Rákosi Mátyás egyetlen ismert szerelmi története 1940-ben, a börtönből és Magyarországról való szabadulása után, a gyógyüdülés idején kezdődött Moszkva közelében. A 49 éves Rákosinak megtetszett a 38 éves jakut ügyésznő. Fenya Fjodorovna Kornyilova férjnél volt, de nem ez volt az akadály. Az értelmiségi családból származó asszonyt vallásosan nevelték: huszonöt évesen, 1928-ban lépett be a pártba. Férjét, a katonatiszt Pahomovot egyetemi évei alatt ismerte meg; kamasz fiukkal hármasban éltek. Hivatalában randevúzott Rákosival. Legkésőbb 1942-ben összeházasodtak. (Rákosi: „Moszkvában feleségül vettem a Bírák és Ügyészek Országos Szakszervezetének elnöknőjét, aki maga is ügyész. Tehát még a feleségem is azok közül került ki, akiktől életemben a legtöbbet szenvedtem. Ez azonban nem zavarja családi életünket.”) Fenya mindkétszer „felfelé” házasodott, először Moszkvába, aztán Budapestre, egyre nyugatabbra. Az asszony a második száműzetésben is kitartott Rákosi mellett.
Magyarországon „vetésforgóban” kerülnek kizonyos korszakok szereplői a történelmi büntetőpadra. A Rákosi- és a Kádár-korszakban a Horthy-rendszer volt a célpont, a rendszerváltás óta Rákosi és Kádár gyanúsan egybemosott kora. Ha csak a politikát érintené e járvány, az is zavaró lenne. De átszivárog a mindennapi emlékezetbe is. A varázslatos grafikus, polihisztor Kass Jánosról szóló cikk (168 óra, szerk.) néhány megállapítása – például a Rákosinéról szóló sorok – szolgálnak apropóul ehhez az íráshoz.
Kass János „szülővárosába, Szegedre a hetvenes évek végéig a lábát sem tehette be, a „burzsoá” múlt miatt persona non grata volt” – áll a cikkben. Jómagam Szegeden éltem – ott találkoztam, meg nem mondom, melyik évben Kass Jánossal is -, és állítom, nem volt rendőrposzt a város határában a burzsoák kiszűrésére.
De nem is ez a főtéma, hanem Rákosiné, Rákosi Mátyás felesége, aki az Iparművészeti Főiskola kerámia szakára járt, akárcsak Kass. Ő úgy emlékszik: „Mögötte az előadóteremben mindig üresen maradtak a széksorok, a vezérasszonyt „gorillák” óvták a hátul zsúfolódó diákoktól. A Rajk-per idején, 1949-ben már nemcsak „fürkésztek” az ávósok: Rákosiné több évfolyamtársát letartóztatták, és a hortobágyi munkatáborba hurcolták, állítólag szervezkedtek prominens diáktársuk ellen.” Tegyük hozzá, Kass János 1946-ban kezdte a főiskolát, Rákosiné csak 1948-ban, tehát nem voltak évfolyamtársak.
Rákosi Mátyásné (a családban csak Fenya, Fenyicska – a kívülállóknak „az elvtársnő”) negyvenkét éves korában került az idegen országba, amelynek nyelvét sem ismerte. A férje – Matyusa, „nápocska” – figyelme nem tudta ellensúlyozni, hogy a férj alig van otthon. Egyetlen „kárpótlásáról” tudunk: 1947-ben elkísérhette Nyugatra sógorát, a pártközpont gazdasági osztályának vezetőjét. A hölgy sosem volt „first lady”. Minél jártasabb lett a magyar nyelvben, annál inkább feltalálta magát. Mivel jól rajzolt, először ezzel ütötte agyon az időt, s 1948-ban beiratkozott az Iparművészeti Főiskolára, kitanulni a keramikusságot. Ebben döntő szerepe volt „barátnőjének”, a Kossuth-díjas művész Kovács Margitnak.
– Rákosiné rendes hallgató volt, nem különórára járt – mesélte a sofőr, N. Béla. – A rajzórán szép modellek voltak, mi fiatalok voltunk, és elnézegettük őket. Rákosi ilyesmikben nem vett részt. Mondogattuk is állandó sofőrjének, Színesnek – a vörös hajú Gergely Pistának -, nincs rossz dolgod! Rákosiné néhány főiskolással szorosabb kapcsolatot alakított ki, és vagy felhozta őket a lakásra, vagy elmentünk a Tiszára. Néha fazekasokat látogattunk Szarvas környékén. A Chryslerben elfért mindenki. Hátra berakott egy kis elemózsiás kosarat, és mentünk.
Reggeltől estig
– Mivel nem felvételiztettem, nem tudom, Rákosiné hogy került be – mondta Patakiné Brestyánszky Ilona -, de tehetsége alapján is ott volt a helye. Gádor István volt a kerámia és porcelán főtanszak vezetője, Borsos Miklós a grafika és a formázás tanára. Reggeltől estig óra volt – elmélet, rajz, korongolás, mázazás. Politizálás nem folyt, a fogdmegek ott ültek a terem előtt. Borsos figyelmeztetett is, vigyázzak, mit mondok. Bár az elvtársnő messze a legidősebb volt, nála szerényebbet nem lehetett találni: Gádort s a művészetet mérhetetlenül tisztelte. Végül mindenki megszerette. A tankönyveket lefordította oroszra, úgy tanulta meg. Borzasztó ambíció volt benne.
– 1947-ben, illetve ”48-ban kezdtünk a Képző- és Iparművészeti Akadémián, amely közben főiskolává alakult, s öt év után, 1952-ben együtt végeztünk – kezdte a páros emlékezést Garányi József és Staindl Katalin. – Néhány hónapos késéssel került közénk Rákosi felesége, akit mi csak elvtársnőnek szólítottunk. Már elég jól beszélt magyarul, de mániákusan tanulta a nyelvet. Ha hallott egy érdekesebb kifejezést – mondjuk: „Csípje meg a kakas!” -, egész nap hajtogatta. Olvasgatta klasszikusainkat, és ha valamit nem értett, tőlünk kérdezgetett. Minden reggel fekete kocsival érkezett, amely beállt az udvarra, és a fegyveres kísérő, illetve a sofőr egy időre bejött az órákra, a vécére is elkísérték. Később, amikor már szorosabb volt a kapcsolatunk, azt mondta: Katyusa, én nem akarok úgy vécére menni, hogy ez a két fickó velem jön. Kérem, kísérjen el.
Moszkvai látogatókkal a főiskolán
Amikor a társai szénnel, széles mozdulatokkal rajzoltak, ő miniatúraszerű, távol-keleti képet cizellált heteken át. Emberileg legközelebb Garányiékhoz került. Csak telefonált, hogy mennek kirándulni, az Operába, esetleg Kovács Margithoz, és küldte értük a kocsit.
– A műhelyben oda nemigen illő, frissen mosott és vasalt fehér köpenyben, fehér blúzban jelent meg, tiszta szalvétát és törülközőt hozott. Sosem politizált, hacsak azt nem lehet annak nevezni, hogy amikor kellemetlen lett neki, hogy egyedül ő tízóraizik, megkínált bennünket, majd kezdte ruháskosárban hordani a szendvicset, termoszban a kávét vagy a teát, sőt a narancsot is. Mondjuk három szemet, amiből fejenként két-három gerezd jutott. Néhányszor azzal állított be: az uram volt vadászni! – és akkor kaptuk a vadhúsból készített szalámit. Kérdezgetett bennünket a menzáról, s addig mondogatta, hogy egyszer eljön, amíg tényleg megtette, kellő előkészítéssel. Ebből az alkalomból egy apró sült csirke felét kapta mindenki.
– Az otthoni dolgokról annyit említett: beszélt az urának rólunk. Többször ígérte, hogy „Rákosi elvtárs” meglátogatja a főiskolát – emlékezik az évfolyamtárs házaspár. – Amikor eljött, bőrkabátosok szállták meg az épületet, a hallgatókat bezárták a műhelybe. Aztán szemrehányóan mondta: hol voltunk, mindenütt keresett bennünket! Az esküvőnk után, 1951 őszén néhány társunkkal együtt letartóztattak minket, két hetet töltöttünk az ÁVH-n. Sok pletyka keringett. Például, hogy az elvtársnőt megmérgezték a mázzal… De a valódi ok, hogy két társunk disszidált, és mivel egy asztalnál dolgoztunk, felvetődött, nem volt-e öszszeesküvés Rákosiné, netán Rákosi ellen. Két hét múlva szabadultunk, és a hallgatáson túl arra köteleztek, hogy visszatérjünk a főiskolára. Amikor a lépcsőn lefelé jövet hozzánk lépett, hogy mi volt itt, válaszolni sem tudtunk, mert a biztonsági ember mellette termett, de a sofőrje megdicsért, hogy okosan viselkedtünk az ÁVH-n.
Amikor elvették a hallgatók egyik műtermét, Borsos Miklós megengedte, hogy beköltözzenek a múzeum udvarán álló csodás műtermébe, amely az üvegtetőn át szűrt fényt kapott, amíg a tetőt be nem futotta a vadszőlő. Ritkítására a fiúkat kérte meg. Ők sarabolták becsületesen, de közben észrevették, hogy az ereszcsatornában egy fel nem robbant gránát van. Alattuk dolgoztak a többiek, köztük Rákosiné. Ha szólnak, akár összeesküvéssel is megvádolhatták volna őket, vagy azzal, hogy nem voltak éberek. Végül megsúgták Gergelynek, az ávós sofőrnek, és ő azt mondta, hallgassanak. Kollégáival éjjel kilopták a gránátot.
– Az iskola elvégzése után a herendiekkel dolgozott – folytatja volt tanáruk, Patakiné -, s szerepe lehetett abban, hogy az Iparművészeti Múzeum megrendezte a Herendi Porcelángyár első nagyobb kiállítását. Ma is emlékszem az elvtársnő külön vitrinben álló feketéskészletére. A kökény- vagy szederindával díszített porcelán decens volt, finom, mintha sárguló levelek lettek volna a fekete gyümölcsök mellett.
Fenya, a postás
Herenden mégsem gyártották a tradíciótól elütő munkáját. Nem valószínű, hogy az ő jóvoltából úszta meg a gyár a műszaki porcelángyártást, de a Lenin-, Sztálin-, Rákosi-mellszobrokat nekik is el kellett készíteniük. (Rákosi szobrának a megformálására T. Jánost kérték fel, aki annak idején már Horthyt is mintázta. Szabadkozott: nem tudja megcsinálni. Vagy szép lesz, és azért nem jó, vagy olyan, amilyen. Akkor meg azért. Végül elkészítette, és a gyárudvar közepén állították fel. 1956-ban ledobták az első emeletről.)
– Nem hiszem, hogy az elvtársnőnek szerepe volt az 1954-es herendi kiállítás létrehozásában – mondja a volt évfolyamtárs, Katona Imre. – A kiállításon Fenya megjegyezte, a mai világban már nekem is lehet herendi készletem. Mondtam neki: inkább lakás kellene. Mire azt felelte, hogy Rákosi elvtárs szereti a fiatalokat, írjak neki. El van ő tőlünk zárva, feleltem. Írjam csak meg, majd átadja. Mivel ő volt a postás, hamarosan lakást kaptam.