Jó példa Olaszország, ahol egy komplex program keretében, a 90’ évek közepén bevonták a
kultúra finanszírozásába a lottóból származó adóbevételt. A „kultúra” értékké
vált a politika és a szélesebb közvélemény szemében is. A program eredményeképpen
1996 és 2001 között mintegy 1 milliárd euróval nőtt a kultúrára fordított
közpénz összege, és ezzel párhuzamosan élénkült a kultúra magántámogatása és a
kultúra fogyasztása is.
Jól mutatja ezt, hogy amikor a 90-es évek elején
csökkent az állami hozzájárulás, akkor a magánszférától érkező támogatás és a
fogyasztás is alábbhagyott. Az elmúlt 10-15-évben számos nyugat-európai országban vonták be a
lottó adóbevételeit a kultúra finanszírozásában, így Nagy-Britanniában is,
Finnországban pedig már a múlt század elejétől így működik a rendszer.
A kultúra és a művészeti tevékenység állami
finanszírozása Magyarországon is átalakuláson megy át: nálunk is bevezették,
hogy a Nemzeti
Kulturális Alap (NKA) forrását 2010. január 1-től az ötös lottó játékadójának
90 százaléka képezi majd, kiváltva ezzel a kulturális járulékot. Az NKA-ból,
mint független alapból kulturális projekteket támogatnak a művészeti ágtól
függetlenül.
Olaszországban
emellett az állami bankok értékesítéséből származó bevételeket is
átcsatornázták a kultúra finanszírozásába és egyes esetekben saját erő
bevonását is kötelezővé tették, úgy, hogy olyan magán támogatások részvételét kérték,
amelyek eddig még nem költöttek kulturális támogatásra. Emellett az Európai
Unió szerveit is meggyőzték arról, hogy felhasználhassák erre a célra a
regionális fejlesztési pénzeket.
„Magyarországon a központi
költségvetésből és az önkormányzatoktól kapott pénzből, a szponzorációból vagy
támogatásból és a sajátbevételből élnek a kulturális intézmények. Az új
előadó-művészeti törvény elsősorban az előadó-művészeti intézményeket
finanszírozza, és olyan pályázati feltételeket határoz meg, amelyek szorosan
kapcsolódnak az új produkciók, előadások számához is, ami elmozdulást jelent a
projekt finanszírozás felé.” – tette hozzá Keller
András.
A magántőke részvételére a kultúra
támogatásában nincsenek kizárólagos sémák, ennek számos formája alakult ki. Itt
működhet, az úgynevezett private-public partnership (ppp) egy formája is. Hiszen
valódi privatizáció a kultúrában ritkán történik, a ppp azt jelenti a legtöbb
esetben, hogy alapítványok, jogi értelemben vett non-profit szervezetek kezébe
adják az intézmények vezetését. Az intézmények továbbra is jelentős támogatást
kapnak az állami, régiós vagy önkormányzati forrásokból, csak jogi és
irányítási értelemben szakadnak le az állami „köldökzsinórról”.
Létezik az úgynevezett matching
fund támogatási forma, amelynek lényege, hogy valamilyen állami forrásból 1:1
arányban megduplázzák a szponzor által felajánlott pénzt, aki aztán a kétszeres
összegnek megfelelő ellenszolgáltatást kérhet cserébe. Ez kifejezetten win-win
konstrukció, ugyanaz a kulturális esemény kevesebbe kerül az államnak is, a
szponzornak is, viszont a megvalósító kulturális szervezet kétszeres összeghez
jut.