A néző sokkal inkább arra kíváncsi, hogy ki – vagy inkább egy-egy mű – miért is került bele a válogatásba. Ezt pedig a kurátor – Tatai Erzsébet – határozottan meg is mondja. A Konceptualizmus ma – Konceptuális művészet Magyarországon a kilencvenes évek elejétől című tárlatot közel két évtizedes kutatás, konferencia-szervezés és szereplés, számos publikáció, köztük egy átfogó könyv, majd az elnyert doktori fokozat előzte meg. Ez a felkészültség és tudományos háttér átgondolt, komplex és frappáns kiállítást eredményezett. Témája az 1989 – 2011 közti bő két évtized neokonceptuális művészete, amelyet kiegészít egy válogatás az 1970-es években készült konceptuális művekből. Ezt a mű-együttest a rendezés az emeleten jól el is különítette, hogy a néző érezze, itt az előzményeket, egy más történeti korszak más művészeti problémáit találja meg. Az alapvetően tematikus válogatásba a rendező ezáltal becsempészte az „idő” fogalmát, amellyel nemcsak a történeti korrektségnek tett eleget, hanem megnyitott egy más távlatot is az újabb művek értelmezéséhez.
Szabó Dezső: Process 3 , 2008.
Az „újabb művek” időben a rendszerváltozás évével kezdődnek. A magyar neokonceptualizmus elválaszthatatlan attól a gyökeres történelmi és társadalmi fordulattól, amelyet a rendszerváltozás jelentett, és amely megnyitotta az utat a 80-as években még elfojtott tartalmak kifejezése előtt. Az intézmény-és rendszerkritika, az identitás probléma, az aktuális politikai és szociális kérdések új érzékenységgel és direkt módon jelentek meg a művészetben, akárcsak az a „női hang”, amely összefüggésben a gender-szemlélettel nálunk is kikövetelte jogait. De különbözik ez a művészet a 70-es évek elvontabb és filozófikusabb konceptualizmusától is, mely valóban a fogalmiságra, az ideára összpontosított, és nem volt fontos számára a gondolat megjelenési formája. A 90-es években ez is gyökeresen megváltozott.
A kiállított művek anyaga, technikája rendkívül változatos, hiszen a művészet a szó szoros értelmében mindent felhasznál, a QR kódokkal előhívott képektől a törött széken át a penészig. Ami fontos, az a megcsináltság, a profi kivitelezés, ami a gondolati tartalmat meghökkentően vagy provokatívan megtestesíti. A művek csoportosításának ezért is kézenfekvő módja a tematikus elrendezés.
EX-ARTISTS COLLECTIVE (Kaszás Tamás és Loránt Anikó) : Ínségeledelek, 2009-13.
A kiállítás hat fő témakört tekint át (művészet, identitások, filozófia, természettudomány, kultúra, társadalmi problémák) olyan emblematikus művekkel, mint Várnai Gyula: Aura; Benczúr Emese: Teljesítem a kötelességem; Kisspál Szabolcs: Himnusz; Nagy Kriszta: 200 000 Ft. I.-VI.; Vincze Ottó: Rögzített dobások; Csörgő Attila: Hogyan szerkesszünk narancsot? Szabó Ádám: Vörös Sün; Gőbölyös Luca: Árnyékutazó; Lakner Antal: Kulturbrücke Wien – Budapest; Szabó Ágnes: Szabadságszobor- sziluett; Várnagy Tibor: A szegény/ség/ nem törvénytelen… és így tovább. Az egyes művek persze ritkán illeszthetők csupán egyetlen kategóriába. Jelentésük sokrétűbb és gazdagabb, hiszen nehezen választhatók el egymástól az identitások és a társadalmi problémák vagy a filozófia és a művészet kérdései. A politika és a történelem éppen úgy színezi a művek jelentését, mint ahogy számos mű hátterében állnak ott a közélet és a közgondolkodás visszásságai. És közös mindenekelőtt a kritikai attitűd, a neokonceptualizmus alaphangja, amely lehet szelíden ironikus, groteszk vagy kegyetlenül kemény, de mindenképpen az irányzat meghatározó vonása. Ez az attitűd pedig felszabadító hatással volt, mert a komoly, normakereső és affirmatív magyar művészetben meghonosította az ambivalenciát és a humort. Az igazság kedvéért azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy mindezt a 80-as évek művészete (Vajda Lajos Stúdió, Helyettes Szomjazók, INDIGO) nagyon is előkészítette. A kiállítás erre nem térhet ki, nem ez a tárgya, de a történeti folyamat szépen kirajzolja a generációk egymásra épülését. És persze a különbségeket is.
A kiállított 90 mű kb. kétharmada készült az 1989-2011 közti időben. Találhatunk köztük a szó hagyományos értelmében is szépet (Tarr Hajnalka: Raffaello: Tengelicés Madonna), talányosan filozófikusat (Csontó Lajos: Ne félj!), rejtetten fenyegetőt (Chilf Mária: Otthonos minták), szarkasztikusat (Pacsika Rudolf: Konspiráció-teória generátor), kedvesen naivat (Gyenis Tibor: Ilonka néni a tiszta formák kompozíciójával álmodott), drasztikusat (Németh Ilona: Nőgyógyászati magánrendelő) és nagyon sok szellemes, ironikus művet. Kiemelkedik közülük Szabó Ádámtól a Vörös Sün című áldokumentum film egy élő anyagként burjánzó Mars-kőzet áltudományos vizsgálatáról. De ami igazán szívenütő és megrázó élmény, az egy párhuzam.
Hajas Tibor: Öndivatbemutató, 1976, képek a filmből
Hajas Tibor 1976-ban készítette Öndivatbemutató című fekete-fehér filmjét a Moszkva téren áthaladó emberekről. Azóta eltelt 37 év. A film nyilván mást jelent egy mai fiatalnak és annak, aki a szereplők között nemcsak Beke Lászlót ismeri fel, hanem a bölcsészkari tanulmányi osztály egykori vezetőjét is. Trapéznadrágok és miniszoknyák, jellegzetes szocialista ballonok, elgyötört aktatáskák és ormótlan szatyrok – szürkeség, lepusztultság, kiszolgáltatottság. A szereplők zavart esetlenséggel próbálják összeszedni magukat, hiszen fényképezik őket. (A film háttere, mint azt egy 1980-ban készült, és 1999-ben, az Orpheus c. folyóiratban megjelent interjújában Hajas maga elmondja, a letartóztatása volt.)
És öndivatbemutató 1997-98-ból – színesben. Erhardt Miklós és Dominic Hislop hajléktalanok kezébe adott fényképezőgépet, mutassák meg hogyan látják magukat ők: „Saját szemmel.” Szégyenlős szeretettel és olyan akasztófa-humorral, hogy minket – akiknek van fedél a fejünk felett – kiráz a hideg. „Mi teremtettünk itt szabadságot és nyomort” – írta Petri, és a nézőben egyébként is meglévő lelkifurdalás lassan elviselhetetlen lesz. Pedig ők csak annyit akartak elmondani: örülnek, hogy fényképezhetnek. (Holott nem is ismerik Tót Endrét.)
Konceptualizmus ma
Konceptuális művészet Magyarországon a kilencvenes évek elejétől – Paksi Képtár; június 2-ig.