A koncenrtációs táborok felszabadításának hatvanadik évfordulója alkalmából Montparnasse déporté – Artistes d’Europe (Deportált Montparnasse-Európa művészei) címmel rendezett kiállítást a Musée du Montparnasse. Mint ismeretes, Franciaországban a legutóbbi évekig tabu volt a vichy-i kormány német megszállás alatti ténykedését és a francia csendőrök kollaboráló szerepét emlegetni, így érthető, hogy ez az első olyan csoportos kiállítás Franciaországban, ahol az országból elhurcolt művészeknek, haláltáborok szenvedőinek és áldozatainak alkotásait láthatja együtt a közönség.
A Montparnasse aranykora a múlt század kezdetétől a harmincas évekig tartott. Ebben az időszakban több ezer festő, szobrász, fotós élt itt, akiknek zöme Németországból, Ausztriából, Magyarországról, valamint kelet-európai országokból, Ukrajnából, Oroszországból, Litvániából, Lengyelországból érkezett, és nagy részük zsidó volt. Közéjük tartozott Chagall, Soutine, Kikoïne, Krémègne, Kisling, Zadkine, Lipchitz és még sokszáz ismert és elfeledett művész, akiknek jelenléte felpezsdítette a Montparnasse-negyed művészeti életét. A háború kitörése azonban véget vetett a Montparnasse virágkorának: a «montparnok» egy része elmenekült Amerikába, mások a szabad területeken vagy saját hazájukban próbáltak menedéket találni (mint Rozsda Endre Barta Lajos és Heimovits Sándor), akiknek pedig erre nem volt módjuk, Párizsban maradtak és bujkáltak. Ez utóbbiak többsége – nem ritkán feljelentéseknek köszönhetően – nem menekült meg a deportálástól, de a már említett Heimovits Sándor sem kerülhette el sorsát, az ő utolsó útja Magyarországról vezetett Mauthausenbe.
A kiállítás azokra a művészekre fekteti a hangsúlyt, akiknek pályája félbeszakadt, ezért csak néhány túlélő, valamint kevés jól ismert festő, Otto Freundlich, Zoran Music, Max Jacob, Hans Bellmer, Wols és Boris Taslitzky alkotásait mutatja be. Az háborúnak áldozatul esett festő közt, mint például Georges Kars, Adolph Feder, Henri Epstein és Léon Weissberg, voltak, akiknek művei nemcsak magángyűjteményekben, de múzeumokban is megtalálhatók, míg másoktól alig néhány festmény maradt fenn. Olyanokkal is találkozunk, akiknek létezéséről csak a tárlókban elhelyezett személyes dokumentumok, fotók és a deportálási jegyzőkönyvek tanuskodnak, nevük feledésbe merült, munkáiknak nyoma veszett. Ki hallott például Magyarországon az Iparművészeti Főiskola egykori növendékéről, Krauter Jenőről, a karikaturista Biró Ernőről vagy a Nemzeti Szalonban és a Műcsarnokban egykor kiállító Munkás-Mészöly Béláról? A magyar művészek közül rajtuk kívül Farkas István Kertben című festményével, Heimovits Sándor négy művel, köztük egy önarcképpel, Kolozsváry Zsigmond egy szürrealista festménnyel, az 1938-ban készített Don Quichotte et Sancho Panchával, Wittmann Zsigmond pedig két rézkarchoz készített nyomólemezzel szerepel.
Látva a cseh Federico Kromka geometrikus kompozícióját, a lengyel származású Nathalie Kraemer szorongással teli festményeit, a Családot és a Nővéreket, a német Edith Auerbach 1930-ból származó, a tragikus jövőt előrevetítő önarcképét, az ukrán Alexandre Fasininak a konstruktívizmust szürrealizmussal ötvöző képeit, a galíciai Joachim Weingart akvarelljét, a Három gráciát (hogy csak néhány nevet emeljünk ki a több mint hatvan művész mintegy százhatvan alkotása közül), azelőtt is világossá válik, aki ennek eddig nem volt tudatában, hogy a gyűlölettől elvakult emberiség megannyi meg nem született remekműtől fosztotta meg magát.
A kiállításhoz Sylvie Buisson, Nadine Nieszawer és Dominique Jarrassé közreműködésével forrásértékű katalógus is készült, amelynek magyar vonatkozású összefoglalóját Makláry Kálmán írta.
A kiállítás október 2-ig, hétfő kivételével, naponta 12.30-19 óráig látogatható.
Belépődíj : 5 euró