Életem egyik sorsfordító élménye egy kremáció szertartás (suttee)
megtekintése volt Bali szigetén. Az európai, különösen a magyarországi
búcsúszertartásokra jellemző álszent képmutatás miatt nem járok
temetésekre, még a saját temetésemre sem fogok elmenni, ha egyáltalán
lesz ilyen. Nincs kedvem azok kenetteljes, az elhunytat magasztaló
beszédeit hallgatni, akik életében rosszul bántak az illetővel. Nem
hiszem el, hogy a testnek, amelyből kiszállt a lélek, bármi köze lenne
ahhoz, akit búcsúztatnak, azon túl, hogy az elköltözött benne lakott egy
ideig.
Mintha egy albérletet vagy hegedűtokot siratnánk meg nagy pompával, amikor testet temetünk. A pálmaligetben tartott balinéz szertartás örömünnep volt. Szólt a zene, szépséges táncosnők táncoltak, hajukban virággal. A hozzátartozók, barátok, ismerősök legszebb, legszínpompásabb ruháikat viselve, felékszerezve, ugyancsak virágot viselve hajukban, vidáman csevegtek egymással. Senki sem sírt, senki sem szomorkodott, senki sem puffogtatott patetikus közhelyeket. Örömujjongás tört ki, amikor a brahmin csengőjének jelére két fiatalember lángszórókkal meggyújtotta az óriási méretű, papírmaséból és bambuszból készített, feketére festett és szimbolikus részein aranyozott szent tehenet, amely a szerető kezek által szentelt vízzel megmosott, finom gyolcsokba burkolt holttestet, és az elhunytnak adott ajándékokat, ezüsttálcákra rakott gyümölcs- és virágkompozíciókat, arany és ezüst ékszereket, drágaköveket tartalmazta.
Mivel a halál az életünk elkerülhetetlen része, a balinézek értelmetlennek, sőt gusztustalannak gondolják a gyászt. Sírás, rívás, búsongás helyett inkább örülnek, hogy szerettük lehetőséget kapott az örök körforgásból való kiszállásra. Hisznek a reinkarnációban. Számukra a halál olyan, mint amikor valaki átmegy az egyik szobából a másikba. Ha életében elérte a tökéletességet, az istenek közé, a Nirvánába megy. Vagy, ha az Együttérzés istennőjétől inspirálva úgy akarja, egy másik emberi testbe költözve visszajön közénk tanítani (bódiszatva). Ha életében nem tudott megszabadulni tökéletlenségeitől, képtelen volt emberi gyarlóságaitól megtisztulni, egy másik testbe költözve újra próbálkozhat. Ha tetteivel nagyon elrontotta magát (rossz karma), alacsonyabb rendű életformába vezényli a természet akarata, s újra kell járnia személyes evolúciója magányos útját. A nagyteljesítményű lángszóróknak köszönhetően – Balin túl drága kincs a tűzifa ahhoz, hogy holttestek elégetésére pazarolják – a szent tehén szobrából, a holttestből és az elköltözöttnek szánt ajándékokból fél óra elteltével csak egy kupac por és hamu maradt. A drágakövek egy része szétporladt, a többit a megolvadt és furcsa formákba szilárdult arannyal és ezüsttel együtt a rokonság kiválogatta a hamuból, hogy új ékszereket, tálcákat készítsenek belőlük a legközelebbi szertartásra.
A halál, amelynek gondolatát a modern ember igyekszik elhessegetni magától, megszámlálhatatlan remekművet inspirált az emberi történelem során a különböző kultúrákban. Festményeket, szobrokat, szakrális tárgyakat, síremlékeket, köztük bravúrosan kivitelezett építményeket, mint például az egyiptomi piramisok. A New York-i Rubin Museum of Art Remember That You Will Die: Death Across Cultures című kiállítása ezekből a mesterművekből ad ízelítőt. A kiállítás címe kissé megtévesztő, mert a bemutatott 84 munka (és egyetlen kortárs műként Bill Viola The Three Women – A három asszony című videója) voltaképpen csak az európai és a tibeti halál-tudatot szembesíti. Tanulságos, perspektívatágító lett volna például az afrikai, észak- és dél-amerikai őslakosok, a pápuák és az ausztrál bennszülöttek halállal kapcsolatos műalkotásait is bemutatni, hogy láthassuk, milyen változatos aspektusokból szemlélik a különböző kultúrák életünk születésünkkel egyenlő fontosságú, nagy eseményét. Sajnos a kurátorok (Martin Brauen és Karl Debreczeny) a teljesség akár csak jelzett igénye helyett megelégedtek a Nyugat és Kelet közhelyszerű, dualista ütköztetésével. Ami persze sokunknak ugyancsak gondolatébresztő szellemi kirándulás lehet.
A nyugati, európai művek a galéria egyik oldalán, a keleti, tibeti műalkotások a galéria másik oldalán sorakoznak. Elég középre állni és jobbra-balra tekintgetni, hogy lássuk a két kultúra halál-felfogása közötti extatikus különbséget. Az európaiak megközelítése naturalista, gyászos, gyakran hátborzongatóan horrorisztikus. A tibeti művek képregényszerűek, szimbolikájuk összetettebb, reményteljesebb. A nyugati – minden kereszténysége ellenére (vagy talán éppen azért) – végzetesen materialista halál-kultusz a test múlékonyságával foglalkozik rögeszmésen. A tibeti mesterműveket átlengi a buddhizmus teljességre, harmóniára törekvő személete, amely a halált csupán a folyamatosan ismétlődő újjászületések közötti átmenetnek látja. A fizikai halál és az újjászületés közötti köztes állapot, a Bardo minden rémsége, összes démonja és szörnyetege pusztán széteső tudatunk produkálta illúziók, amelyek csak akkor válnak valóságossá, ha valódinak hisszük őket. A buddhista univerzum sokszintű ábrázolásai kifinomult pszichológiai tudásról tanúskodnak. Ezek a komplex megjelenítések a tudatosság széles skáláját szimbolizálják, a meditáló Buddha derűs nyugalmától a félelmeinket megtestesítő, bikafejű halálisten, Yama gesztikuláló őrjöngéséig. Bill Viola videó műve a keleti és nyugati oldal találkozásánál jelenik meg. Három nő, egy középkorú és két fiatalabb fordul el nagyon lassan a nézőktől, keresztülmozogva egy lágyan hulló vízfüggönyön.
Rubin Museum of Art, New York
2010. március 19 – augusztus 9.
