A Glashart – bár van egy ilyen nevű holland rock együttes is – egy
bottom-up vagyis alulról felfelé építkező, – de mondjuk inkább úgy,
hogy – a vuren-i erőd különleges adottságaiból kiinduló művészeti
hely(zet)gyakorlat. A helynek itt tényleg különleges szerepe van. A
centrális alaprajzú erőd, a mellé épült egyszerű kávéházzal megspékelve
félkomfortos elhagyatottságában is méltóságot és erőt sugároz.
Nyoma sincs formalitásnak és hivalkodó eleganciának, sem pedig az agyonépített és agyonszabályozott Hollandia sűrűségének: bár az erőd külső falában puritán, priccsekkel telezsúfolt hálók vannak hátizsákos turistáknak és bicajosoknak, az erőd mellett homokos folyópart, úszni is lehet, kagylót gyűjteni, kutyát úsztatni (bár ez valószínűleg itt sem teljesen szabályos), körben nagy, szabadon besétálható terület, nudistrand és hatalmas méretű belga hátaslovak. Fort Vuren része az Új Holland Vízvonalnak (Nieuwe Hollandse Waterlinie), ami gátak, zsilipek, csatornák és meglévő vizek olyan körülbelül 85 km hosszú, igen ravasz katonai védelmi rendszere, amelyet Muiden, Utrecht, Vreeswijk és Gorinchem városok körül építettek a 19. században, hogy a holland hadimérnökök zsenialitásának köszönhetően a mesterséges elárasztás technikájával megvédjék a városokat a betolakodó idegenektől. A hollandok már a 17. században kitalálták, hogy a 40-50 cm magas vízzel elárasztott területen nagyon nehéz közlekedni, embernek és járműnek túl magas, hajónak, csónaknak túl alacsony.
Ezt az erődöt találta meg Mészáros Mari és Robert Pippel négy évvel ezelőtt, és a műemlék épület megbízott gazdájával, Ben Spee-vel közösen kitalálták, hogy a széles belső folyosóról nyíló 36 nm-es tereket a földszinten és a pincében is átmeneti kiállítóterekké alakítják át. Ahogy őket is lenyűgözte a hely, hagyták, hogy másokra is szabadon hasson a nyáron is érezhető nyirkos hideg, a pincében helyenként furcsa ki- és beugrókkal megszabdalt tér és az ott megrekedt víz, a méteres vastagságú, lőrésekkel megtűzdelt téglafal, a dongaboltozat, s nem utolsósorban az épület akusztikája. Minden évben új alkotókat is meghívnak, s bár Mari és Frans Jeursen szerint majdnem mindenki másodjára hangolódik rá igazán a térre, az elmúlt négy évben magától kialakult egy olyan rotációs rendszer, amely lehetőséget ad arra, hogy aki akar, a következő évben is részt vehet a kiállításon. A részvétel (majdnem) teljesen önköltséges, vagyis nincs tiszteletdíj, szállás és útiköltségtérítés. Az erőd és a szervezők minimális segítséget tudtak eddig nyújtani a kiállítók költségeinek fedezésére, de az elmúlt négy alkalom olyan sikeres volt, hogy az idei megnyitón a helyi önkormányzat is ígéretet tett a következő évi kiállítás támogatására. A Glashart – ami egy kellemes nyári művészeti kiruccanásként indult – egyre több figyelmet kap mind a kulturpolitikai, mind pedig a művészeti szcéna irányából.
2008-ban a szervezők videók, performance és egyéb installációk befogadásával nem csak az üvegművészet, mint műfaj keretein, hanem a művészeti közéletben is egyre inkább érezhető generációs klasztereken is túlléptek. A legfiatalabb kiállító huszonévesen a berlini Művészeti Akadémia hallgatója, a legidősebb résztvevő – egy fotóművész, aki a kiállítás saját dokumetációját készíti – nyolcvannégy. A kiállítás földrajzi határokon is átível, hiszen holland és magyar művészeken kívül voltak Németországból és Belgiumból is. A megnyitóra kb. 250 fős közönség gyűlt össze, és azóta napi ötven körül van a látogatók száma az erőd és a mellé települt kis kávéház üzemeltetője szerint.
A Glashart része a – ma már feltétlenül hagyománynak tekinthető, művészek irányából kiinduló – proaktív kezdeményezéseknek. A múzeumok és galériák fehér kockáján kívüli terek birtokbavételével, azok időleges átalakításával az alkotói szabadság határát nem az elvárások vagy az eladhatóság rajzolják meg. Így aztán nincs is mit csodálkozni azon, hogy majdnem minden kiállító a saját celláját installációs térként fogta fel és rendezte be. De azon csodálkoztam egy kicsit, hogy az egyik szervező, Robert Pippel műgyűjtő és profi kiállításrendező is egyben. Többek között arra is volt gondja, hogy kábeleket keressen, állványokat építsen vagy éppen saját stúdiójából kiszerelje nekem az erősítőjét és a hangfalait. Nem tudom, hogy mi visz rá egy műgyűjtőt erre, talán az, hogy Robert is az egyik (legalábbis szellemi) leszármazottja azoknak a ravasz hadászoknak, akik óriási fontosságot tulajdonítottak annak, hogy a vízvonalat angolkertnek álcázzák. A gondosan kitervelt növényi kamuflázs olyannyira része volt a stratégiának, hogy saját kertészeti egységet tartottak fenn annak érdekében, hogy a táj minél tökéletesebben elrejtse a védelmi célú katonai erődöket.

GLAShART kiállítás
Fort Vuren (Groninchem), Hollandia
2008. augusztus 16. – szeptember 28.
Szervezők: Mészáros Mari (képzőművész), Frans Jeursen (történész, művészetkritikus), Robert Pippel (műgyűjtő)