A Bécsben és Londonban élő művészpáros, Markus Muntean és Adi Rosenblum kiállítása igazi felüdülés a média és fiatalok viszonyát boncolgató másik műcsarnokos tárlat után. Pedig Muntean és Rosenblum is az életmód- és divatmagazinokból választja ki a modelljeit. Médiából tehát náluk sincs hiány. De a nagyméretű vásznakra felvitt figuráik legalább annyira idézik a festészet klasszikus gesztusait és ismert pózait. A fehér kerettel körbevett, alacsony horizontú jeleneteken, szálas-rajzos realista stílusban megfestve állnak a fiatalok. A kompozíciók dekadens bánatát a filozofikus idézetek sodorják át a nosztalgia területére. Bár a citátumok sajtótermékekből kiollózott bölcsességek, klasszikus mélységet adnak a festményeknek. Például: „Elhittük, hogy gyorsan változnak az idők, hogy felgyorsult a történelem. Ám maga az idő nem változik. Ami változik, az a ritmus, ahogyan az időt olvassuk.” Ez nem kocsmafilozófia. Mégis, a képekben van valami irritáló ellentmondásosság, ami megkérdőjelezi a mondatok jelentését, a bölcselet klasszikus zártságát, a kerek katarzist. Ez az, amit a művészpáros „pontos többértelműségnek” nevez. Ez működik a két kiállított videó loopban, a Medúza tutajának pózába merevedő életképben és a kihalt parkoló furcsa pátoszában is.
Műcsarnok
2006. március 13.–2006. május 28.