Friedmann Endre a pillanatból él. Mint fotós, persze. Ugyanis Friedmann a klasszikus humanista sajtófotózás nagymestereitől tanult, a pillanat mágusaitól. Briliáns fény-árnyék játékok, kerek kompozíció, beszédes jelenetek: a „termékeny pillanat” megragadása. A tanulást persze közvetve kell elképzelni, ugyanis Friedmann a vasfüggöny keleti oldalán élt s alkotott. (Nem úgy, mint véletlen névrokona, akit csak Robert Capaként ismer a világ.) Friedmann Endre az MTI fotósaként tevékenykedett az ötvenes évek közepétől kezdve. Kiállított felvételei az életmű első huszonöt évéből, az 1954-1979-ig tartó időszakból kerültek ki. Műfajilag dokumentum fotókról van szó, de – miként az a klasszikus fényképészeknél és követőiknél lenni szokott – a felvételek jelképesek, önmagukon túlmutatók. Friedmannt két téma érdekli igazán: az elesett, megsajnálni való kisember és a művészek világa. Mindkettőből kapunk bőségesen: aszfaltburkoló, kéményseprő, verklis bácsi és villamoskalauz, valamint Jancsó Miklós, Makk Károly és Szabó István. A hatvanas években kelt riportjai, fotóesszéi között pedig ott találtjuk az annak idején World Press aranyéremmel díjazott vietnámi sorozatot is.
Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház
2006. február 21. – 2006. március 19.