8549 Archives - artportal.hu

„Mindenkinek újra kell gondolni a pozícióját” – Interjú Mélyi Józseffel

Elsőre talán nem tűnhetett annak, de nagyszabású vállalkozás volt az Új Budapest Galériában, a Bálnában, a napokban zárult Nagyítások 1963 – Az Oldás és kötés kora. Egyetlen film, jelesül Jancsó Miklósnak a tárgyévben készült Oldás és kötés című alkotása apropóján, annak jeleneteit, történetét, szereplőit, képi és gondolati világát alapul véve próbált meg pillanatképet adni a hatvanas évek elejének Magyarországáról. Az átmenet, a különös változások pillanatáról.

Még messze van 1968, és még elég közel van 1956. Ez az az év, amikor Tyereskova az űrbe repül. Amikor szól a Villa Negra-nóta a Hattyúdal című filmből, amikor Moszkva és Washington között “forró drót” létesül, amikor novemberben lelövik John F. Kennedyt. Amikor sok mindenki kiegyezik a kádárizmussal, amelynek relatív jótéteményei csordogálni kezdenek, cserébe a hallgatásért. Áprilisban életbe lép a részleges amnesztia, elítélt forradalmárok hagyhatják el a börtönt.

A kultúrában egyre több mindent szabad. Még érződik az ötvenes évek jéghideg levegője, de már erősödik a felmelegedés. Változik a közbeszéd, a sajtónyelv. Eltörlik az egyetemeken a származás szerinti megkülönböztetést. A modernizmus új fazont kezd szabni a hétköznapoknak, már szólhatnak bizonyos zenék, és láthatók bizonyos filmek. Ez az a pillanat, amikor az elszakadás, a múlttól való eltávolodás konkrét és metafizikus értelemben is egyre fontosabb. De amikor még bőven diktatúra van, amely szorosan fogja a gyeplőt. Amikor évtizedekre berendezkedünk arra, ami van.

Demjén Gyöngyvér és Latinovits Zoltán az EMKE bisztróban. Forrás: mozi24

A kiállítás filmkockákat nagyított ki, és művek, plakátok, tárgyak segítségével, személyes és közös történetek felfejtésével, a film mögött húzódó motivációk, pozíciók és gondolatok tisztázásával hihetetlenül érdekes módon beszélt 1963-ról. És a máról.

Az artPortal Mélyi Józseffel, a kiállítás kurátorával beszélgetett.

Mélyi József (M.J.): Az eredeti kiállítási terv öt évvel ezelőttre nyúlik vissza, s kapcsolódott volna az MTA Művészettörténeti Kutatócsoportjának a „Hosszú hatvanas évek” elnevezésű projektjéhez. A Ludwig Múzeum akkori vezetése pedig felkért egy átfogó hatvanas éveket bemutató kiállítás koordinálására. Az volt a terv, hogy olyan filmjeleneteket választok ki, amelyek mottóként állnak azon témakörök előtt, melyek a hatvanas évek értelmiségét a leginkább foglalkoztatták. Nagyon sok szűrésen keresztül választottuk ki azokat a témákat, amelyek a legjellemzőbbek a hatvanas évekre. Ráadásul ezek a kérdések – a múlthoz, ’56-hoz való viszony, a Kádár-korszak – ma is érdekesek, meghatározzák jelenünket. Mivel különböző intézményi válságok sújtották a projektet, ez a nagyobb lélegzetű kiállítás nem valósulhatott meg. Ennek egy kisebb változatát készítettük el a Bálnában, mert a kisebb térben, kevesebb pénzből nem lehetett volna az én ízlésem és gondolataim szerint a hosszú hatvanas évek kiállítást megcsinálni.

artPortal (aP): Talán ennek is következménye, hogy a kiállítás nagyon erős sűrítése korábbi terveknek. A kiállítás Jancsó Miklós Oldás és kötés című filmjére fókuszál. Az általa felvetett kérdések álltak a középpontban, vagy a film csak eszköz volt megmutatni a kor hangulatát, értelmiségi figuráit, kultikus helyszíneit, művészetét?

M.J.: A terv végül az lett, koncentráljunk egyetlen filmre, Jancsó Oldás és kötésére, amiből a korábbi kiállítás kapcsán annyiszor hoztam fel példákat. Ebből adódott az is, hogy a hatvanas éveket egyetlen időszakra, 1962-63-ra szűkítettem. Világosan látszik – amit mindig is érzékeltem –, hogy 1963 milyen éles határvonal a hatvanas évek magyar értelmisége számára.

aP: Az amnesztia miatt, az ekkor érzékelhető enyhülés miatt?

M.J.: A levegő már korábban megmozdult, de ekkor vált érezhetővé, hogy az már szél. Azt gondolom, ezt jelenti ’63. Ebben fontos szerepet tölt be az amnesztia, ami még plasztikusabbá tette mindenki számára, hogy helyzet van. Ráadásul az Oldás és kötést egy héttel az amnesztia kihirdetése után mutatták be a mozikban. Egymásra másolható a két történet. Nagyon folyamatosan történt a változás, ha az ember megnézi az 1958-as cikkeket, filmeket, kordokumentumokat, majd hirtelen váltással az Élet és Irodalom ’63-as számát veszi elő. Mintha kitágulna a tüdeje még most is. A nyomott, szürke, ideológiailag nagyon feszes ’58-hoz képest ’63 már egy barokkosan burjánzó szabadságról szól. Ez egy jól végiggondolt stratégia része volt, összefüggött a kultúrpolitikával, s Aczél György pozíciójának megszilárdulásával. ’63-ban már párbeszédben áll az értelmiséggel, bábjátékosként tudja mozgatni a szálakat.

Jelenetek a filmből. Új Budapest Galéria, 2016, fotó: Juhász G. Tamás

aP: Ennek az átmeneti időszaknak talán a legplasztikusabb dokumentuma a kiállításon a Szabó Ákos Cantata Profana című diplomamunkája kapcsán kirobbant ideológiai vita volt. Akár szimbóluma is lehet a kiállításnak – és az időszaknak.

M.J.: Ez egy 1960-as vita, melynek csírájában már ott van a hatvanas évek elejének enyhülése is. Azok az útkereső pozíciók, melyeket Bernáth Aurél, Pátzay Pál és a többiek felvetnek. Hogy már ellent mernek mondani. Somogyi József visszaszól Aradi Nórának (művészettörténész, a párt ideológusa, aki kvázi felügyelte a képzőművészeti területet – a szerk.). Arról beszél az egyik jegyzőkönyvben, hogy sokan megszólják, amiért egy asztalnál ül vele. 1961-ben ezt még nem merte volna. Több olyan jegyzőkönyvet ismerünk a hatvanas évek elejéről, amiből ez a folyamat pontosan lemérhető. Nagyon furcsa korszak, maguk a művészek is állandó szerepkeresésben vannak, miként lehet kiutat találni a szocialista-realizmusból, hogy lehet úgy a Nyugathoz igazodni, hogy feltűnően ne lógjanak ki a sorból. Megőrizni valahogyan az önállóságukat. Felmerült annak a kérdése is, hogy mennyire lehet valaki nemzeti, van-e ilyen, hogy nemzeti? Csupa olyan kérdés, amelyek ma is állandóan itt lebegnek felettünk. Többen interjúalanyaim közül egy másik filmre hivatkoztak, Kovács András Falakjára. Ez a hasonlat akkor szinte minden művészeti ágban jelen volt, hogy az értelmiségnek meg kell határoznia, hogy milyen távol vannak a falak, s addig menjen el, ameddig csak lehet.

aP: A kiállítás kapcsán egyfajta visszabontása is történik a filmnek, ahol újra értelmeződhet a kinagyított, megállított részletek kapcsán a filmen átsütő kor. Mennyiben volt szubjektív a válogatás?

M.J.: A legfontosabb rendezőelv a soknézetűség volt, nem akartam egyetlen nézetet alapul venni, végignagyítani a film egyes jellegzetes tárgyait. Szekfű András (filmesztéta, az egyik első, tömegkommunikációval foglalkozó hazai szakember – a szerk.) többször hivatkozott rá, a film fontos elemének tartja az orvos szobájában látható világvevő rádiót. Akár erre is szépen fel lehetne fűzni a kort.

Kiállítási enteriőr, Szabó Ákos Cantata Profana című munkájának részleteivel, és a róla szóló vita dokumentumaival.
Új Budapest Galéria, 2016, fotó: Juhász G. Tamás

aP: Miközben bizonyos tárgyakra, például Bernard Buffet képzőművészeti albumára ránagyítottál.

M.J.: Buffet albumát, úgy gondolom, Jancsóék valamelyik Budapesten megrendezett francia könyvkiállításról nyúlhatták le. Amúgy az ötvenes évek végén, kontrolláltan, de már bizonyos művészeket, orvosokat kiengedtek Nyugat-Európába friss levegőt szívni. Van ez a nézet is, a tárgyakra való nagyítás, benne van az asszociatív keretnek a kialakítása, amikor a film, annak egy mondata csak egy ugródeszka, s abból lehet valamit megmutatni a korról. Van olyan nagyítás, ami inkább a jelenből néz vissza a korra. A sokszínűséget akartam, talán ez a kaleidoszkóp-szerű kép talán megfoghatóbbá tesz valamit. Fontos, hogy ez egy kiállítás. Az érdekelt elsősorban, hogy a kiállítás műfajában lehet-e valami sajátlagos, ami csak ebben a műfajban elmondható a saját korról. Vajon ez plasztikusabb-e, mint egy dokumentumfilm?

aP: Ebben a kiállításban interjúrészletek, filmrészletek, korabeli enteriőrök, bútorok, műalkotások, számos dokumentum teszi megélhetővé az idézett kort. Mi okozott nehézséget?

M.J.: Ami a történészi munka kérdőjele, hogy lehet-e egyáltalán képet alkotni valamiről, ami elmúlt. Amiről már csak keveseknek van személyes emléke. Sokféle nézetből megmutatták már a kort, de nincs egy egyetlen kép. Óhatatlanul szubjektív, ugyanakkor a sok ember és a sokféle nézőpont megpróbálja kicsit plasztikusabbá tenni. Azt gondolom, hogy a hatvanas évek fejünkben élő, a rendszerváltáskor erősen fekete-fehérre váltott képének szürke árnyalatait lehet megnézni ezzel a módszerrel. Maguk a fogalmak nem alkalmasak arra, hogy leírjuk a korszakot, nem tudjuk megmondani, kit neveztek hivatalos művésznek, kit alternatívnak. Nem tudjuk, ki milyen kompromisszumot kötött ezekért a dolgokért. Az esztétikai érték nem automatikusan függ össze ezekkel a fogalmakkal. A szürke árnyalatokat egy ideig elhagytuk, s a rendszerváltás óta eltelt időben sem korrigáltuk. Úgy maradt a kép saját közelmúltunkkal kapcsolatban.

Zoom a Bernard Buffet-albumra. Jelenetek a filmből. Új Budapest Galéria, 2016, fotó: Juhász G. Tamás

aP: A hatvanas évek közelebb került a mához, a téma most a művészetek, történészek fókuszába került. Az elmúlt évek hangulata, politikai történései ráerősítettek erre?

M.J.: Az elmúlt néhány évben olyan politikai, történelmi tapasztalatokra tett szert az a generáció, amelyik nem élte meg a hatvanas éveket, ami valóban egymásra helyezhetővé teszi a két korszakot. Elcsúszik, nem fedi egymást, de sokkal jobban látszanak az egyes rétegek.

aP: Ez történik a kiállításban. Amikor beidéződik a kor néhány emblematikus figurája, a Huszár Tiborral, Konrád Györggyel, Vitányi Ivánnal készült interjú-részlet, egymásra rétegződik a jelen és a múlt.

M.J.: Ezért szeretem a kiállításba behozott műemlékvédelmi vonalat, a Vár átépítésének, a foghíjbeépítéseknek a terveit. Hogy lehet a középkorira és a barokkra organikusan ráépíteni a modernt? Hogy lehet szinkronba hozni úgy, hogy élhető legyen? Hogy lehetett ’63-at élhetővé tenni, értelmiségiként túlélni? Mi az, ami ebből ma is átlátszik? Az embernek kiéleződik a látása.

Kiállítási enteriőr korabeli szobabútorok sziluettjeivel és egy hanginstallációval. Új Budapest Galéria, 2016,
fotó: Juhász G. Tamás

aP: A Jancsó film „tételmondatai” mentén rendszerezted a kiállítás egyes tereit, melyek foglalkoznak a kor filmben megmutatott tabutémáival, például ’56-tal. Az értelmiség felelősségvállalásával.

M.J.: Nem hiszem, hogy ezek akkor tabuk voltak, mert azok határai is feloldódtak ekkor.

aP: 1956 nem volt tabu-téma?

M.J.: Konrád mondja el, hogy nem foglalkoztak vele, az értelmiség nagy része maga mögött hagyta. Ahhoz, hogy a kompromisszumokat, s a nyitással kapcsolatos dolgokat meg tudják gondolni, s stratégiájuk legyen az elkövetkező években, fel kellett adniuk csomó mindent a forradalommal kapcsolatban.

Ország Lili munkái a kiállítás terében. Új Budapest Galéria, 2016, fotó: Juhász G. Tamás

aP: Az „oldás és kötés” számomra nem csak a levegőről, de az új kötésekről is szól.

M.J.: A kiállítás ezt az ambivalenciát is megpróbálja érzékeltetni. Itt nem csak értelmiségi döntéshelyzetekről van szó, hanem beágyazottságokról és hagyományokról. Megélt időkről. Minden filmkockában, festményben, művészi alkotásban a megelőző húsz év megélt története van benne. És ebben benne van az oldásnak és kötésnek a kettőssége. A hatvanas évek eleje azért érdekes ebből a szempontból, mert mindenkinek újra kell gondolni a pozícióját. A festőknek például, akik azzal szembesülnek ’56 után, hogy már nem lehet úgy festeni, ahogy korábban, mert az kellemetlen, dogmatikus. Meg kellett találni valami új pozíciót, visszatérni a régihez, kapcsolódni az újhoz.

aP: A kiállítás képzőművészeti darabjai ezeket a vívódásokat, ezeket az utakat mutatják meg?

M.J.: Ha nem csak az Oldás és kötésre nagyítanánk rá, hanem az egyik nagyon közepes festményre, abból ugyanúgy kijön. Kicsit olyan az egész, mint egy hologram, minden kicsi részecskéje tartalmazza az egész képet. Ez egy provokatív kiállítás, azt szerettem volna, ha provokál, hogy az ember nézze meg új szemmel a filmet, gondolkodjon el ezeken a rétegeken, s hogy a saját stratégiáit is alakítsa ki.

Múzeumot, vérrel

Ez a cikk másnak indult, mint ami lett belőle. Az artPortal hetek óta tervezte, hogy megszólal abban a vitában, amely az Élet és Irodalom (ÉS) hasábjain kezdődött a múzeumi negyed, a hazai muzeológia és a Városliget kapcsán. A múzeumi negyed története azonban kedd óta radikálisan megváltozott.

Nagyon másról szól már a város legnagyobb közparkjának átalakítása, a tervezett múzeumépítés, a Liget-projekt, amióta a Közlekedési Múzeumot kerítéssel körbevevő „biztonságiak” szabadcsapata és a velük minden jel szerint együttműködő rendőrség lép fel a Ligetvédőkkel, azaz a tüntetőkkel szemben, s az eszközeik egyre durvábbak.

A stabil kelet-európai hagyományokat felélesztve, egy épületfoglaló tüntetőt, aki nem mellesleg egy népszerű együttes énekese, a pszichiátriára vittek. Ott még nem tartunk, hogy a bevitt demonstrálót „kezelték” is volna, de bent tartották, és noha elmondása szerint az orvosok korrektek voltak vele odabent, idekint megkapta azért a megjegyzéseket a szervektől: „…folyamatosan osztottak, hogy nekem végem van, begyógyszereznek, szétinjekcióznak, hónapokra kivonnak a forgalomból és nekem annyi.” Az egyik tüntető eltört válláról szóló hírek járták be a sajtót, Szabó Rebeka, PM-es képviselőt „elvezették” a területről, a 82 éves Mécs Imrét, személyes beszámolók szerint, a földre lökték a Közlekedési Múzeumnál.

Update 07.01: az a személy, akinek a válltöréséről a sajtóban ellentmondásos hírek jelentek meg, Sebestyén Eszter, megkereste az artPortal-t. Azt közölte, hogy BRFK közleménye, amelyben rá hivatkozva cáfolják a válltörést, nem az igazságot tartalmazza. A VI. kerületi kapitányságon nem hallgatták ki, jegyzőkönyv nem készült. Kórházi látleletét pedig még nem kapta meg.

A Városliget Zrt. és a Liget-projekt felelőse, Baán László törekvései, hogy a múzeumépítést és a park átalakítását pozitív, mosolygós, levegős, szuperkultúrált, európai projektnek állítsák be, amely „folyamatosan egyeztet” a polgárok és az érintett szakmák széles köreivel, végképp komolytalanná váltak. És éppen a Városliget Zrt. alvállalkozója – a Bont-Tör Zrt. – nyomán, ők szerződtettek ugyanis „őrzővédőket”, akik, tudvalevőleg, a hazai univerzális megoldóemberek, legyen szó Nemzeti Választási Irodáról, taxis tüntetésről vagy múzeumról.

Minthogy a terület és a projekt büdzséje kikerült mindenfajta parlamenti és költségvetési kontroll alól, várható volt, hogy valamiféle ex-lex helyzet és vele az önbíráskodás előbb-utóbb megjelenik. A Városligetet máris budapesti Gezi parkként emlegetik sokan, és az egész múzeumnegyedre borzalmasan rossz fényt vet az erőszak ténye, no meg az, hogy a „biztonságiak” a rendőröknek szidalmazzák, buzi ballibsizik a tüntetőket, egyfajta hallgatólagos összjáték részeként.

Miről lehet ezek után vitatkozni? Mivel, kivel szemben érvel, aki a múzeumi negyedet kritizálja? Mit véd ezek után az, aki a Liget-projektet védi? Mit képvisel ezek után az, aki a projektet képviseli? Mit tehet az, aki aláírta a támogató nyilatkozatot? Milyen lelkiismereti helyzetbe kerülnek, és mit lépnek a támogatók? Nem szeretnék itt morális ítéletet formálni róluk, de ami két napja a Városligetben zajlik, az nem független a Liget-projekt mögötti politikai akarattól és pénztől, azaz az államtól, s ez az állam az őt támogatók nevével is visszaélt.

Tiltakozók transzparense a budapesti Városligetben, a Kertem nevű szórakozóhely volt területénél. Fotó: artPortal

“A kifinomult kulturális viták itt és most véget értek.” – írja Gazemberek című publicisztikájában Tamás Gáspár Miklós filozófus, arra utalva, hogy nincs már miről beszélni, a hatalom megmutatta valódi arcát, ezúttal a Liget-projekten keresztül.

Pedig – hogy végre az artPortal szorosan vett illetékességi területére is rátérjünk – zajlik itt hetek óta egy vita, amely az Élet és Irodalom hasábjain György Péter cikkével kezdődött (A múzeumi rendszer szétesése – A múzeumi negyed: egy lehetséges válasz, ÉS, 2016 / 18. szám, május 6.), és meglehetősen izgalmasan folytatódott itt, itt és itt.

Noha a helyzet eldurvult, egy pillanatra érdemes elgondolkodni, miről szólhat és hogyan folyhat majd tovább ez a diskurzus? Miként kell innentől kezdve érteni a vitaindító cikk mondatait, amelyet a szerző a muzeológus szakmának szánt: „a múzeumi negyed ideája – és remélhetően gondosan kialakított gyakorlata – ugyanis nem elszigetelt elitkísérlet csupán, hanem olyan esemény, amely lehetőséget kínál az abban részt vevő intézmények közötti kooperációra, közös stratégiájuk kialakítására, mert a „szövetségi politikák” ebben az esetben nem az inkompetens, politikai-kulturális tőkéjét vesztett állam kontextusában, hanem az intézmények között lesznek kialakíthatóak.” Illetve, hogy most majd a „nagy gyűjtemények a közművelődés eszméjének, másként szólva a demokratikus kultúra múzeumi interpretációinak megfelelően létrehozott terekben kerülhetnek bemutatásra.” És főként: „A Liget-projekt minden kortárs konfliktus, érthető és átélt indulat, minden – általam is osztott – építészeti megvalósítással kapcsolatos aggodalom, minden sikerületlen vita ellenére a magyar muzeológia, illetve a tárgyi örökség új közönségek általi használatbavételének, demokratikus interpretációjának egyedülálló lehetősége. S ezt a lehetőséget értelmetlennek és közösségellenesnek vélem kihagyni…”

Hogyan kell mindezt érteni, és miként lehet mindezzel vitatkozni, most, hogy az „inkompetens, politikai-kulturális tőkéjét vesztett állam kontextusában” jóvátehetetlen dolgok történnek? El tudunk vonatkoztatni ettől a kontextustól? Eleve önellentmondásnak látszott a vitaindító szövegben az, hogy a szerző egyfelől a kormányzatot tette felelőssé a intézményrendszer szétveréséért, ugyanakkor éppen ettől a kormányzattól várta, hogy megteremti a fent vázolt lehetőséget az intézményrendszer demokratikus újragondolására. Végtelen naivitásnak tetszik most mindez.

Nem csak azért, mert a demokratikus jelző tényleg semmilyen módon nem illeszthető már sem a projekt, sem az azt társszerzőként jegyző magyar állam mellé. Nem csak azért, mert a projekt túl közel keveredett a korrupció és a politikai alvilág mocsarához. Nem csak azért, mert itt már múzeumszakmai kérdésekről beszélgetni tényleg lehetetlen. Hanem, mert Magyarországon, most már ismétlődő módon, a közhatalom az ellenőrizhetetlen, önjáró, paramilitáris csapatok segítségével érvényesíti akaratát, amelyek nyilván benyújtják mindezért a számlát, s amelyeket mostantól bármilyen szituációban be lehet vetni. Ha egy pártszékháznál, egy választási irodánál, egy beruházásnál be lehet vetni, akkor megtehető bárhol, bármikor.

Száz százalékig biztos vagyok abban, hogy sem az aláírásukkal a Liget-projektet pártolók, sem a fent idézett írás szerzője nem támogatnak semmiféle erőszakot. Amikor kiálltak a projekt mellett, nem számíthattak arra, ami most történt. De azt tudhatták, hogy semmiféle demokratikus processzus sem vette körül a folyamatot. Ha másképp lett volna, most nem tartanánk itt.

Azt pedig nem lehet nem észrevenniük, hogy a múzeumi negyed története kedd óta radikálisan megváltozott.

Össztűz a Liget-projektre

Mindent a maga helyén címmel szervezett városfejlesztési konferenciát április 17-én a Magyar Tudományos Akadémián a Liget-projekttel szemben kezdettől fogva kritikus álláspontot képviselő Magyar Urbanisztikai Társaság (MUT). Amikor a meghívók kimentek, még nem volt ismert az Új Nemzeti Galéria épületére kiírt meghívásos tervpályázat eredménye, de a pályázaton „bombát robbantó” Zoboki Gábor neve már szerepelt az előadók listáján.

Új Nemzeti Galéria: a norvég Snøhetta építésziroda megosztott első díjas pályaműve, forrás: ligetbudapest.org

Mielőtt azonban ő lépett a mikrofonhoz az Akadémia zsúfolásig megtelt II. emeleti nagytermében, több előadó, így Körmendy Imre, a MUT (Magyar Urbanisztikai Társaság) elnöke és Schneller István egyetemi tanár, Budapest korábbi főépítésze is bírálta a budapesti városfejlesztés döntési mechanizmusait és jelezte, hogy a Liget-projekt „szinte minden ponton szembemegy” a főváros 2030-ig szóló hosszú távú városfejlesztési koncepciójával.

Pákozdi Imre közíró a Liget-projektről utólag készült hatástanulmányokat szedte szét, hangsúlyozva, hogy azok nem győznek meg a múzeumok egymás mellettiségének tulajdonított szinergiákról, az egymás közelébe telepítés látogatószámot növelő hatásáról, ugyanakkor alábecsülik a Ligetre háruló környezeti terhelés növekedését és több következtetést hibás számításokból vonnak le. A marketingben persze lehet eredményes az együttes fellépés, pl. a közös kedvezményes jegyek értékesítése, ennek azonban nem feltétele a földrajzi közelség.

Pákozdi hangsúlyozta, hogy az emberek többnyire nem egy múzeumi negyedbe mennek, hanem egy konkrét múzeumba, sokszor még azon belül is egy-egy konkrét kiállításra, netán egyetlen konkrét képhez. Jámbor Imre tájépítész, egyetemi tanár felelevenítette a pesti Városliget történetét, és hangsúlyozta, hogy annak ugyanúgy meg kell őriznie eredeti funkcióját, mint ahogy ez történik a világ olyan nagy közparkjainak esetében is, mint a New York-i Central Park vagy a müncheni Englischer Garten.

Új Nemzeti Galéria: a japán SANAA (Sejima and Nishizawa and Associates) megosztott első díjas pályaműve, forrás: ligetbudapest.org

Zoboki Gábor hozzászólásában minden irányban szorgalmasan osztotta a fekete pontokat. A házigazda MUT-ot arra figyelmeztette, hogy rendezési tervekkel nem, csak projekt-alapon lehet várost fejleszteni. A Liget-tervpályázat azért bukott meg, és a Várra is azért nem lehet pályázatot kiírni, mert hiányzik mögülük a program, a tartalom – ezt a kritikát többen is magukra vehetik.

Nem véletlen, hogy a Zene Házára kiírt pályázaton született a legjobb eredmény, mert itt volt a legjobb a kiírás, mondta. Jutott egy oldalvágás Szőcs Gézának is: nem konflisokat kell az Andrássy útra hozni, hanem az ottani ingatlanokat kell rendbehozni. A kurátori szakma azért kapott fejmosást, mert nem szállítja azt a tartalmat, amihez a „táplálkozási sor végén álló építészeknek” meg kell találniuk az adekvát formát. Építésztársaihoz szólva Zoboki arra hívta fel őket, hogy kövessék: ez az első terv, gyertek utánam, mondta, egyúttal nem csinálva titkot abból sem, hogy 3-4-nél nem lát idehaza több olyan építészirodát, amely a hauszmanni örökséghez méltó módon tudna foglalkozni a Vár épületegyüttesével.

A tervpályázat eredményhirdetése óta tett nyilatkozataiban elhangzottakat megismételve hangsúlyozta, hogy a Galéria helye a Várban van. A Szent György tér szerinte a nemzet főtere, a magyar Akropolisz, mondta; nem szent hely, de szentté kell tenni. A tér urbanisztikai problémáját, „fekete lyukát” csak egy nagy közgyűjtemény elhelyezésével lehet megoldani. Az építész nem mutatott különösebb lelkesedést a Lovarda újjáépítése iránt, ám, ha arra mégis sor kerül, akkor az egy „Kunsthallénak”, egy központi kiállítási csarnoknak adhatna otthont.

A Közelekedési Múzeum épülete a rekonstrukció után. Látványterv, forrás: ligetbudapest.org

A Liget projekttel Zobokinak nem az az egyetlen problémája, hogy elvinné a Várból a Galériát, szerinte az egész projekt felesleges, mert maga a város a múzeum, amit nem kell házakba zárni, egyébként pedig a meglévő múzeumok szomszédságában számos olyan, jelenleg funkció nélküli épület van, amely egyrészt a meglévő kiállítóhelyek bővítéséhez, másrészt a jelenleg állandó otthon nélküli gyűjtemények elhelyezéséhez kiválóan alkalmas, vagy azzá tehető. Példaként említette többek között az Andrássy utat is, ahol számos értékes ingatlan áll üresen.

Zobokinak sajátos elképzelése volt a magyar művészet pozicionálásáról: Csontváryból meg kell csinálni a magyar Klimtet – mondotta egy helyütt, ugyanakkor síkra szállt a Szépművészeti Múzeum és az MNG anyagának egybeolvasztása ellen, mondván, hogy Monet lenyomná Rippl-Rónait. (Zoboki mellett egyébként mások is felmelegítették a két múzeum összevonásának témáját, elutasítva azt az érvet, hogy arra egy szovjet mintát szolgai módon követve hozott döntés következményeinek felszámolása érdekében volt szükség.)

Marosi Ernő akadémikus többek között arra világított rá, miért sántítanak a Liget-projekt hívei által előszeretettel emlegetett nemzetközi analógiák, s hogy a projekt a hazai körülmények között miért jelentené a kulturális élet „gettósítását”. A Galéria Ligetbe költöztetése egyúttal tovább erősítené a két városrész közötti aránytalanságokat a kulturális intézmények sűrűsége terén.

Új Nemzeti Galéria: a Zoboki-Demeter és Társai Építésziroda kizárt pályamunkája. Külső homlokzat, forrás: Zoboki-Demeter és Társai Építésziroda

Ráday Mihály, a Budapesti Városvédő Egyesület elnöke számos konkrét példával támasztotta alá Zoboki véleményét arról, hogy a múzeumok terjeszkedéséhez és az „otthontalan” gyűjtemények elhelyezéséhez nincsen szükség a Liget-projektre. A Közlekedési Múzeum elhelyezésére például megfontolásra javasolta a Millenárist, a Fotó Múzeum szerinte egy Nagymező utcai foghíjtelken épülhetne fel, beépíthető lenne az egykori Kultiplex helyén lévő park, de akár a UPC székháza is megszerezhető lenne egy, az Iparművészeti Múzeum körül kialakítandó negyed számára. Még konkrétabb volt Bugár-Mészáros Károly építészmérnök, aki a Néprajzi Múzeum új otthonát az Iparművészeti Múzeum tőszomszédságában, a Mária Terézia (Kilián) laktanyában képzeli el, s annak helyiségeit már szinte be is rendezte a múzeum egyes gyűjteményei számára, ráadásul úgy, hogy számos esetben tartalmi összefüggést is tudott találni az egyes épületrészek eredeti funkciói és az oda szánt gyűjtemények között.

Új Nemzeti Galéria: a Zoboki-Demeter és Társai Építésziroda kizárt pályamunkája. Belső tér, forrás: Zoboki-Demeter és Társai Építésziroda

A konferencia résztvevői végül egy állásfoglalást fogadtak el, ami mindenekelőtt annak szükségességét hangsúlyozza, hogy a kulturális intézményhálózat fejlesztése során az elsőrendű cél a történelmi és műemléki értékkel rendelkező, kihasználatlan épületállomány hasznosítása, a barnamezős területek rehabilitációja legyen. A „Múzeumliget” projekt ellentétes a fenti célokkal, ezért azt fel kell függeszteni és a múzeumok elhelyezését újra kell gondolni. A főváros legjelentősebb történeti kertjét, a Városligetet tájképi és természeti értékeit megőrizve, új épületek elhelyezése nélkül kell helyreállítani. A kulturális létesítményeket, köztük a turizmust vonzó múzeumokat decentralizáltan célszerű elhelyezni, ami a látogatókat arra ösztönzi, hogy a város különös vonzerejét adó gazdag történelmi városszövet minél nagyobb részével ismerkedjenek meg. Az állásfoglalás javasolja, hogy a Nemzeti Galéria helye továbbra is a budai Várban legyen. A Néprajzi Múzeum kerüljön a volt Mária Terézia laktanyába, a Műszaki és Közlekedési Múzeum kialakításáról pedig egy átfogó szakmai koncepció ismeretében döntsenek.

A konferencia előadásait – melyek nem korlátozódtak a jelen beszámolóban röviden ismertetettekre – itt, állásfoglalását pedig itt lehet letölteni.

Nyitókép: Az Új Nemzeti Galéria látványterve. Forrás: Liget Budapest

Los Angeles: idén őrült tempóba kapcsol a múzeumipar

A legnagyobb érdeklődéssel várt esemény kétségkívül a The Broad megnyitása lesz valamikor az őszi hónapokban. A nyugati part legismertebb műgyűjtő házaspárja, Eli és Edythe Broad építtet a városban új, 140 millió dollárba kerülő hajlékot páratlanul gazdag, zömmel amerikai művészeket felvonultató II. világháború utáni és kortárs gyűjteményének. Jelenleg már a közel 5 ezer négyzetméteres kiállítóteret, egy előadótermet és shopot is magába foglaló komplexum belső berendezése folyik és nem kétséges, hogy a Grand Avenue-n a híres Walt Disney Hall tőszomszédságában álló extravagáns épület a város egyik legfontosabb látványossága lesz. Az ekkora beruházások azonban Amerikában sem mennek zökkenők nélkül: a múzeumnak az eredeti tervek szerint tavaly meg kellett volna nyílnia s az építtető és a kivitelező vitája időközben már perré fajult. Eközben javában folynak a nyitó kiállítás előkészületei, mely Broadék saját kollekciójának keresztmetszetét adja Jasper Johns és Robert Rauschenberg 50-es években készült munkáitól Andy Warhol, Ed Ruscha és Roy Lichtenstein pop art alkotásain keresztül a többek között Keith Haring, Jean-Michel Basquiat és Jeff Koons nevével fémjelzett 70-es és 80-as évekig.

Már csak néhány hét, és így fog kinézni a The Broad. A The Broad jóvoltából

Igen ambiciózus tervekkel indul, hiszen évi 2 millió látogatóval számol a város másik idén nyíló új múzeuma, az Olasz Amerikai Múzeum (IAMLA). Az új intézmény egy felújított régi épületben, a Los Angeles-i olasz közösség kulturális központjaként szolgáló, 1908-ban felavatott Olasz Csarnokban kap helyet és a közösség történetét, az Amerikában élő olaszoknak az USA nyugati partvidéke fejlődéséhez való hozzájárulását mutatja be a XVIII. századtól napjainkig a közélet, a gazdaság, a kultúra és a művészetek területén.

Ilyen lesz az Olasz Amerikai Múzeum kiállítótere. Részlet. Az IAMLA jóvoltából

Ha nem is 2015-ben, de néhány éven belül új szárnnyal gazdagodik az USA nyugati felének legnagyobb művészeti múzeuma, a LACMA is. Saját gyűjteményének 120 ezer műtárgya az ókortól napjainkig a művészettörténet valamennyi jelentős korszakát felöleli és nemzetközi rangúak időszaki kiállításai is. Az új szárny az olasz sztárépítész Renzo Piano tervei szerint épül meg és – a változatosság kedvéért – Eli és Edythe Broad nevét fogja viselni, akiknek saját múzeumuk építése mellett is maradt még 60 millió dollárjuk a LACMA támogatására. A LACMA az idei év legfontosabb jubilánsa is, hiszen áprilisban ünnepli fennállásának 50. évfordulóját. A születésnapi tárlat különleges csemegét ígér: 50 olyan kiemelkedő jelentőségű műtárgyat mutat be, melyeket tulajdonosaik már hivatalos formában – többnyire végrendeletileg – odaígértek a múzeumnak. Több mű is látható lesz például a milliárdos Andrew Jerrold Perenchio kollekciójából, így Monet néhány munkája, a LACMA birtokába kerülő első Manet-festmény, egy korai Picasso-rajz és egy életművi jelentőségű Magritte-festmény 1938-ból.

Renzo Piano, az olasz sztárépítész nem első alkalommal kapott szerepet a LACMA bővítésében. Az Architectural Review jóvoltából

Pontosan feleannyi idős, 25 éves lesz novemberben a Hammer Múzeum. Az alapító Armand Hammer, a kelet-nyugati feszültség enyhítése érdekében tett erőfeszítéseivel is ismertté vált milliárdos 1990-ben nyitotta meg múzeumát, mely nemcsak saját, többek között Rembrandt, van Gogh és Sargent festményeit és egy nívós grafikai anyagot is magában foglaló gyűjteményének ad otthont, hanem időszaki tárlatain fiatal kortárs művészeknek is bemutatkozási lehetőséget biztosít. (A múzeum megnyitása előtt a gyűjtemény válogatott darabjait számos országban bemutatták, így 1983 nyarán a budapesti Szépművészeti Múzeumban is.) Kerek születésnapot ünnepel a múzeum keretein belül már jóval az alapító halála után létrehozott kortárs gyűjtemény is, melynek építése – zömmel helyi művészek alkotásaiból – 2005-ben kezdődött.

A Hammer Múzeum épülete. Forrás: museumsla.org

Jelentős fejlesztések fejeződnek be az idén a Los Angeles egyik elővárosában, San Marinoban működő The Huntington-ban (teljes nevén Huntington Könyvtár, Művészeti Gyűjtemények és Botanikus Kertek). Az alapító üzletember nevét viselő közel százéves non-profit intézmény egy 68 millió dolláros beruházás eredményeként új oktatási és látogatóközponttal, új parkokkal és mintegy 4 ezer négyzetméternyi új földalatti raktárhelységgel bővül a gyarapodó gyűjtemény mind égetőbb tárolási gondjainak enyhítésére. A The Huntington őrzi a XVIII. századi francia és brit festészet egyik legnagyobb amerikai gyűjteményét, de gazdag válogatással rendelkeznek az 1690-1950 közötti időszak hazai festői – így Mary Cassatt, Frederic Edwin Church és Edward Hopper – munkáiból is.

Néhány hónap múlva már ilyen lesz a The Huntington új látogatóközpontja. A The Huntington jóvoltából

Még csak 14 éves, de már harmadszor nőtte ki eddigi otthonát, ezért idén ismét új helyre költözik Los Angeles építészeti és design múzeuma, az A + D Múzeum. A múzeum, melynek tanácsadó testületében olyan világsztár építészek ülnek mint Frank Gehry és Richard Meier, a kaliforniai építészet és belsőépítészet első számú kiállítóhelye, melynek egy-egy művész munkásságát bemutató, illetve tematikus csoportos tárlatai nemcsak dokumentálják a szövetségi állam építészeti arculatának alakulását, de a közvélemény bevonásával érdemi befolyást is gyakorolnak arra. Az új, 800 négyzetméteres kiállítótérrel a múzeum visszatér Los Angeles belvárosába, az Art Districtbe.

Ez még az A + D jelenlegi épülete. Az A + D Múzeum jóvoltából

Végül, de nem utolsó sorban, új helyre költözik az egyedülálló gyűjtési területű Wende Múzeum is. A múzeum neve ismerősen cseng a német nyelv és Németország legújabb kori története ismerőinek: igen, ez az a „Wende”, a fordulat, az a kifejezés, ami az NDK összeomlásához, Németország újraegyesítéséhez vezető folyamatot, és tágabb értelemben az egész közép-kelet-európai rendszerváltást írja le. A múzeum mintegy 100 ezer dokumentumot és műtárgyat gyűjtött össze az 1945 és 1991 közötti évek, a hidegháború és annak lezárása időszakából; gyűjteménye talán legemblematikusabb darabjainak a berlini fal részletei számítanak. A kollekció most egy fegyverraktárból átalakított épületbe költözik, ahol megháromszorozhatja kiállítóterét és egy mérföldnyi hosszúságú „kulturális folyosón” is bemutathatja a hidegháború történetének tárgyi dokumentumait.

A Wende Múzeum új otthonának homlokzati terve. © Paravant Architects. A Wende Múzeum jóvoltából

Rendkívüli állapot

„Mivel nincs olyan rend, amely a káoszra alkalmazható lenne, ezért azt először a külső és a belső, a káosz és a normális szituáció közti megkülönböztethetetlenség – a rendkívüli állapot – zónájának megteremtésével kell körbezárni.” (Giorgio Agamben)

A miniszterelnök levelet írt a Szabadság téri emlékmű ügyében egy művészettörténésznek – egy politikus fontos történelmi, ikonográfiai és emlékezetpolitikai kérdésekben foglalt állást a szakma képviselőjével szemben, nyilvánosan; önmagában és a világból nézve nincs ebben semmi rendkívüli. Orbán Viktor állást foglal, megnyilatkozik, maga jelöli ki a kommunikáció kereteit – levele tehát mégis rendkívüli, abban az értelemben, hogy átlépi a korábban ismert rend határait. Ez a minimális konszenzusokat tartalmazó rendszer a többoldalú kommunikáció lehetőségén és a racionális érvekbe vetett hiten alapult, amelyek elől sokáig hallgatásba lehetett menekülni (több szocialista és liberális kulturális miniszter megtette), de alapjainak átírására a rendszerváltás óta nem történt komoly kísérlet.

Tulajdonképpen késői a felismerés: a képzőművészet intézményrendszerében is átléptünk a rendkívüli állapot zónájába, ahol a hagyományok, a korábbi kommunikációs formák és az észérvek csak korlátosan érvényesek. A miniszterelnök levelében azt állítja, hogy az emlékmű arkangyala számára nem Magyarországot szimbolizálja, hanem az ártatlan áldozatokat. Racionálisan ennek ellentmond az angyal kezéből földre hulló országalma, illetve az a tény, hogy a Kormány a művész leírását – benne a Magyarország-szimbolikával – véleményeztette és engedélyeztette, tehát az abban foglaltakat elfogadta. Most a kormányfő mindezt tetszőlegesen módosítja, az ellenérvek lehetőségét pedig többszörösen kizárja: a kocsmai lökdösődés bélyegével és a szellemi elit fennhéjázásának felemlegetésével minden ellenvélemény eleve félresöpörhető.

Szabadság tér, Budapest, 2014.április 29., Fotó: Csoszó Gabriella, Freedoc

A megnyilatkozás megszólítottja a kivétel – a hatalom (maga a miniszterelnök) által kijelölt és alaptörvénybe foglalt szakmai közeg, az MMA. Nekik szól üzenetként az ítélet: Párkányi Raab Péter félreértett műve „igazi alkotói bravúr”, „erkölcsi szempontból, gesztusrendszerének történelmi tartalmát tekintve pontos és makulátlan.” Vitának helye nincs, mert a megszólítottak egy esetleges nyilvános és racionális érveléssel saját pozíciójukat is rombolnák – egyébként pedig minden érvük, tetszőlegesen újrakeretezhető. De a renden túl nincsenek is nyilvános érvek, legfeljebb halk és alázatos feljegyzések.

A rend felbomlásának legszembetűnőbb bizonyítékai éppen a köztéri szobrok: a második világháború áldozatainak emlékezetére erőszakolt Turul, a csacsifogatra ültetett Rippl-Rónai Kaposváron, a (Dávid Katalin szakvéleményével) várfalra rakott Szűz Mária Budán, a Falk Miksa utcába állított Columbo Pesten – ugyanolyan kaotikus és racionálisan védhetetlen mind, mint a mélygarázs támfalára emelt nemzeti emlékmű. De amit korábban rendnek tekintettünk, most már szinte észrevétlenül, minden épületben, minden intézményben, sőt talán minden gondolatban megkérdőjeleződött.

Szabadság tér, Budapest, 2014.március 23., Fotó: Csoszó Gabriella, Freedoc

A művészeti intézmények rendszerű működéséről (meghatározott program, szakmai felelősség stb.) elfeledkezve, ma már nyilvánosan nem emlegeti senki (tisztelet Hamvay Péter újságírónak), hogy az Iparművészeti Múzeumnak három, a Műcsarnoknak nyolc hónapja, a pécsi Janus Pannoniusnak lassan egy éve nincs igazgatója. A Múzeumi Negyed felépítésére érvként még mindig felhozható a teljesen irracionális másfél millió plusz turista. Nincs érv, hogy mire szolgál a Kormány kastélyprogramja, a Magyar Nemzeti Bank 30 milliárdja. Nem kérdőjelezi meg senki a fotográfia mint műfaj kiemelt intézményi kezelésének racionalitását. Nem merül fel, ki ad majd programot és szakmai arculatot a Várkert Bazár Műcsarnoknál is nagyobb kiállítóterének. Nincs vita arról, hogy a Seuso-kincs miért kerül majd épp a Városligetbe – ugyanúgy elfogadjuk, mint tizenvalahány éve a korona helyét. A közbeszédnek nem része a Magyar Művészeti Akadémia szerepének irracionalitása, még úgy sem, hogy az NKA felbomlásának lehetősége hónapok óta itt lebeg felettünk. Csakis a kommunikációs vákuumban, a megkülönböztethetetlenség terében történhet meg, hogy Lugossy Mária 1956-os emlékműve, A forradalom lángja minden magyarázat nélkül eltűnik a Kossuth tér színéről, mintha sohasem lett volna. Helyén egy új felvonulási tér.

A művészeti közeg láthatóan a rendkívüli állapot csapdájába esett. Mintha egy régóta jól megszokott városi teret hirtelen átalakítanának: feltúrnak egy utat, de nem temetik vissza, egy házból minden indok nélkül kiköltöztetik a lakókat, hogy aztán üresen hagyják, közben nagy plakátokra hatalmas épületeket rajzolnak fel, a park helyére. Ilyenkor valószínűleg a terveket keresi az ember, az általa korántsem kívánt új rend körvonalait. De nincs új rend, csak a rendkívüli állapotok egymásba dobozolt sora.

Szabadság tér, Budapest, 2014.május 6., Fotó: Csoszó Gabriella, Freedoc

Jövőre bezár a Szépművészeti, 2018 márciusában kész a Liget-projekt

Csaknem egyidőben zajlott április 29-én, kedden a Szépművészeti Múzeum sajtótájékoztatója, amely a „belle epoque” Párizsát megidéző Toulouse-Lautrec születésének 150. évfordulóját ünneplő tárlatáról szólt, illetve egy másik, amely a régi Vidámpark és a Fővárosi Állat- és Növénykert egyesülését ismertette. Ez utóbbi fejlemény ami már része a Városliget radikális átalakulásának.

A Liget-projekttel kapcsolatban a Lautrec-megnyitón Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója és a Liget Budapest Projekt miniszteri biztosa bejelentette, kormányzati döntés született a beruházás végdátumáról. Eszerint 2018. március 15-re elkészül az új múzeumi negyed.

Közben a Szépművészeti Múzeum épületében is felújításra kerül sor. A nagyközönség számára közel 70 éve nem látogatható Román csarnok rekonstrukciója viszont csak oly módon lehetséges, ha az egész múzeum bezár. Így 2015 elején, a Rembrandt kiállítás finisszázsa után várhatóan másfél-két évre bezár a múzeum, s az építkezés lezárultával gyakorlatilag teljesen új szárnyai nyílnak majd.

A munkatársak egy része, és az állandó gyűjteményből egy 40-50 művet tartamazó válogatás felköltözik a Magyar Nemzeti Galériába, ahol ez idő alatt „szépműs” és „galériás” időszaki kiállítások váltogatják majd egymást. 2016 őszén az eredetileg a Szépművészeti Múzeumba tervezett nagy El Greco kiállítás is a Magyar Nemzeti Galériában lesz.

Múzeumi zöld sziget a Városligetben – kételyekkel

A 47 beérkező pályaműből tizenkettőt díjazott a Baán László által vezetett (és a többek között Nagy Ervin országos-, Finta Sándor budapesti-, Barta Ferenc zuglói főépítész, valamint Fekete György MMK-elnök alkotta) zsűri, ebből 3-3 munka kapott megosztott első és második helyezést (részletek itt). A pályázat célja az volt, hogy a kormányzati határozat értelmében a Városligetben létrejövő, a kiírás szerint 5 múzeumból álló negyed beleilleszkedjen a 2020-ig megújuló liget koncepciójába. A főleg uniós pénzekből megépülő Múzeumi Negyednek 2018-ig kellene elkészülnie, ehhez az év végén, az elhelyezési tervek függvényében ki kell írni az épületekre vonatkozó nemzetközi építészeti pályázatot.

A megosztott első helyet a Triskell Épülettervező Kft., a Kollektív Műterem Kft. és a Philaemon 2003 Kft . kapta. Berkeczi István, ez utóbbi csapat tagja az Építészfórumon osztotta meg aggodalmait a pályázatról. Amellett, hogy természetesen örül tervük sikerének, aggódik a kiírásban megfogalmazott, szerinte hibás fő konceptuális elemek miatt. A Múzeumi Negyed megvalósulása ugyan nem venne el zöldterületet a Városligettől, azonban megszűnne a sokak által használt ingyenes parkolási lehetőség a Dózsa György úton. Úgy gondolja, hogy túl sok lenne az ide tervezett 5 múzeum, félő, hogy az ide költöző Új Nemzeti Galéria és Néprajzi Múzeum jelenlegi helyszíne elvesztené turisztikai vonzerejét, a tervezett Magyar Fotográfiai Múzeum és Magyar Építészeti Múzeum pedig nem tudná folyamatosan megtölteni épületét. Szerinte egyedül a Magyar Zene Háza létrehozása lenne indokolt.

Kitért arra is, hogy a százmilliárdos építkezés helyett a főváros meglévő és nem elegendő kihasználtsággal működő múzeumi intézményeit (Műcsarnok, Ludwig Múzeum, Iparművészeti Múzeum) jelenlegi helyükön, jóval kisebb anyagi ráfordítással vonzóbbá lehetne tenni, nem beszélve a kihasználatlanul álló kiállítási épületekről, így például a Palme Házról. Félő, hogy a Múzeumi Negyed terve túlságosan monumentális, megvalósulása során nem egészen az valósul meg, amit tervezői most megálmodtak, illetve hogy idővel elfogy a pénz az üzemeltetésre is. Kisebb tervvel, akár csak 2 múzeummal számolva – teszi hozzá Berkeczi – gazdagodna a Városliget és a parkolók is megmaradnának.

Ahol van múlt, ott van jövő: MuseumsQuartier, Bécs

Ugyan a Μουσεῖον (Mouseion) eredetileg múzsáknak szentelt templomot, helyet jelölt, ma a művészet világméretű megaüzlet, és kevés múzeum működik marketing- és sajtó osztály, fundraising-csoport illetve múzeumshop nélkül. Európában a 80-as években az elsők között a Pompidou központ sikere a múzeumok új generációjának érkezését vetítette előre. A „Bilbao-hatás” eléréséhez – vagyis ahhoz, hogy egy kulturális nagyintézmény fordulatot jelentsen egy város fejlődésében, ahogy azt a Frank Gehry által tervezett Guggenheim Museum Bilbao (1997) tette –, a szükséges minimum az összehangolt tervezés, a jó stratégia valamint az infrastruktúra együttállása. A városfejlesztés és a sztárépítészek fokozott érdeklődést mutatnak a kultúra és a művészeti beruházások iránt, Amerikát, Ausztráliát, Japánt ellepik a grandiózus épületek, de Európa sem szégyenkezhet.

Maradjunk azonban a közelben. Idén tizenkét éve, hogy a bécsi múzeumi negyed (MuseumsQuartier, MQ) teljes egészében megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt.

Fotó: wikimedia

A geográfiai közelség és a közös múlt emléke ellenére sem vonható ma már túl sok párhuzam Bécs és Budapest között. Fölösleges volna a „ha ott igen, itt miért nem, pedig de…” típusú töprengés, de talán nem haszontalan az MQ ürügyén a mi „ligetünkre” is gondolnunk, a hazai Múzeumi Negyed koncepciójára, amelyet egyelőre úgy őriznek az illetékesek, mintha a magyar csodafegyver kikalapálásán munkálkodnának.

Laurids és Manfred Ortner, az osztrák sztárépítész testvérpár tervei alapján készült bécsi múzeumi negyed egyben a város legnagyobb összefüggő zárt térrendszere. Változó és időszakos események helyszíne kívánt lenni, és ma is ezt tartják legfőképp szem előtt az itt működő intézmények. A 90.000 négyzetméteres alapterületű komplexum nyitásakor a nyolcadik legnagyobb ilyen intézmény volt a világon. A városközpontban lévő, jó adottságú barokk császári épületek már régóta várták, hogy újra életre keljenek. A monarchia megszűnése körül felmerült a gondolat, hogy kiállítási-vásárcsarnokot alakítanak itt ki, de a terv hosszú időre feledésbe merült. 1993-ban pionírként költözött ide az Architekturzentrum Wien és a Wiener Festwochen. Ám az igazán komoly munkálatok csak később vették kezdetüket. Az építkezés fő része nagyjából három évet vett igénybe úgy, hogy csupán a három legnagyobb idetelepülő múzeum került teljesen új épületbe, a Leopold, a mumok és a Kunsthalle – amely titokzatosan, magából mit sem mutatva bújik meg a Tanzquartier mögött –, mindhárom Ortnerék tervei alapján.

Fotó: Leopold Museum

Bécsben jól körülhatárolható, végiggondolt folyamat vette kezdetét, amely valós igényeknek megfelelően alakította arculatát, és formálta a jövőjét. Évente közel négymillió látogatóval számolnak, de a negyed sem a magas művészet szigete, sem az alternatív kultúra oázisa nem kíván lenni: az elkülönülés értelmetlen volna a mai kor igényeinek közepette. A kicsik és a nagyok itt együtt dolgoznak, ha elsőre talán fel sem tűnik, de közel 70 intézmény tevékenykedik itt. Ezek egyik különleges motorja a „quartier21”, amely gyűjtőneve a több tucat kisebb, független kulturális és művészeti intézményt magába foglaló csoportnak. (Minden megtalálható itt: lakás- és ösztöndíjprogramok müvészeknek, kiállítási terek, közös reklám- és programfinanszírozás. Média, digitális müvészet, zene, divat, fotó, street art, fényképészet, irodalom, kiadók, újságok.)

Különlegességet jelentenek a 2006-ban nyitott „témaátjárók” (Themenpassage), amelyek tematikailag öt különböző szintérnek kínálnak a maguk nemében „múzeumi” funkciót, természetesen saját igazgatással, függetlenül. A Mariahilfer Strassétól indulva, a KABINETT comic passage a képregény kultúrának, a Typopassage Wien a tipográfiának, a hátsó Breite Gasse felől a STREET ART PASSAGE VIENNA , majd a Volkstheater – Burggasse felől két kulinárium, először a Meteoritenpassage majd tovább haladva a TONSPUR_passage. Ezek a kis helyek dinamikusan változnak, ahogy az aktuális áramlatok, igények megkívánják. A katalógust automata adja, teremőr nincs.

Fotó: vienna.at

A MQ-ban a részletek kidolgozottak, és minden négyzetméter ki van használva. Sokan vártak már ezekre a terekre, hiszen a negyed létrejöttével elengedhetetlen bővítések születtek meg. A mumok egészen 2001 szeptemberéig két külön épületben tevékenykedett, és valódi arculatát és nagyságát is itt érte el, a 4800 négyzetméter alapterületű, bazaltlávával borított szürke monstrumban. A mumok esetében is igen időszerű volt az építkezés és előrelépés, hiszen a gyűjtemény először 1962-ben a Svájci Kertben kapott külön épületet (20er Haus néven, majd ma 21er Haus-ként működik), 1979-ben a Lichtenstein Palotába költözött egy újabb rész, míg 1981-ben végre megalakult maga a Ludwig Gyűjtemény. Hasonló történetről számolhat be a többi ideköltöző, végre méltó otthonra lelt múzeum, intézmény is. A Kunsthalle Wien 1992-től egy ideiglenes „konténerben” működött a Karlsplatzon, amelyet 2001-es költözésük után kisebb üvegpavilonra formáltak, amely projekttérként funkcionál tovább. A Leopold Múzeum pedig szintén hosszas, öt évtizedes várakozás után találta meg a birodalmát.

Viták itt is voltak, de a MQ igazolta létrehozóit. Lehetne ugyan zöldebb a negyed, de építésénél nem pusztítottak fákat. Nyári programok, téli programok, irodalom, sport, zene, mindig más színben játszó design bútorok (Enzi, Enzo), DJ-pult, amely mögé bárki beállhat, a gyerekeknek színház, alternatív játszóterek. Ingyen sör májustól novemberig (egy nagy bank állja a számlát), elsőre talán olcsó trükknek tűnhet, de a MQ minőség és a brand annyira erős, hogy még ezt is kibírja, a „műsort” pedig senki nem bánja.

Szarvas Andrea

Robert Capa nevében tiltakoznak a Szabad Művészek a Capa-központ ügyében

Mint ismeretes, augusztustól a Nagymező utcai Ernst Múzeumot nem a Műcsarnok működteti tovább, hanem itt kap helyet a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ. Az erről szóló, július 17-i szűkszavú közlemény igen, a fejlemény maga azonban nem lehet teljesen meglepő, hisz még a központba kerülő Capa-kollekciót 2008-ban megvásárló előző kormány jelezte, a gyűjtemény köré egy intézmény létrehozását képzeli el. Igaz, amikor a New York-i ICP-től (International Centre of Photography) közel ezer művet 300 millió forintért megvett a magyar állam, akkor még nem létezett a városligeti Múzeumi Negyed terve, amelybe a hírek szerint, a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum átköltöztetésén alapuló fotográfiai múzeumot is elképzeltek. Most azonban sokak számára nem világos, hogy annak a múzeumnak, valamint a Nagymező utcai új intézménynek milyen lesz a profilja, viszonya. A most létrejövő, 155 milliós költségvetésű Capa-központ vezetője Kőrösi Orsolya lesz, aki jelenleg a szintén a Nagymező utcában működő Magyar Fotográfusok Házának (Mai Manó Ház) ügyvezető igazgatója.

A most nyilvánosságra került nyílt levelet „Robert Capa” jegyzi. A szöveg így fogalmaz: „Megtisztelőnek tartom, hogy Magyarország kulturális vezetése egy a nevemet viselő intézményt kíván létrehozni a budapesti Ernst Múzeumban, annál is inkább, mivel így a 2008-ban a magyar állam által megvásárolt közel ezer fotográfiám régóta bizonytalan sorsa megoldódna. Örvendetes, hogy a tervek szerint az intézmény kimondottan a kortárs fotográfiával foglalkozna, ezzel is segítve a fiatal magyar alkotókat, akik így világhírű elődeikhez hasonlóan hozzájárulhatnak a magyar fotográfia nemzetközi hírnevének méltó öregbítéséhez.

Ugyanakkor, tekintettel arra, hogy a kortárs képzőművészet Magyarországon pillanatnyilag igencsak mostoha bánásmódban részesül, tiltakozásomat fejezem ki a korábban kortársművészeti kiállítótérként működő intézmény profiljának szakmai egyeztetés nélküli, autoriter átalakítása ellen, valamint KÖVETELEM, hogy a kormányzat az Ernst Múzeum jövőjéről és a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ lehetséges helyéről a kortárs képzőművészet mérvadó szakmai szervezeteivel és képviselőivel azonnali nyilvános egyeztetést kezdjen!”

A központ létesítésének folyamatáról, s annak leendő tevékenységéről valóban keveset tudni. Kőrösi Orsolya a Népszabadság Online-on a kortárs képzőművészetet érintő kérdéssel kapcsolatban annyit mondott: „miként az Ernst Múzeum számos fotókiállítást fogadott be, úgy (…) a Capa központ is helyet adna a kortárs képzőművészeti kiállításoknak, szó sincs tehát arról, hogy amennyiben megalakul az intézmény, és valóban az Ernst Múzeumban kap helyet, a kiállítótér falain a jövőben csak fényképek lesznek majd láthatók.”

Nyitókép: Ernst Múzeum, Budapest. Forrás: Wikimedia Commons

Ellenvélemény a Múzeumi Negyed ügyében

Bár a korábbiakhoz hasonlóan nyilván ez sem jut majd el a döntéshozó füléig.

Nem is juthat, hiszen az egész projekt a határozat, bejelentés, interjú, hosszú hallgatás ütemeire épül, s egyik ütemben sincs hely az ellenvélemények számára. Január 30-án a Magyar Közlöny mellékletében megjelent a kormány határozata, volt bejelentés, interjúk, beszámolók is születtek arról, hogyan alakul majd ki az „új nemzeti közgyűjteményi épületegyüttes”.

Először is: villámgyorsan. Alig több mint két hónap múlva, április 30-án már készen kell állnia a Városliget átfogó hasznosítási koncepciójának, június 30-ra pedig elő kell készíteni a múzeumi épületegyüttes nemzetközi tervpályázatát. Ha belekalkulálnánk az akadékoskodókat, az okoskodók ellenvéleményeit, akkor ennyi idő alatt egy koncepcióvázlat sem készülhetne el.

Másodszor: az új múzeumi negyed a kialakulás folyamatában egyre nagyobbnak tűnik. A Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria összevont anyagának otthona Új Nemzeti Galéria néven – a mai helyzetből kiindulva – a tér felét biztosan elfoglalná (nemcsak egy szinten). Ide integrálódna a Ludwig Múzeum is, bár nem tudni, hogy mit szól ehhez az aacheni Ludwig Alapítvány, amelynek nyilván akkor volna érdeke az újabb költözés, ha a múzeum elhelyezése ezzel érezhetően javulna. A beolvadás viszont visszatérést jelentene a kezdetekhez, a kilencvenes évek elejéhez-közepéhez, egy már akkor is átmenetinek tekintett állapothoz. Nem lenne egyszerű a Néprajzi Múzeum elhelyezése sem – jelenleg a Kúria épületét mint egy sajtvárat lakják be. A Magyar Fotográfiai Múzeum is szívesen kinyújtózna egy kicsit, Kecskeméten, a kis épületben cipőkanállal lehet még helyet szorítani egy-két új darabnak. És ott van még a Magyar Építészeti Múzeum és a Magyar Zene Háza. Ezzel jócskán beépítettük az egész teret (emlékműről már rég nincs szó), valamint – ahogy a határozatból kiderül – a Szabolcs utcai klinika egy részét.

Harmadszor: úgy alakul ki az új Múzeumi Negyed, hogy közben fütyül minden másra. Douglas Adams ír egy helyen a Földre is elvetődő űrlények által használt Másvalaki Problémája Pajzsról, minden idők egyik legerősebb álcázási technikájáról. Leírása szerint elég, ha ezzel a mezővel mint egy vakfolttal leborítunk egy területet, s még a legnyilvánvalóbb történéseket is el tudjuk vele fedni. Így fedi most el a Múzeumi Negyed a különböző intézmények – elsősorban a Magyar Nemzeti Galéria – által hagyott (feltételes jövő idő) űrt. Ennek betöltése, a betöltés finanszírozása a határozat és a bejelentés szerint már más emberek problémája, csakúgy, mint a Néprajzi Múzeum vagy a Ludwig Múzeum jelenlegi helyének későbbi üzemeltetése; mindez nincs belekalkulálva abba a 70 milliárd forintba, amennyibe maga a Negyed kerülne.

Negyedszer: a Negyed kialakításának terve még mindig egy turisztikailag olyan vonzó Magyarországra (Budapestre, Városligetre) alapoz, amilyen talán még soha nem létezett. Ha minden a tervek szerint alakulna, a Városliget embersűrűsége folyamatosan a régi május elsejékre vagy az Eucharisztikus Világkongresszus idejére emlékeztetne. Nem tudom, létezik-e még rajtunk kívül olyan ország a Földön, amely évtizedes előretekintésben ilyen turisztikai, múzeumlátogatói trenddel számolna.

Mindezek a tényezők – az idő, a tér, a pénz és a jövő, vagy amit nem is említettünk: a tartalom – jelenleg mellékesek. Ami fontos, az a szilárd akarat, amely tántoríthatatlanul halad előre az évtized, vagy az évezred legnagyobb kulturális beruházása felé. Ami megállíthatja, az sem e tényezők közül valamelyik lehet, hanem a jelenlegi rendszer ura, a még nagyobb döntéshozó. Hiszen emlékszünk, hogyan hiúsult meg egy egyszerű miniszterelnöki döntés nyomán a Szépművészeti Múzeum átalakítása. Akkor sem akadt sem indoklás, sem ellenvélemény.

Nyitókép: Városliget. Forrás: varosilevego.blog.hu

hírlevél