Hontalan, hajléktalan – rémálmok, amelyeket valóságként ismerek és
senkinek sem kívánok. A kék hontalan útlevelem, amit 1979-ben, Párizsban kaptam
– a Mennyországon kívül egyetlen országba se jogosított fel belépésre.
Külön sorba
kellett állnom vele, amikor valamelyik államalakulatba belépési engedélyt
kértem, a megalázottak és megszomorítottak sorába, a riadt tekintetű rongyosok
sorába, akiknek minden vagyona két szakadt bőröndbe belefért, akiknek mindenütt
jobb volt, mint ahol megszülettek, akiket szúrós szemmel, ugatásszerű hangokat
hallatva, utálattal és gyanakodva vallattak ki a követségi hivatalnokok. A kék
útlevelet megőriztem, ugyanattól a beteg nosztalgiától vezérelve, mint amely
azokat a zsidókat inspirálja, akik koncentrációs táborok közelében építenek
nyaralót. Aztán itt vannak a közsegélyek átvételének nyugta másolatai,
amelyeket a kanadai Torontóban kaptam, azokban az időkben, amikor hetente más
ismerős kanapéján, pincékben, elhagyott bakterházban, a Hare Krisna templom
alagsorában aludtam, s a napokat egyre eszelősebben, látomások által gyötörve,
a behavazott városban bolyongva töltöttem, csak arra koncentrálva, hogy hol
lehet valamit lopni. Saját lakcímem nem lévén a közsegélyhez is csak csalás
révén, egy távoli ismerős címét megadva jutottam, kockáztatva, hogy ha elkapnak,
lecsuknak, mert börtön járt a görcsös életben maradási szándékért. Sokan
kinevetnek érte, de nem tudom megállni, hogy ne adjak alamizsnát minden hozzám
forduló, bűzös hajléktalannak, még akkor is, ha alig van miből.
Semmi kényelmet
nem nyújt a tucatnyi művész otthon-elképzelésein alapuló, hely-specifikus
installációja, amelyet a szegények lakta New York-i Lower East Side egyik
elhagyott klinikájában rendeztek be. A klinikát már három éve nem használják,
de még mindig érződik benne egy olyan intézmény összetéveszthetetlen szaga,
amelyben senki nem szeretne lenni. A vegyszerek szaga penész szaggal, kórházi
szemét és rothadás bűzével keveredik. Az egykori klinika jó állapotban van, a
fénycsövek hideg, steril fényt szórnak a barack és bézs színű falakra, a szürke,
ipari padlószőnyegre. Az épület egyik oldalával csatlakozik a Bialystoker
Idősek Otthonához, amelyben magányos, nincstelen férfiak és nők töltik a
semmibe meredve utolsó napjaikat. A HomeBase
IV. című kiállítás a negyedik a 2006-ban indított sorozatból, amelyet több
kulturális és közösségi csoport szervez az otthon témájának aspektusait
vizsgálva. A résztvevő művészek három hétre kapták meg az épületet. Igyekeznek
a környék lakóit, köztük a szomszédos Idősek Otthona rezidenseit is bevonni
munkájukba, vacsorával egybekötött vitaesteket, előadásokat, felolvasásokat
rendeznek a halálszagú épületben, abban a helyiségben, ahol korábban a környék
elesettjei várakoztak a kivizsgálásra. A vacsora illatára esténként sok
hajléktalan is idegyűlik, vizeletszagukkal gazdagítva az épület alap-stichjét.
A hajléktalanok ritkán kapcsolódnak be a vitába, csak az őrültek mondják
folyamatosan a magukét. Mint Magyarországon a Lipótot nemrég, Amerikában is
bezárták az elmegyógyintézetek többségét Reagan alatt, a tehetős rokonsággal
nem rendelkező ápoltakat kirakták az utcára.
A projektben
résztvevő művészek többsége bevándorló, akik számára az otthon elvesztése és az
otthonkeresés alapvető élettapasztalat. Paul Sepuya ugandai származású
fényképész. Ő New Yorkban élő honfitársainak képeit akasztotta az egyik rendelő
falaira. Az Izraelből érkezett Dafna Shalom ugyancsak fényképeket állított ki, olyan,
a környéken élő férfiakat fényképezett, akik az apjára emlékeztették. Marilyn
Walter raktárrá alakította a rendelkezésére bocsátott rendelőt. A
hajléktalanoknak szánt adományokat gyűjti benne. Anat Litwin nem fixálta
teljesen saját leheletét ábrázoló fényképeit, így a képek az idő múlásával
eltűnnek a papírról. Virgil Wong saját tervezésű, realisztikus kórházi
plakátokat és szórólapokat tervezett, és felállított egy ugyancsak realisztikus
információs kioszkot az előcsarnokban. A plakátok és szórólapok egy fiktív,
férfi terhességre specializálódott kórház szolgáltatásait hirdetik. A
fényképész Abby Robinson ment a legmesszebb az otthon és kórház ideáinak
összeolvasztásában. Home/Body Imaging
(Otthon/Test leképezés) című installációja orvosi rendelő és fotóstúdió
kombinációja. A meggyőzően berendezett várószobában régi magazinok, rossz
képregények. A páciensek szerepét alakító látogatók kérdőíveket tölthetnek ki.
„Otthon él?” A lehetséges válaszok: Igen, Nem, Talán, Néha, Ritkán és Soha. A
látogatókat felkérik, hogy nevezzék meg kedvenc testrészüket, amelyet aztán a
fényképész lefényképez. A legtöbb látogató a kezét kedveli a legjobban, de a
kéz, láb, ajak, szem, haj fotók mellett látható egy fiú köldöke és egy férfi
hátsója is a falakon. A fényképekből a művész kitűzőt is készít, amelyet a
látogatóknak ad, hogy hirdethessék kedvenc testrészüket a mellükön. Igen, ha
alaposan átgondoljuk földi helyzetünket, az egyetlen valódi otthonunk a
testünk, azt nem lehet adósság fejében, lakbérhátralék miatt, tulajdonosi
elhatározásból, vagy hatósági rendelettel elvenni, ahonnan csak életünk árán
lehet bennünket kilakoltatni, amelyben viszonylag alacsony rezsivel (ha valaki
napi egy tál rizzsel és hajnali harmattal beéri), különösebb költségek nélkül,
kényelmesen berendezkedhetünk, és gondolataink mozijában gyönyörködve várhatjuk
a nagy utazásra hívó szót.