Bodor Judit (B.J.): Nem tudom, hogy volt-e ilyen első impulzus, vagy hirtelen kiábrándultság. Az én esetemben inkább idővel úgy alakultak a dolgok, hogy a költözés volt a megoldás, mind a karrierem, mind pedig a magánéletem szempontjából.

aP: Magyarországon milyen közegben, azaz milyen intézményi keretek között dolgoztál? Illetve milyen kortárs művészeti irányzatok és konkrét személyek voltak azok, amiket, akiket szakmailag érdekesnek találtál?

B.J.: Ami alapvetően megalapozta a művészetről való tudásomat és későbbi karrieremet, az az öt év volt, amit, egy 1999-es felhívást követően (előbb diákként majd munkatársként) az Artpoolban dolgozva töltöttem. Ez idő alatt egy korábban számomra ismeretlen avantgárd művészeti gyakorlatokat ismertem meg, egy olyan gondolkodásmódot, amit talán a leginkább úgy tudok leírni, mint non-lineáris, vagy hálózati gondolkodás, vagy kapcsolatok keresése. Ugyancsak az Artpoolban kezdtem el foglalkozni a művészarchívumok témával, ami azóta is az egyik fő munkaterületemmé vált. Mindenképpen érdekes volt számomra Galántai Gyuri kurátori munkája, az archívumi munkámon keresztül pedig olyan művészek gyakorlata, mint Robert Filliou, Ray Johnson, Stewart Home, Peter Haining, Paul Panhuysen, General Idea, Hajas Tibor, Erdély Miklós, Maurer Dóra – néhányukkal találkoztam is. Aztán voltak kollégáim, akiknek a kutatását vagy tevékenységét szakmailag érdekesnek találtam és találom most is, és akik mindig is inspiráltak. Ilyen például Hock Bea, akivel később együtt is dolgoztam a Dorchesteri fesztiválon, Stenczer Sári vagy Krasznahorkai Kata. Sokszor ezeken a munkatársi és baráti viszonyokon keresztül hatottak rám leginkább dolgok.

aP: Az így kialakult kapcsolatrendszered és tapasztalatod mennyiben vált hasznodra külföldön?

B.J.: Az Artpoolon keresztül nagyon sok külföldi művészt, intézményt is megismertem, illetve pályázatokon és Artpool projekteken keresztül sokszor utazhattam is előadni, anyagot gyűjteni az archívum számára, kiállítást rendezni vagy konzultálni archívumi anyagról. Így töltöttem 2002-ben egy hónapot a Ljubljanai Kortárs Művészeti Központban, ahol az igazgató, Barbara Borčić volt a mentorom, aki szinte mindenkinek bemutatott a szlovén színen. Ugyanebben az évben Londonba vittük az Artpoolt Sophie Hope kurátor meghívására, akivel azóta is tartom a kapcsolatot. 2006-ban Julie Bacon es az Interface meghívására Belfastban Artpool-kiállítást rendeztem és előadtam, amin keresztül azóta is sokan ismernek. 2008-ban kimentem Dundee-ba, hogy felmérjem Peter Haining Data Archívumát, ami azóta az Artpoolba is bekerült. Dundee és Skócia ekkortól második otthonommá is vált; egyrészt, mert a férjem – Roddy Hunter – skót,  másrészt, mert szellemileg és hozzáállásban a skót művészekkel és kurátorokkal találtam leginkább a közös hangot.

Silent Explosion: Ivor Davies and Destruction in Art, Amgueddfa Cymru – National Museum Wales, Cardiff.
Fotók: Bodor Judit

aP: Mi volt az a konkrét impulzus, ami alapján úgy döntöttél, hogy elköltözöl? Végleges volt-e a terv, vagy csak szerencsét akartál próbálni, látván azokat a lehetőségeket, amik Magyarországon adottak?

B.J.: 1996-ban egy évet tölthettem Brightonban, és arra emlékszem, hogy valahogy azt követően mindig is úgy gondoltam, hogy ebbe az országba még visszajövök. De konkrétan sohasem terveztem, hogy elköltözzek, vagy külföldön keressek munkát. Habár sok minden nem érdekelt a magyarországi lehetőségek területén, az Artpoolban boldogan dolgoztam volna életem végéig! Ami miatt végül is elköltöztem, annak magánéleti oka volt.

aP: Mennyire kellett külföldön nulláról indulnod a szakmai életben? Kellett-e szakmán kívüli tevékenységekkel pénzt keresned, és amellett önkénteskedned a szakmában? Milyen jellegű szakmai munkák merültek föl? Egyáltalán, az Egyesült Királyság kortárs művészetének strukturáltsága összehasonlítható-e azzal, amit addig itthon tapasztaltál?

B.J.: Azt hiszem, hogy hacsak valaki nem egy már megszerzett állás miatt költözik külföldre, akkor újra kell kezdeni mindent. Ugyan már volt valamennyi tudásom Nagy-Britanniáról turistaként, illetve nem éreztem magam munka szempontjából zöldfülűnek, egyik sem volt elég ahhoz, hogy tudjam, hol kezdjem a külföldi életemet. Azt tudtam, hogy ahova költözöm, az gyönyörű hely, de Budapest után az 5000 lakosú, Totnes nevű városka nem olyannak tűnt, ahol rögtön munkát találok. Az első gondolatom az volt, hogy visszamegyek tanulni, mert azt gondoltam, hogy azon keresztül megismerem, hogyan működnek a dolgok, és építhetek további kapcsolatokat, ami talán munkához vezet. Roddy az akkor meg létező Dartington College of Arts-ban (Devon, Dél-Anglia) tanított, úgyhogy ott jelentkeztem művész menedzsment szakra Tracey Warr vezetése alatt, akinek munkáját – ő aThe Artist’s Body társszerzője – már ismertem. Visszanézve, az a legelső döntés zseniális volt. Dartington egy fantasztikus hely, igazi avantgárd múlttal, utópikus pedagógiai hozzáállással és interdiszciplináris módszertannal, ahol együtt tanultam művészekkel, táncosokkal, zenészekkel. Ez fantasztikus folytatás volt az Artpool után, és megismertetett hasonló gondolkodású emberekkel. Hogy fizetni tudjam a tandíjat, jelentkeztem egy belső állásra egy nemzetközi posztgraduális képzés adminisztrátoraként. Ugyan nem fizetett túl sokat, de a munkám abból állt, hogy találkozókat szervezzek akadémikusoknak öt országban, úgyhogy megint csak jól jött, mert kapcsolatokat teremtett. A végzésem után egy részállás szabadult fel a saját szakomon, amire jelentkeztem és megkaptam, így 2006-tól elindult az egyetemi előadói karrierem, amit azóta csak egyszer törtem meg, amikor átváltottam az East Street Arts-hoz, hogy kurátorként dolgozzak. Érdekes módon, az ottani két év alatt jöttem rá, hogy jobban szeretem a független kurátori munkát, mint az intézményest. Az egyetemi részmunkaidős állásaimban az a jó, hogy egyrészt ezen keresztül követem a legújabb kortárs művészetet, másrészt meg idő marad arra, hogy olyan független projektekben vegyek részt, ami kurátori szempontból érdekes nekem, nem pedig egy intézményi álláspontot képvisel. Ha végignézem az elmúlt 11 évet, akkor azt gondolom, elég sok mindent elértem és legtöbbször nagyon kevés kompromisszummal. Persze ez nem volt mindig egyszerű, vagy egyenes út. A művészetek strukturáltsága más Nagy-Britanniában, mint Magyarországon, vagy bárhol máshol, de azt gondolom, hogy a mostani gazdasági helyzetben akár egyetemi tanárként, akár független kurátorként mindenhol nehéz dolgozni. Én mára a brit rendszert talán jobban értem, és emiatt könnyebben tudok dolgozni itt, mint Magyarországon, de ha Nagy-Britannia kilép az EU-ból, akkor ez igen gyorsan megváltozhat.

aP: Jelenleg látható a Wales-i Nemzeti Múzeum impozáns időszaki kiállítóterében egy ottani művész, Ivor Davies egyéni tárlata, aminek te voltál a társkurátora. Hogyan jöhetett létre ez a munka, a te kulcspozícióddal?

B.J.: 2013-ban jelentkeztem egy igen speciális kollaboratív doktori projektre, amely az Aberystwyth-i Egyetem és a Wales- Nemzeti Múzeum együttműködésében zajlott. Ilyen projektek, azt hiszem, Magyarországon nem léteznek. A lényegük az, hogy egy egyetem összeáll egy közintézménnyel, és mindkettő támogatja a kutatást, kutatót három évig. Ezek a projektek igen kompetitívek, mert az AHRC (Arts and Humanities Research Council) támogatja őket ösztöndíjjal, ugyanakkor elég félelmetesek is, mert nemcsak nyilvánosan kell végezni a kutatást, de három év alatt be is kell fejezni, különben vissza kell fizetni az ösztöndíjat. A cél a tudáscsere (knowledge transfer) az akadémikus kurátori elmélet és a mindennapi gyakorlat között, és a kutatónak minden évben be kell számolnia az elért eredményekről. A projekt paraméterei nagyjából meg vannak adva, de a pályázó kutatók megválaszthatják, hogy mivel foglalkoznak ezen belül, aztán a felvételi interjún keresztül a projektvezetők kiválasztják, hogy kivel akarnak dolgozni. Az én esetemben meg volt adva, hogy Ivor Davies 1960-as évekbeli munkáit kell kutatni, egyrészt multimédia színházi performanszait, másrészt pedig az 1966-os londoni Destruction in Art Symposium-ban (Rombolás a Művészetben) való részvételét. Választhattam volna azt az utat, hogy mint művészettörténész kutatom ezeket a munkákat, vagy mint archivista dolgozom, de ami ekkorra engem legjobban érdekelt, az az volt, hogy hogyan állítjuk ki történeti performanszok archívumait, és hogy a kiállítás módja hogyan határozza meg a munkákról való tudást. A pályázatomban azt írtam, hogy módszerként nem csak olvasni fogok kiállításokról, meg kiállításokat látogatni, hanem kurátorként szeretnék Davies munkáival dolgozni, hogy kipróbáljam, mik a lehetőségek, illetve, hogy mi / ki határozza meg, hogy mi állítható ki. Persze vannak az elméleti viták a performansz eltűnéséről, de a gyakorlatban ez a kérdés sokkal komplexebb, mint amit valaha is elképzeltem vagy amiről kiadványokon keresztül tanultam. A kiállítással egy esettanulmányt akartam létrehozni, amit talán majd mások is érdekesnek találnak, akik performansszal foglalkoznak múzeumi kontextusban.
Hadd térjek vissza a projekt céljára, hogy hogy működik a PhD, mint tudáscsere. A múzeumnak nagyon kicsi a kortárs médiaművészeti kollekciója, és az is a meglevő konzervátori, kurátori munkába van belepasszírozva. Az én kutatásom ösztönözte őket először arra, hogy túlmenjenek a performansz dokumentáció-, rekvizit-, evidencia-központú megközelítésén. Ugyanakkor a múzeumi közegben való munka az én gondolkodásomat is megváltoztatta a performansz mint „anyagtalan” (immaterial, dematerialized) gyakorlat felfogásról. Ami jó volt, hogy a múzeum komolyan vette a projektet; így a kiállítás egyben kutatási platformként is működhetett az egész csapat számára, és még arra is ráálltak, hogy egy nyilvános szeminárium sorozaton (Exhibition Matters) belül analizáljuk is, hogy mit csinálunk. Habár még nem vagyunk rajta túl, a legérdekesebb eredménynek az tűnik, hogy amit együtt tanultunk, talán elvezet ahhoz, hogy a múzeum kialakítsa viszonyát a multimédia kollekcióhoz – és erre nagyon büszke lennék.

aP: Nem kérdezem meg, mennyire nehéz egy, az Egyesült Királyságban élő ismert, nagy művésszel együtt dolgozni, mert nincsenek illúzióim. Mégis, mit gondolsz, ez a kiállítás mennyiben fogja meghatározni a pályádat a jövőben?

B.J.: Hm…a „nagy művész” fogalmát sohasem értettem, nem tudom, mi a definíciója. Ivor Davies például jól ismert Wales-ben, mint festő, szóval nagy művész, de mint avantgárd művész, Nagy-Britanniában és nemzetközileg szinte teljesen ismeretlen volt. Egészen néhány évvel ezelőttig, amikor a témavezetőm, Heike Roms, rátalált az anyagokra. A PhD projektből kijött katalógus és kiállítás az első, ami bővebben feldolgozza ezeket a munkákat. Hogy nagy-e a művész attól, hogy a Wales-i Nemzeti Múzeumban van kiállítása? Ottani kontextusban igen, mert ez a legnagyobb szóló kiállítás, amit valaha is rendeztek itt; de hogy ennek lesz-e hatása nemzetközileg, akár a művész pályája, akar az én pályám szempontjából, azt nehéz megmondani. Mint kurátor, persze látom a kiállítás gyengeségeit is, ami sok mindenből adódik össze. Így a kiállítás fontosságáról való értelmezési különbség, amivel az elejétől kezdve küszködtünk: a művész, aki 80 éves, a kiállítást nyilvánvalóan úgy tekinti, mint az örökségét, ezért érthetően megpróbál minden, szerinte fontos munkát beleszorítani a kiállításba, akár beleillenek a kiállítási koncepcióba, akár nem. A múzeumnak az a fontos, hogy emelje egy ottani művész presztízsét a nemzetközi művészeti világban, ezért ők a munkák történeti kontextusba emelését hangsúlyozzák. Én meg jövök a kutatásommal a performansz kiállíthatóságáról, Ivor Davies munkáit, mint múzeumi esettanulmányt kezelve, és ettől függ a PhD-m. Minden perspektívának megfelelni nagyon nehéz. Továbbá ott van a pénzügyi és infrastrukturális forrás, ami adott volt az elejétől, és ami meghatározta, hogy mi lehetséges, és mi nem, függetlenül a kurátori ambíciótól, vagy a művész akaratától. Hogy a kiállítás miként fogja a pályámat a továbbiakban meghatározni, azt korai lenne megítélni; attól függ, mások érdekesnek találják-e az egészet. Ami számomra nagyon fontos volt, az az, hogy beleláttam a múzeumok világába, és ez bármikor jól jöhet a jövőben, akár munkát keresek, akár tanítok. A célom most egyszerűen annyi, hogy befejezzem a doktorimat és valami másba kezdhessek, új utakat járjak – ha minden jól megy, 2017-től immár Skóciában.