Anna Margit születésének századik évfordulója alkalmából több kisebb kiállítás is megemlékezett a művészről. A Magyar Zsidó Múzeum Csillagpor címmel rendezett válogatott kiállítást. A szentendrei MűvészetMalomban három művészt, Anna Margitot, Vajda Júliát és Szántó Piroskát kapcsolták össze a centenárium jegyében. Ugyancsak Szentendrén, az Erdész Galériában kevés, de jól válogatott, a legtöbb korszakot bemutató alkotásból készült kiállítás. A szinte egy időben megvalósult három tárlat arra is rámutatott, hányféle keresztmetszet választható ki az életműből. A kiállítások és a centenárium kapcsán kérdeztük Anna Margit fiát, Péter Vladimír ötvös- és szobrászművészt.
artPortal: Három kiállítás, három olvasat. Az egyes kiállítások a csomópontokat, a fontos állomások képeit emelték ki az életműből?
Péter Vladimír (P.V.): Nehéz erre pontos választ adni, mert ezek a kiállítások többnyire az adottságok s nem átfogó kurátori szemléletek alapján jönnek létre. „Rögtönzött” Anna Margit kiállítások, ahol a hozzáférhető művek szabják meg az egyes kiállítások kereteit. És nem született meg a centenáriumi nagy, átfogó kiállítás. A Zsidó Múzeum megemlékezett az évfordulóról, de kortárs művészeti szempontból a helyszín marginális.
Epilógus ( csak azt tudnám feledni), 1980
A hely meghatározza az olvasatot? A kiállítás helyszíne – Szentendre, Zsidó Múzeum – az életrajz odavonatkozó részét erősíti?
P.V.: Véleményem szerint erősen befolyásolja. Nem tudom „romlatlan szemmel” nézni a kiállításokat, átengedni magam az élmény tisztaságának. Minden szempontból érdekelt vagyok benne. Mivel tudom, hogyan jönnek létre a kiállítások, ismerem minden oldalát, kevésbé tudok elfogulatlan műélvező lenni. Nyilvánvalóan a klasszikus művészeti szcénában a hely jelzi azt is, hogy az ország művészeti életében milyen szeletet képvisel. A hely kulturális, asszociációs hátteret ad a kiállításoknak. Az a tény, hogy a Zsidó Múzeum szervezte meg Anna Margit „nagy keresztmetszetű” kiállítását, jelzi azt is, hogy a hivatalos művészetpolitika nem foglalkozott vele. Szerény állami támogatást adtak a Zsidó Múzeum kiállításához, de ezzel a maguk részéről letudták az évfordulót. Az egyik oka ennek vélhetőleg az, hogy Anna Margit művészetét nem tudják hová beilleszteni. Pedig a magyar képzőművészet fontos része. Egyedülálló, különleges, magas színvonalú.
Miért nem sikerül beilleszteni a művészettörténetbe Anna Margit művészetét? Megnehezíti ezt, hogy sokan a művészférjjel, Ámos Imrével együtt látják és láttatják?
P.V.: Nem tudnak mit kezdeni vele. Baán László a Szépművészeti Múzeum Chagall-kiállításán összekapcsolta Chagall és Ámos Imre életútját, művészetét, műveit. Ebből született meg a párhuzamos kiállítás. De Ámos Imrének semmi köze Chagallhoz. Üzleti szempontból volt ügyes. Részben dühöngök a marketing-fogáson, miközben örülök, mert sok ember nézte meg, míg ha egyszerű Ámos-kiállítás lett volna, nem vonzott volna ennyi látogatót. De kiderült az is, a két élet sehogy sem illeszthető egymás mellé. Chagall „sztárművész”volt, tündöklő és hosszú pálya és élet áll mögötte. Ámos élete egy közép-európai zsidó művész vergődéséről, meggyilkolása történetéről szól. Miért fontos Ámos élete Anna Margit művészetében? Nem lehet egymásról leválasztani őket. Anna Margit túlélte a borzalmakat, de cipelte a terhet.
Két figura, 1963
Több alkotói „csend” volt az életében. Ez is nehezíti a pályakép értelmezését?
P.V.: Valóban volt egy rövid csend a munkásságában. Később pedig elhallgattatták. A műteremnek, a fióknak dolgozott, de a műgyűjtők továbbra is látogatták, olykor pedig vásároltak tőle. Általában nevetséges pénzért. De az ajtók mögött élt a művészete. A hatvanas években történt meg az újrafelismerése. Ha az életművet nézzük, annak autonóm íve van a harmincas évektől kezdve: láthatóak a pálya grádicsai, az egyes korszakok. Mint számomra minden hiteles életmű, ez sem egyenletes. Jól láthatóak a hullámzásai, a váltások. Művészete reflektív volt, a nagyon viharos belső érzelmi életét és a külső, hasonlóan viharos civil életét tükrözte. Nehéz megfejteni. Bár olvasatához nem kell az élettörténetét ismerni, nagyon rétegzett volt az alkotói pályája.
Milyen mélyebb rétegei vannak a képeiben gyakran ismétlődő önarcképek, a babák, bohócfigurák, a színek olvasatában?
P.V.: A valódi művészet mindig bonyolult, rétegezett. Ízei, rezonanciái különböző fázisokban szólalnak meg. Nagyon szerénynek, nyitottnak, befogadónak kell lenni ahhoz, hogy élvezni lehessen. Könnyebb beszélni a képekről, de ahhoz, hogy igazi katarzist nyújtson, ahhoz sok munka kell. De nem kell mindenkinek minden rétegét megfejtenie. A műalkotás kivárja az időt, amikor megszólal. És ebben is hullámok vannak. Olykor lesüllyed, máskor felemelkedik.
Két nő, 1937
Mindig izgalmas a művek személyes olvasata. Fiaként közelről látta a művek születését, azok történetét. Beszélgettek művekről, festészetről, az egyes képekről?
P.V.: Valóban más aspektusát ismerem a művészetének. Úgy gondolom, más nem ismeri nálam jobban. De terhelnek az érzelmeim, indulataim vele kapcsolatban. S ezek sok esetben nem racionálisak. Születésemtől anyám haláláig követtem képeit, azok megszületését. Én voltam az első, aki megnézhettem. Ez akkor is így volt, amikor már külön laktunk. Naponta találkoztunk, láttam, min dolgozik, beszélgettünk róla. Egy végtelen párbeszéd morzsái, törmelékei voltak beszélgetéseink. Sokszor beszélt azokról az élményeiről, melyből a képek ihletődtek. Én feszítettem a vásznait. Volt, hogy tombolva fogadott, ha valamit nem tudott úgy lerajzolni, ahogy akarta. Indulatos lett, ha valami nem sikerült. Közös volt az életünk.
Az indulatok ott vibrálnak a képein is. A nagyon nehéz élete tette azzá?
P.V.: Rendkívül indulatos ember volt, hullámzó indulatokkal. Ámos nagyon szelíd, nyugodt, szemlélődő, békés volt. Anyám sokszor „hergelte”, ha igazságtalanság érte. Helyette is megsértődött, ha úgy érezte, ok nélkül kizsűrizték egy képét. Szélsőséges alkat volt, nagy mélységekkel és magasságokkal. Aki ismeri a munkáit, valóban látja a képein is ezt a feszültséget.
Fontosnak tartja, hogy a privát életen keresztül is értelmezhető legyen Anna Margit és Ámos életműve. Az emlékezés fontos része lehetne, ha megírná Anna Margitról személyes történeteit.
P.V.: Sokat teszek ezért, de nem annyit, amennyit lehetne. Az életmű nagy részét az akkor arra méltónak tartott múzeumoknak adtam. Ha kérnének műveket, ma is adnék. De nem kérnek.
Az „akkor méltó” múzeumok mára veszítettek ebből? Szentendrére gondol?
P.V.: Nem. Akkor Szentendre tűnt a legjobbnak arra, hogy Ámosnak és Anna Margitnak egy permanens kiállítása legyen. Szentendrét Anna Margittal közösen terveztük el és valósítottuk meg. Úgy tűnik, nem tudnak mit kezdeni a múzeummal. Ez igaz a többi kis szentendrei múzeumra is. Nem sikerült a művészeti turizmus részévé tenni. Pénz sincs rá, ezért kénytelenek télen zárva tartani a helyet. Többször összevesztem velük az újranyitáskor ezek miatt.
Magány, 1983
Ha rendezne egy saját szempontok alapján válogatott Anna Margit kiállítást, milyen tematika szerint valósítaná meg?
P.V.: Rendben. Játsszunk komolyan! Egy olyan művésznek, akinek életében folyamatos volt a jelenléte, általában egy téma, egy esemény egy periódus szervezi a kiállítását. Már nem élő művész esetében ennek csak akkor van értelme, ha állandóan jelen van a művészeti életben. Anna Margitnál a mai napig nem történt meg a nagy retrospektív kiállítás megszervezése. Ha én csinálhatnék kiállítást – ha lenne rá pénzem és energiám és nem gondolnám úgy, hogy nem az én feladatom, hanem az ország kulturális vezetéséé – először az életmű kiállítást csinálnám meg. Utána lehetne az egyes korszakait, a grafikai, rajz-munkáit, az Európai Iskola korszakát bemutatni.
Hol volnának a hangsúlyok, a csomópontok az életmű-kiállításon?
P.V.: Nem tudok jobbat annál, mint hogy az életművet a művek keletkezésének kronológiájában mutassam be. Ez adja magát, a vezérfonalat is. Persze ki lehet emelni egyes tematikákat, korszakokat. Szeretem a homogenitást. Ebben konzervatív vagyok. Úgy gondolom, beszéljen a kép, beszéljen az életmű. A képeket optikailag persze jó egymás mellett látni, de egyszerre csak egy képet fest a művész. Minden egyes kép önmagában egy külön világ, teljes, gömbölyű világ. Egyenként nézzük a műveket, de amikor elkezdünk összefüggéseket, kontextusokat keresni, olyankor bekapcsolódik a spekuláció. A valódi elmélyülés az, amikor egy művet néz, olvas, enged addig átszűrődni magán, amíg az ki nem huny. E tekintetben a kiállítás természetellenes műfaj. Az igazi műélvezet egy művet olvasni, megérteni.
Most melyik ez az egy mű?
P.V.: Nehéz, éppen azért, mert túlságosan közel van hozzám. Otthon egy képe sem lóg a falon. De gyakran átlapozom, nézem őket. Minden ecsetvonását ismerem a képeinek. Nehéz egyet kiemelni. Volt olyan kép, amelyet a születésekor megszerettem, de az élmény, a szituáció fontos a képnél. Más az érzelmi kapcsolatom vele. A képekhez történetek fűződnek, de ezt másnak nem kell tudnia. Nem szeretem a „művész-anekdota” könyveket. A nagyon közeli, mégis távolságtartó magatartásom magyarázata az is, hogy egyszerre vagyok alkotóművész és egy nagy művész fia. Nem könnyű. Soha nem akartam az ő „nyomdokain” bármit elérni. Ösztönös lény volt, mindent az ösztönei határoztak meg. Abszolút hallása volt a festéshez. Nem kellett hozzá iskola. Én hosszan és keservesen elvégeztem egy klasszikus iskolát. Nagyon tisztelte, csodálta, ahogyan rajzolok – ő egészen máshogy, ösztönösen rajzolt. Gyönyörűen. Senki úgy nem tudott vonalat húzni, ahogy ő. Halálos biztonsággal, érzékenységgel. Éles vízióit festette tökéletesen. Valahol itt születik meg a zseni. Pontosan látta már magában a születő képet, előbb volt kész, mint ahogy megfestette.
Máriácska II., 1968